Márai pisztolya
2009-02-18
A tizenhárom órai hírek után napok óta Márai naplójegyzeteit hallgatom a rádióban. Öregkori reflexiók. Most éppen ’86-ban tartunk. Már három éve sincs a halálig. Ezt ő még nem tudhatja. De sejti. Várja a véget. „Öregen, őszen, agársoványan.”
A múlt héten, amikor először hallgattam bele a naplófolyamba, ott tartott a történet, hogy Lola, a felesége állapota (aki egyébként egyidős vele, így a századdal is), rohamosan romlik. A testi és szellemi leépülés tőmondatokba kimerevített pillanatai. Illetve nem is. Inkább utolsó fejezete két egymáshoz szokott életnek. A ragaszkodás megnevezése, a felelősségérzeté. Márai rácsodálkozik, mennyire szép Lola. Szépnek látja. Így öregen is. Hozzáteszi: persze máshogyan szép, mint fiatalon.
A naplót Darvas Iván olvasta fel. Nemrég, vele is hallottam egy interjút, olyasmiről beszélt benne szépen, bölcsen, hogy neki már csak egy dolga van az életben: meghalni.
Ezekben az években Márai is sokat ír az elmúlásról. Azt például, hogy nem a haláltól fél, hanem a meghalástól. És gyakran emlegeti a pisztolyt. Amit majd a halántékához szorít két-három év múlva. Azt is írja, magyarázza, hogy megbékélt a halállal. Eljárt az idő, kikopott a világból, úgy érzi, nincs már dolga itt. Aztán gyorsan visszakérdez: de vajon komolyan gondolja-e ezt, őszinte-e magához.
A naplónak ezt a részét nem olvastam, csak hallgatom Darvas hangján. Szép. Megrázó. Emberi. MR Kossuth, 13 óra 4 perc.
