Nőnapi vágott
2009-03-07
Holnap nőnap. De mert most vasárnapra esik, a munkahelyeken már tegnap megünnepelték, kipipálták a nőket.
Ez az alkalom az elvárásról, a megfelelési kényszerről szól. És az üzletről. A nők elvárják a köszöntést. Nem mindenki persze. De nem tudni, hogy ki. Lehet, hogy valaki azt mondja, őt nem érdeklik ezek a külsőségek, formaságok, a lelke mélyén mégis jólesik neki a rutinköszöntés is. Nem mert nő, hanem mert ember. Istenem, hány üres kézfogáson, hány őszintétlen mosolyon látunk át naponta, s mégis, szükségünk van ezekre is. Az üresekre, az őszintétlenekre. Így szocializálódtunk. Vagy az Isten, a gének?
A férfiak meg igyekszenek megfelelni a (legalábbis) feltételezett elvárásoknak. Virágot vesznek, ajándékot. (Ennyit az üzletről!) A feleségüknek vagy a kedvesüknek. Vagy ha van, az egyszerűség kedvéért mindkettőnek. Ezek magánügyek.
De van a közösségi, munkahelyi nőnap. Amikor a vezető, ha férfi (mint vezérhím), kötelességének érzi, hogy valami pénzgyűjtést kezdeményezzen a férfi kollegák között, mondjuk, virágra vagy ajándékozható apróságra. Akkor most mennyit adjunk be? Kétszázat, ötöt? Cserepest vagy vágottat? A takarítónőt is köszöntsük?
Van, akinek szinte zsigeri kényszer a nők köszöntése. Mások ímmel-ámmal nyitják a pénztárcát. Aztán valahogy összeverbuválódik a közösség, véletlenül ott van valamennyi nő a munkahelyről, s akkor már a férfiak is, egyikük előáll, és az összes férfi kolléga nevében az összes nőt. Lírai szavak, humorosak, versidézettel tűzdelve, esetlenül, vagányan. És akkor a nők: jaj, de aranyosak vagytok, igazán nem is gondoltuk. És kinyílnak a szekrények, innen-onnan, hirtelen előkerül egy kis süti, itóka (mondjuk, csak alkoholmentes), merthogy azért, mondják, készültünk ám mi is. Aztán ki-ki megy tovább, bele a hétköznapokba. Szorongva, nyomorultul, vagy éppen vidáman, várakozva kilép a munkahelyről, kezében a vágott vagy cserepes, beteszi az autóba, vagy felszáll buszra, biciklire.
Mindenkinek más a története, az istene, a sorsa, viszonya a nőnaphoz. Nem baj. Ez is egy szokás, ürességgel, őszintétlenséggel, túlcsorduló gesztusokkal, szép pillanatokkal.
Emlékszem, anyám halála után egy dobozából (szinte minden embert elkísér egy doboz lim-lom – kacatok, papírok, fényképek, apró tárgyak, emlékek) előkerült egy kartonlapocska, színes papírból ráragasztva egy tulipán, s gondos gyerekírásommal: Édesanyámnak a Nemzetközi Nőnap alkalmából. Nyilván az iskolában csináltam, órán, a tanító néni útmutatása alapján, miként osztálytársaim. Közel negyven éve! Azon a március 8-án a kunhegyesi Dózsa másodikosainak vagy harmadikosainak anyukái mind ilyet kaptak.
Ja, akkor még nemzetközi volt a világ, nem pedig globális, akkor még Clara Zetkin, meg mozgalmárok. Most meg fanyalgás, hárító gesztusok. Változnak az idők, benne mi is.
Vagy mégsem! A nő örök. Az ember örök. Csak a díszlet más.
