A nők és az irodalom
Az irodalom környékén mindig nők ülnek. Ezt Bata Imre mondta egy szemináriumon. Bata nem volt tanárom, fogalmam sincs, hogyan keveredtem be az órájára, s arra sem emlékszem, miről volt szó azon – de ez a mondat megragadt bennem.
A szolnoki könyvhét megnyitója után a múzeum képtárában Turczi Istvánnal kell beszélgetnem Minden kezdet című regényéről. Nem olvashattam, mert előző nap jött ki a nyomdából, így csak egy-két folyóiratban megjelent részletét ismerem. A közönség soraiban legalább harmincan ülnek. Egy férfi, a többi nő. Később beül még Szabó Tibor Benjámin (akinek hamarosan a Verseghy Könyvtárban lesz kötetbemutatója), rontva az arányt, de azért megengedem magamnak, hogy a Bata-idézettel kezdjünk. Kicsit társadalom- és irodalompolitizálunk, aztán rátérünk a regényre, más se olvasta még – s egy ilyen beszélgetés amúgy sem elemezni hivatott a művet, hanem kedvet csinálni hozzá. Emberközelbe hozni a szerzőt. Pörög a beszélgetés, a közönség figyelmét érezni, Turczi érti és teszi dolgát. A végén (mert a regényből nem akar felolvasni) arra kérem, legalább egy-két versét ossza meg a hallgatósággal. Az egyik, ha már Szolnokon vagyunk, mi más is lehetne, mint a Tisza-parti ősz (Két nap Faludyval Szolnokon), a másik pedig egy erotikus, melynek zárása így szól: gombolkodom, tehát vagyok.
Szabó Tibor Benjámin Kamufelhőjét legalább olvastam. Alcíme: Hűtlen apák könyve. Az elvált férfi történeteket mesél a kisfiának. Az író fia persze még kicsi az olyan történetekhez, mint amelyek a kötetben szerepelnek – de hát az író személye, meg a narrátor, meg az irodalomtudomány! Mindegy. Erre az ötletre (mint füzérre) vannak aggatva a novellák, s működik a könyv: kellemes, jó olvasmány. Tibor jó író, kellemes beszélgetőtárs. Döbbenetes történeteket mesél életről és irodalomról tömény humorba csomagolva. Néhány tanítványomnak délután még üzentem a facebookon, hogy lesz a találkozó, s ketten el is jöttek. Úgy remélem, nem bánják meg.
Másnap, pénteken Bistey András Kómában című kötetéről beszélgetek a szerzővel, szintén a Verseghy Könyvtárban. Régi, kedves ismerősök a közönségben (Törökszentmiklósról átjött Dienes Eszter is), s lám, többnyire most is nők. András szokása szerint nem ragozza túl a dolgokat; ontanom kell a kérdéseket a velős válaszok elé. A könyve szikár elbeszélések sora. Szigorú, érzékeny társadalmi látlelet. A kedvünk nem lesz jó tőle, ám katartikus olvasmány.
Rögtön az író-olvasó találkozó után Szolnok újdonsült kulturális testvérvárosának, Balatonfürednek a folyóirata, a Tempevölgy mutatkozik be. Molnár Juditot, a lapot kiadó alapítvány elnökét és Praznovszky Mihály főszerkesztőt kérdezgetem. Ismerve valamennyire Praznovszky ironikus, kellemesen áradó, anekdotázgató stílusát, igyekszem a kiadót is szóhoz juttatni. Közben eszembe jut, hogy amíg Körmendi Lajos Barbaricumként emlegetette ezt a szegényes, nyers kunsági és alföldi vidéket, addig Pannóniából elégedett jómód, derű sugárzik. Lenyűgöz, hogy a tizenháromezer lelkes Füred mennyire sokat áldoz a kultúrára. Persze lehet, hogy kultúrára költeni nem is áldozat, s ha van miből, akkor főleg nem az. Tavaly Dienes Eszter válogatott verseit is Balatonfüred adta ki. Praznovszky, aki csoporttársa volt Eszternek, meséli, hogy a Cigányszerelem című verset kézírásban elkérte a szerzőtől, s az bekeretezve függ az íróasztala fölött. Megkérem hát Esztert, olvassa fel ezt a versét, s mondja el a hozzá kapcsolódó történetet. Meséli is: „Valkó Miska tanár úr jelentette meg a Jászkunság hátsó borítóján. A vers egyik része így szól: „Hány öklelt szelíddé, s alázta vállam, / csókoltak égettre fűtetlen ágyban.” Megjelenni viszont így jelent meg: hány ölelt szelíddé. Mikor legközelebb Szolnokra jöttem, mondom elkeseredve Miska bácsinak, hogy van egy nyomdahiba a versemben. Az ökleltet elírták. Azt mondja erre: Eszter, egy nő nem ír le olyat! Mondom neki, higgye el Miska bácsi, öklelt.”
Egyszer csak Praznovszky kiszól a közönséghez: Hölgyeim! Döbbenten nézek szét, s tapasztalom, a széksorokban kizárólag nők ülnek. Azért Bata Imre tudott valamit.
