Anyám temetése
2009-02-08
Nem mondattam misét az évfordulón.
Egy éve temettük anyámat. Napra pontosan. Kunhegyen. Hűvös, szeles, napos idő volt. Anyám húga, keresztanyám, családjával hamarabb érkezett a ravatalozóhoz. Kérdezte, bele akarok-e nézni a koporsóba. Nem akartam. Később keresztapám azt mondta, nem is baj.
Sokat szenvedett az anyám. Január elsején, amikor mentővel kórházba kellett vinni – nagy hó esett akkor éjjel, szilveszterkor –, közölte az orvos, napjai, esetleg hetei lehetnek csak hátra. Csontig soványította a rák.
Anyám vallásos volt. Talán egész életében. De apám halála után buzgó templomjáró is. Ott találta meg az új családját. Takarította, díszítette az Isten házát, segített az esperes úrnak és a házvezetőnőjének, akik koruk miatt néha már rászorultak; ebédet vitt nekik, bevásárolt. S halálának évfordulóin katolikus misét mondatott apámért, aki református volt.
Azt hiszem, anyám szerette volna, talán el is várta, hogy misét mondassak az ő lelki üdvéért is. Ahogy közeledett az évforduló, többször eszembe jutott, fel kellene hívni a fiatal papot, Gábor atyát, aki temette anyámat (mert az idős esperes tavalyra már beköltözött egy otthonba), de aztán a Kunhegyesi Kalendáriumban olvastam, hogy a fiatalt meg áthelyezték, s megint új pap van. Végül nem mondattam misét. Az is lehet, hogy valaki mondatott. Esetleg egy másik hívő, akivel együtt imádkoztak. Nem tudom. De vajon miért nem mondattam? S most röstelkedjem-e emiatt?
Ne magyarázkodom, nem röstelkedem. Talán majd jövőre, vagy tíz év múlva mondatok. Vagy.
