Hazug szentek?
2010-04-02
Jól emlékszem a tévériportokból a temesvári lelkészre, akiért, s akinek a családjáért akkoriban annyian szorítottunk. Bátor kiállása erjesztője volt a romániai rendszerváltásnak. A kilencvenes évek elején Szegeden alkalom adódott, beültem hát egy előadásra. Akkor egyszer láttam Tőkés Lászlót élőben. Arra, hogy mit mondott, már nem emlékszem. Azt a találkozást fölülírta egy későbbi történet, amit közös ismerősünk mesélt róla. Tőkés akkor is konferenciázott – protokoll, újságírók, interjúk, nyár. Mindenki szólni akart vele, szedték szét a népek, már délután volt, a püspök pilledt, talán éhes, mikor ismerősöm félrevonta, hogy László, tudok itt a közelben egy kitűnő hentest. Házi ízek, disznósajt, sültkolbász, ecetes paprika, puha fehér kenyér. Le is léptek a rendezvényről, a püspök hálás volt nagyon a gesztusért, a meghívásért. Ismerősöm onnan datálja a barátságukat. Nekem is összefutott a számban a nyál, ahogy elképzeltem azt a lacipecsenyés talponállót, az illatokat, ízeket, s láttam magam előtt a tekintélyes egyházi férfiút, ahogyan ráharap a kolbászra, az finoman roppan a fogai alatt, s megcsorran a gyönyörű, piros zsír. Tőkésről ez a kép él bennem. Talán mert olyan emberi.
Most meg olvasom, ezzel vannak teli az újságok, hogy válnak. Válik tőle a felesége. Ez önmagában még nem érdekes, sokakkal megesik ilyesmi. Viszont amiket az asszony mond a püspökről, kínos: hogy csalta, terrorizálta, meg hogy a családi kommunikációnak meglehetősen furcsa formáját gyakorolták. Ezt mondja az asszony. Hogy igaz-e? Az Isten tudja. Mindenesetre a Tőkés-családban botrány van, s annak médiabeli tálalása nemigen hagy kétséget afelől, hogy a püspöknek a család szentsége tárgyában került a füle mögé több-kevesebb vaj.
Az ember persze esendő, ha püspök is, nincs ezzel gond, illetve hát így működik az ember: kap is, okoz is fájdalmat. Szót sem érdemelne az egész, pontosabban csak bulvárújságokba való lenne, ha nem olyan közéleti személyiséget érintene, aki rettentően kényes az erkölcsére, és másokat is szigorú etikai norma szerint mér. Aki azt hangoztatja, hogy utálja hazugságot, az árulást, s aki a szószéken a család szentségéről prédikál. Vizet prédikál. Miközben ő is rak a tűzre rossz fát, mert a deákné vászonánál ő se jobb. Hogy Petőfinél maradjunk: „Más szemében ő a szálkát / Megleli, / S az övében a gerendát / Feledi.”
A püspök és politikus helyzetét nem az esendősége, emberi gyengesége teszi kínossá (hogy hűtlenkedett, azzal számoljon el a lelkiismeretének meg a feleségének, a „terrorizálás” persze lehet büntetőjogi kategória is), hanem ahogy az esendőség minden fajtája ellen kenetteljes hangon prédikál papi és világi minőségében, túl magas piedesztálra képzelve magát. Onnan aztán könnyű nagyot zuhanni. Erkölcsi értelemben mindenképp.
