Figurák a sakktáblán
Én egy ősi család sarja vagyok, csak ritkán hozom szóba. Felmenőim már a tizenkettedik században, sőt, azt megelőzően is éltek. Csak azt nem tudom, hogy hol. És hogy kik voltak. De kellettek, hogy legyenek, ha egyszer vagyok.
Múltkoriban egy rádióműsort hallgattam. Valaki azon lelkesedett éppen, hogy az őse a tizenkettedik században előkelő osztrák lovag volt, és hogy családja történetét miként hatotta át mindenkor az Istenért és hazáért való kiállás szellemisége.
Gyorsan végiggondoltam, hány olyan család élhetett az ezeregyszázas években, amelyből az illető származtathatja magát. Egy emberöltő huszonöt-harminc év. A több mint nyolcszáz év szerényen számolva is legalább huszonöt. Huszonöt generáció.
Valaki, talán a sakk feltalálója, azt kérte az uralkodójától, hogy annyi gabonát adjon neki, amennyi egy sakktáblára „ráfér”. Méghozzá úgy, hogy az első mezőn egy szem van, a másodikon kettő, a harmadikon négy és így tovább. Gyerekkoromban számolgattam, hány búzaszem kerülne a hatvannégy kockára, s olyan eredmény jött ki, amire nyilván az uralkodó összes vagyona sem lett volna elegendő.
Ha visszafutunk az időben az ezeregyszázas évekig, akkor a tábla huszon-, harmincvalahányadik mezőjén járunk. Mert, ugye, mindenkinek két szülője van, általában négy nagyszülője, nyolc dédje és így tovább. A huszonötödik vagy harmincadik mezőn már több tíz- vagy százmillió szem gabona található.
Bizony, az Árpád-korban ennyi ősünk létezhetett volna, de hát ennyien nem csak a magyar királyságban, de még Európában sem éltek akkoriban. Annyi ember között aztán akadt mindenféle. Ha valaki az összes ősét számba venné, bizony, azok között akadna gyilkos és szent, szőke és barna, hazafi és áruló. Tovább árnyalja a képet, hogy a labanc is hazafi volt, csak ő másként gondolkodott. Mintha most valaki a Fideszre vagy a szocialistákra szavazna. Aztán ki tudja, ki most a kuruc, s ki a labanc?
Persze, mivel az emberek keresztbe-kasul házasodnak, megesik, s valószínűleg elég gyakran, hogy a házastársak felmenői között sok az azonos személy.
És az sem ritka, hogy a vérszerinti ős nem az, akit a családtörténet akként jegyez. Mert, ugye, mindenféle balesetek megesnek. Voltak lovászfiúk, szomszéd urak, cselédlányok. Nemzeti királyunk fia, Corvin János például törvénytelen gyermek, de egyes történészek felvetették, hogy Mátyásnak az apja is fattyú, méghozzá Zsigmondé.
Elképzelhető, hogy akiknek nincs számon tartott családfájuk, akik már az ükszüleik nevét sem tudják felsorolni, mind a tizenhatot, nos, hogy az ő ereikben is csörgedezik hercegek, lovagok vére, s az sem kizárt, hogy a származására büszke egyénnek genetikailag semmi köze a szobája falán kifüggesztett képen ábrázolt személyhez.
Semmi bajom persze azzal, ha valaki őrzi a családi hagyományt, s jó érzéssel gondol a nagyanyjára vagy dédapjára. De a családfák olyan mélyre futtatják gyökereiket, és elágazásaik annyira egymásba kócolódnak, hogy ebben az embererdőben szinte már el sem dönthető, hová is tartoznak pontosan. De talán nem is lényeges, hiszen az egészből csak annyi megjegyzendő, hogy nem csak jelképesen, de valóságosan is rokonai vagyunk egymásnak.
Különben pedig, bár a gyökér rettentően fontos támaszték, a fát általában mégsem arról ítélik meg, hanem ami látszik belőle, ami az égbe tör. Hogy is mondta Illyés Gyula? Nem az a fontos, ecsém, honnan jössz, hanem hogy hová tartasz.
