Nemzedékek
Vannak dátumok, amelyek beleragadnak az emberbe. Belém ragadnak. Ilyen apám halálának időpontja, 1997. május 8. Egy nappal élte túl a hetvenötödik születésnapját.
Nyolcéves fiammal megyünk hazafelé a zeneiskolából, s mondom neki, tizenhat éve itt halt meg nagyapád. Szegény, néz föl a tüdőkórházra. Ebben a lepukkant épületben? Alaposabban szemügyre veszem a hatalmas, szürke tömböt, amelyben pár éve még élet volt. Meg halál is. Portás ült a bejárati fülkében, orvosok, ápolónők, takarítónők jártak ide dolgozni naponta, lábadoztak a betegek. S ha a vidékieket útbaigazították a buszpályaudvarnál, hogy merre kell menni a tüdőkórházba, akkor ők is átgyalogoltak tiszta ruhát, hazai falatokat, pár szem gyümölcsöt tartalmazó nejlonszatyraikkal a Zagyva-hídon. Akkor még a szirénájukat épp kikapcsoló mentők kanyarodtak a szépen gondozott kórházparkba, ahol csontra szikkadt tüdőbetegek szívták, amitől az orvos régen eltiltotta őket, utolsó cigarettáik valamelyikét. Az épületben büfé üzemelt, lehetett kapni újságot, szendvicset, mindenféle üdítőt, csipszeket, dohányárut. S volt még az épületben sok-sok várakozás. Remény és szorongás.
Most málló vakolat, betört emeleti ablakok, s az a taszító üresség, amelynek határán többnyire tábla jelzi, belépni tilos, esetleg hogy kutyával őrzött terület. Mondjuk a lepukkantság oly mértékűnek tűnik, hogy őrzést sem feltételezek, mégsem megyünk közelebb a fiammal. Átlátni pedig egyre reménytelenebb a zöld vegetáció burkán. Így foglalja vissza a civilizációt a természet.
Múltkor a szolnoki rádióstúdió csendes pusztulását emlegettem, de a főiskola Ady úti téglaépületének főbejárati lépcsői is málladoznak, s diákok helyett inkább a fagyos telekre emlékeztetnek, az egyik oldalsó ajtóbeszögellésében pedig hajléktalanok matracai büdösödnek, az udvar betonjának repedéseiben méteres gaz nő. Lehetne sorolni az egykor büszke szolnoki létesítményeket, amelyek mágnesként vonzottak különböző csoportokat, embereket. Mert éltek, lélegeztek, valaminek a központjai voltak. Kisebb-nagyobb városi csomópontok. Mára kerülendő, árva helyek.
Változnak a városok is. Kedvenc amerikaim, Updike modellezi valamelyik regényében, miként vándorolnak a centrális terek, s adott helyeken miként cserélődnek az emberek társadalmi státusz, bőrszín szerint. Például az egykor a város fölé magasodó középiskola, amely az érvényesülés lehetőségét kínálta a munkásgyerekeknek is, később már csak „sebektől és málló azbeszttől varas épület, amely keményen ragyog az ólomfestéktől, és magas ablakait berácsozták, annak a törmeléktengernek a partján kuporog, amely a villamossínekkel behálózott belvároshoz tartozott valaha.” A belvároshoz, ahol elegáns urak fotóztatták magukat sötét színű automobilok közt. A megtelepülő pedig üzemek lakónegyedeket vonzottak maguk köré, ahová beköltöztek az üzletek, de amikor az ipar máshová települt az olcsóbb munkaerő és/vagy a közelebbi nyersanyag gazdasági racionalitásának engedve, elgettósodott a környék, ahol a rendőrjárőr éjszakánként kérdőre vonja a fehér gyalogosokat, mert azt feltételezi, hogy drogot akarnak, vagy éppen figyelmeztetni kell őket a városrész veszélyeire.
Hát csak így. Változnak az épületek, vándorolnak a terek. Ami szép volt, megcsúnyul, ami erős, szétmállik. Másutt meg a vizes részeket feltöltik, házak nőnek a semmiből, a sportpályán bevásárlóközpont terpeszkedik, a laktanyaudvaron lakópark, a város határában felhúzott panelnegyed melletti templom pedig kinézetében alkalmazkodni próbál a környezetéhez.
A fiam meg egy idő után elfelejti, hol halt meg a nagyapja.
