Esős indulatok
2010-05-07
Ma három levelet találtam a postaládában, kettő számlásat, egyet pedig az Eső szerkesztőségnek címezve. Utóbbin nem szerepel feladó. Nem is ezen csodálkozom picinyt, hanem, hogy vékonyka a levél. Vaskosabbakat szoktam kapni ismeretlenektől, olyanokat, amelyekbe legalább pár vers belefér. Sőt, néha nagyméretűeket – s úgy is vaskosak (néhány novella).
Bontom a levelet, előbb az aláírást fürkészném, de az nincs, pontosabban csak annyi: az Eső egy nett mezei olvasója. Aha, egy nő! Bár az íráskép alapján férfi is lehetne. De nő is. Nett? Veszem a szemüvegemet, még egyszer nekifutok. Ja, nem nett, volt olvasó! Akkor valaki meg tetszett ránk haragudni.
Az utóbbi Esőbe Várszegi Tiborral készítettem interjút. Az nem tetszik a levélírónak. Paul Valeryra hivatkozva magunk kovácsolta (mármint én és V. T. kovácsolta) szellemi középkort emleget. A Mindentudás Egyetemét és Hamvas Béla műveit ajánlgatja figyelmünkbe (V. T. otthon van Hamvas munkáiban, én kevésbé). Azt írja az ismeretlen: „hiba volt ezt az emberi rációt, individuumot és demokráciát az égi hierarchia nevében titáni gőggel és váteszi dühvel – természetesen a szeretet jegyében – támadó ámokfutó alapvetést közölni”.
Hm. V. T. öntörvényű szellemi létező. Igazi értelmiségi, aki sok mindent letett már az asztalra. Az interjúban szellemi útjáról, annak állomásairól, tapasztalásairól beszél. Sok transzcendens vonatkozással.
Az én utam, az én tapasztalásaim mások. És még nagyon sokunké. Ezzel nem az interjú szellemiségéből kívánok kihátrálni, csak megjegyzem. De vajon mennyiféle tapasztalás birtokában létezünk – emberként? Akik hisznek Istenben, akik templomba járnak, azoknak a világképe mennyivel „racionálisabb”, mint V. T. transzcendenciája? Mondjuk, Pilinszky Isten-versei miatt középkort kiált-e a levélíró?
Azon töprengek, vajon ki az, aki tollat és papírt ragad, hogy mindezt megüzenje nekem, nekünk. Gyanúm támad! Visszateszem a szemüvegemet, és megnézem a postabélyegzőt. Hát persze, Szolnokon adták fel a levelet. Nem zárható ki, hogy olyasvalaki, akivel esetleg ismerjük egymást. Mert ha nem ismerne, odaírta volna a nevét. Vállalná a mondandóját, ami az ő meggyőződése, bár eléggé általános, ahogy V.T. is vállalta az Esőben legszemélyesebb tapasztalásait. De valószínűleg ismer (vagy legalábbis ezt a kényszerképzetet kelti bennem levele), és bosszantani akar, méghozzá annyira, amennyire személyesen nem vállalná fel a véleményét. Az már nem lenne komfortos érzés az ő lelkének, hogy szemembe mondja: az interjúd miatt többet nem fogom olvasni, kézbe venni az Esőt. Ezért egyszerűbb neki: tollat, papírt fogni, elcsoszogni (sétálni, tipegni, rohanni) a postára, bélyeget vásárolni – így fejezni ki mélységes csalódását a lapban.
Arctalanul. Névtelen levélben. Lehet, hogy egyúttal belefeccölt még egy bélyeg árát, s írt egy feljelentést is ugyanazzal a svunggal. Nem tudom, hogy milyen gondolatrendőrségen jelenthetne fel, de hát ebben nem a ráció a lényeg, hanem az odamondás, az indulat-levezetés. Mert valószínűleg nem az interjúval van baja, hanem velem vagy V. T.-vel. Ha az interjúval lenne, és mondhatnám neki, mert nem egy névtelen valaki lenne, mondanám, hogy olvassa el még egyszer. Vagy megkérdezhetném, miért olvasta eddig a lapot? S ha eddig olvasta, mennyire racionális cselekedet, hogy egy interjú miatt, ha nem is ért egyet a benne foglaltakkal, elhatárolódik. De nincs kitől kérdezni. Viszont nem bosszankodom, csak mélázom.
S eszembe jut egy másik történet, amikor valaki az Eső rajzain háborodott fel, meg egy írásán. Három éve lehetett, meg is írtam egy nagyobb anyagba a történetet, most előkerestem, s bemásolom: Megállított egy ismerős öregúr az utcán, s előrebocsátva, hogy rendszeres olvasója a lapnak, udvariasan körített, de őszinte felháborodásának adott hangot, megjegyezve, hogy nemtetszését egy ismert szolnoki kulturális létező (ha mondanám a nevét, többeknek ismerősen csengene), szóval egy másik öregúr is osztja. drMáriás egyik Esőben megjelent rajzát kifogásolta, aminek címe: A hülye és az elmúlás, valamint Benedek Szabolcs A mészáros című kitűnő novelláját egy olyan hentesről, aki megölt felesége, valamint alkalmi nőismerősei holttestét kiméri üzletében. Tekintettel arra, hogy a történet gyerekkoromból rémlik, prózaíró barátunk a nagyjából lehetséges kétféle epikai indíttatásból, hogy tudniillik az író kitalálja vagy kitálalja a történeteit, valószínűleg az utóbbit választotta. Vagyis öreguraink a valóság irodalmi megformálása ellen protestálnak. Márpedig ha az irodalom nem valóság, akkor micsoda?
S még azt is mondta az bizonyos öregúr mosolygósan, hogy szerkesztőként jobban tekintettel lehetnék a magafajta neonépi kispolgár ízlésére. Ezt a neonépit a helyesírás-ellenőrző aláhúzta ugyan, de azért értjük, hogy mire gondolt beszélgetőtársam. Illetve, dehogy értjük! Valószínűleg ő is zavarba jönne, ha értelmeznie kellene a neonépi kispolgárt.
