Nem kell mindenből kitűnőnek lennetek
2009-02-10
Tegnap a szolnoki Széchenyi úti kollégiumban Pap Gábornak (Papesznak), egykori – azóta végzőssé lett – diákomnak a grafikai kiállítását nyitottam meg. Tehetséges fiúnak gondolom; majd kiderül, tud-e annyi munkát tenni a dologba, és mellészegül-e a szerencse úgy, hogy sikeres is legyen.
A megnyitó, illetve a régi diákjaimmal való találkozás-beszélgetés kicsit időutazás volt a múltban, s mert sokan éppen a felvételi lapok töltögetésével bajlódnak, eljátszottunk azzal is, hogy megpróbálunk átnézni a jövő tejüvegablakán.
S most erről az jut eszembe, milyen érdekes és érthetetlen nekünk szülőknek, tanároknak az a törekvésünk, hogy gyerekeinket, tanítványainkat kitűnő tanulóknak tudjuk. Pedig az iskolai bizonyítvány sokszor nincs köszönőviszonyban sem a fiatalok felkészültségével, tehetségével, sem későbbi boldogulásával. Nem akarok álnaivnak mutatkozni, de azért néha mosolyogtató lehet kívülről nézvést, ahogyan számon kérjük a diákokat az általános műveltség nevében. Miközben, mondjuk, a magyartanár rég elfelejtette, hogyan lehet megoldani egy egyszerű egyenletet, amilyenekkel például a nyolcadikosok felvételiznek, a matekos meg nem tudja már, mi is az a metafora. De olyan természetesen tudjuk felelősségre vonni gyerekeinket: miért csak négynyolcas a bizonyítványod, hogyhogy nem kitűnő, vagy: miért csak négyes, mikor négyöt is lehetne…
Három röpke tanmese.
Első. Körmendi Lajos huszonvalahány éve önképzőkört működtetett a karcagi gimnáziumban Yorick KHT néven. Színjátszás, zenélés, műfordítás… A diákok imádták. Vagy két éve, már Körmendi halála után, összejöttek a yorickosok, mintha egy osztálytalálkozóra. Egyikük élete nagy tanításaként emlegette, hogy Lajos mindig azt sulykolta nekik: Nem kell mindenből kitűnőnek lennetek. Elég, ha egy dologhoz értetek. De ahhoz nagyon.
Második. Pár héttel érettségi előtt egy fiú bukásra állt nyelvtanból. Kollégiumi tanára (magyar szakos) elhatározta, hogy „megmenti”. Félóráig keresgélt az Interneten szövegértési feladatot, talált is, de kinyomtatni nem tudta. Addig klikkelgetett, míg a feladat is eltűnt a képernyőről. A fiú nézte, nézte nevelője szerencsétlenkedését, végül megkérdezte, segíthet-e. És pillanatok alatt kiprintelte a feladatsort. Mindketten tudnak valamit. A tanár tankönyvízű ismereteket arról a nyelvről, amelyen a fiú jó színvonalon (szóban, írásban) megérteti magát. A fiú pedig ismeri a számítógépet, korunk kommunikációs eszközét, amellyel tanára folyamatosan kínlódik, mert használná, hiszen tudja, egyre megkerülhetetlenebb, ám a kezelését évek óta nem képes megfelelő színvonalon elsajátítani.
Harmadik. Simonyi Imrével, a kitűnő költővel még nyolcvanhétben készült egy érdekes beszélgetés. De csak most jelent, másfél évtizeddel a halála után. Simonyi, a „rossz diák”, akit egyik alkalommal a később mártírrá lett Apor Vilmos mentett meg attól, hogy kicsapják a gyulai gimnáziumból, szóval Simonyi nem volt jó véleménnyel az iskolarendszerről, az oktatásról. Azt tartotta, a sok bebiflázott féltudásnál fontosabb az ítélőképesség. Figyeljük csak az 1987-es kijelentés mögötti szarkazmust: „Ítélőképességre tanítanék. Emellett két nyelvet…, a magyart és egy idegent, például az oroszt, hogy oroszul is legyen ítélőképessége a palinak.”
