Valóságsók
2010-04-14
Fáradt voltam tegnapelőtt este. Kattintgattam a tévéműsorokat, mígnem az egyik csatornán lehorgonyoztam. Fiatal nő beszélt. Harmincéves lehetett. Közelről mutatták szép, kissé kemény vonásokkal rajzolt arcát.
Az egyik lába hiányzott. De újratanult járni. Műlábbal. A kamera átfordult a nővérére. Vagy a húgára. Aki elmesélte, hogyan élte meg azokat az órákat, amikor a testvére elveszítette a lábát. Ő nem volt ott, csak a robbanást hallotta. A rosszérzés lassan gyúródott benne gombóccá. Aztán valaki szólt neki, hogy a nővére alatt robbant az akna.
Amíg meséli a történetet, a könnyivel küszködik. El is sírja magát. A másik vigasztaló-kedves mozdulattal az arcához ér.
A két lánytestvér aknaszedő. Valahol Koszovóban, ha jól értettem. Nincs más munka a környéken. Ez van. Az aknaszedés. Taposóaknából viszont rengeteg. Szinte megszokták ezt a munkát. Persze, nem lehet megszokni. De nincs más pénzkereset. S már ez se sokáig. A kormány helyi erőket akar foglalkoztatni, ők meg máshonnan jöttek. Talán Albániából. Nem tudom. Nem figyeltem. Valahonnan a Balkánról. Az meg messze van. Vagy közel.
Vált a kamera, valami hegyi ösvényen mennek. Az első lány is ott gyalogol velük, kicsit talán biceg a műlábával. Az út mentén aknák. Rücskösek, zöldek, elővillannak a fák mögül, fűből, növények alól. Az avar alól. A múltból, a jelenből.
A háború munkát ad, ahol nincs. A fegyvereket le kell gyártani. Az aknákat. Aztán lerakni. Aztán felszedni. Az is munka. Kis pénzért, de munka. Bele lehet halni.
*
És Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt. Radnótiné hatvanöt évvel élte túl a férjét. De most nagyon beteg. Tegnap küldött át Radnóti egyik monográfusa ímélben egy Népszava-riportot arról, hogy a kilencvennyolc éves Radnótiné március elején megbotlott a lakásában, s csontja törött. Kórházba, majd elfekvőbe került. Felfekvések, tüdőgyulladás.
„A kórterem kicsi, a falon pereg a festék, itt-ott a vakolat is hiányzik. A kórteremben négy kórházi vaságy van, háromban fekszenek, az egyikben özv. Radnóti Miklósné. A szeme nyitva, a tudata tiszta, s a nehéz öregségről beszél. Pereg a festék.”
Radnótiné nem akar kórházban (szegényházban?) meghalni, talán szeretne hazamenni (s árnyékot írna lassan, a lassú délelőtt), de talán mégis jobb neki állandó orvosi felügyelet alatt. Nyilatkozik háziorvosa és az intézet vezetője is. A kerület, ahol díszpolgár, biztosítana ápolókat, de nem szállítható Fifi néni, mondja valaki a riportban. Szó esik még végrendeletről, meg hogy megindult az örökségen való civakodás. Valakik távollétében felforgatták Radnótiné lakását, talán a titkos naplóját keresték.
Botrány, botrány! De a legnagyobb botrány, azt hiszem, mégis az öregség. A kiszolgáltatottság: a tiszta tudat, a málló vakolat. S hogy pereg a festék. Levél az ember, elpereg.
