A sniccer
Feleségem tüsszent egyet. Aztán gyors egymásutánban még hármat. El fogok menni allergiavizsgálatra, mondja, s hangsúlyából érezni, hogy a mondat végét oda futtatja: dobjam ki könyveinknek legalább a felét. Lakásfelújítás után éppen műanyagzsákból öntök ki kétpolcnyi prózakötetet, hogy visszapakoljam őket a helyükre.
A levegő megnehezül, némelyik könyvnek valóban nyomasztó a szaga. De csak némelyiknek, mert a könyvek nem egyformán szívják magukba a port. Sok múlik a papír minőségén és vágásán.
Tényleg, mennyi vacak könyvvel körülfalazva élünk!
Valamikor fél délutánokat böngésztem a szegedi antikváriumban; beleolvastam mindenbe, s ha tetszett, megvettem. És megjegyeztem a szerző nevét. Az ízlés persze változik. Amiket akkor jónak tartottam, azoknál találtam jobb könyveket – és az idő végessége is egyre nyomasztóbb felismeréssé válik.
Pár éve végigsimítottam néhány polcnyi könyv gerincén, s magamnak csöndben megvallottam: ezek nagy részét a büdös életben nem olvasom el. Mert rosszak, silányak, nekem nem tetszők. Nem érdekelnek. Akadt köztük néhány dedikált is. Azokat őrizgettem még, pakolgattam, porolgattam mostanáig, mert gyáván azt gondoltam, kellemetlen lenne, hogy beadom az antikváriumba, s véletlenül valamelyik visszakerül a szerzőhöz. Vagy ha nem is a szerzőhöz.
Most viszont egy fiókban magtaláltam a sniccert. Ollóval, ugye, csak szerencsétlenkedne az ember, amikor a dedikált oldalt kioperálja a könyvtestből. Így meg: beteszek a lap alá egy lemezt, a mozdulat meg szinte jólesik: gyors, határozott, egyenes metszés. A dedikációkat dossziéba gyűjtöm. Az a fene nagy lelkem! A könyv meg mehet a hulladéktelepre. Kilójáért csak tizenöt forintot fizetnek, de ha összejön egy-két mázsányi, megéri bepakolni az autóba.
Mert mit csinálhatnék ezekkel a könyvekkel? Az antikváriumok olyanokat vesznek be, amiket el is tudnak adni. Ezek nem olyanok. Elajándékozhatnám őket könyvtáraknak, bár azok is inkább selejteznek. Vagy valamelyik ismerősömnek, diákomnak. De olyanokat adjak nekik, amik engem sem érdekelnek?
(Pár éve valaki – a könyv kiadója – kezembe nyomott úgy harminc példányt egy posztumusz Simonyi-kötetből, amely zsengéket és egyéb válogatásokból, gyűjteményekből kimaradt verseket tartalmaz. Hogy osztogassam. Igen ám, de kinek? Aki nem ismeri Simonyi költészetét, legerősebb verseit, ezekből lenne kénytelen minősíteni a költőt. Pár évig a polcomon porosodtak a vékonyka füzetek, aztán mentek a szemétbe. Máskor másik kiadótól vaskos, büszke Wass Albert-albumot kaptam. Oly lelkesen adta az illető, hogy nem volt pofám szólni: egyáltalán nem érdekel a kiadványa. Mondjuk, azt bevették volna antikváriumba, de végül annak a diákomnak ajándékoztam, akit nem sikerült meggyőznöm, hogy a túlságosan is divatos íróénál sokkalta jobb regényeket is olvashatna.)
Kíméletlenül, ám némi lelkiismeret-furdalással kezelem a sniccert. Mennyi reményt vágok szét vele! Szerzőkét, akik azt hitték, ha írnak pár ajánló sort a könyvükbe, legalább a címzett, akinek barátsággal, szeretettel, nagyrabecsüléssel ajánlják művüket, nos, hogy legalább ő elolvassa. Vagyis én. Ráadásul, hogy pályatárs is lennék. De hát nem győzöm! Egyre reménytelenebbül sorakoznak asztalomon a könyvek (amelyek postán érkeznek, vagy amiket személyesen adtak át), hogy azután olvasatlanul kerüljenek a polcra porfogónak, míg össze nem szedem a lelkierőmet, bátorságomat.
Attól is tartok, ha mindezt megírom, s az érintett könyvek szerzői közül valakik elolvassák, mit szólnak. Bár azt hiszem, nem fog rákérdezni senki, hogy az övét kidobtam-e. Egyrészt többségük nem találkozik majd ezzel az írással, másrészt minek feszegetni ilyen kényes kérdéseket. Minek szembesülni a kellemetlen tényekkel? Akadhat persze pimasz figura, aki képes, és csak azért is rákérdez. Akkor kezdődhet egy új játszma. Mások meg azt gondolhatják, az ő könyveiket is kidobtam, s megsértődnek – miközben az övékét éppenséggel becsben tartom.
A dolgot bonyolítja, hogy nekem is jelennek meg köteteim, s mert tisztában vagyok a hazai könyvterjesztés lehetetlenségeivel, igyekszek minél több példányt begyűjteni a kiadótól, s magam osztogatom olyan ismerősöknek, íróknak, akikről feltételezem, hogy elolvassák. Pontosabban olyanoknak, akik szeretném, ha elolvasnák. Néha belebonyolódom a saját listáimba, hogy kinek adtam már, küldtem kötetet. Az előző versesből például kétszer is postáztam egyik költő ismerősömnek, s amikor írta, hogy köszöni, és már az előzőt is köszönte, hát akkor nagyon elröstelltem magam.
Szegény kolléga, vajon mit kezdett az egyik kötettel? Vagy akár mindkettővel? Megtartotta őket porfogónak? A felesége meg hapcizik és selejtezést sürget?
Végül is a kollega magánügye, hogy mit tesz a neki dedikált könyvekkel. Ha eddig nem, előbb vagy utóbb ő is rájön, hogy az író, a kritikus, a szerkesztő egyik legfontosabb, legudvariasabb szerszáma: a sniccer.
