Hol vannak a katonák?
2010-01-16
A napokban a Baross úton mentem valahová, s a második világháborús emlékműnél egy zömmel katonákból álló csoportra lettem figyelmes. Hát persze! A második magyar hadsereg doni pusztulására emlékeztek.
Eszembe jut, hogy a nyolcvanas évek elején igyekeztem nem elmulasztani egyetlen részt sem Sára Sándor dokumentumfilm-sorozatából, a Hol vannak a katonák?-ból. Eszembe jut a világháborús szoborállítás ideje a rendszerváltást követő években. S hogy akkoriban még mennyien elzarándokoltak halottak napján, vagy éppen a doni katasztrófa évfordulóján az áldozatok emlékművéhez. Mondhatnék hősöket is, de hát a történelem örök kiszolgáltatottjai fagyoskodtak, haltak vagy estek fogságba akkor és ott, messzi a szülőföldtől, mélyen Oroszországban. Vitték őket a háborúba. Rájuk hozták a háborút. A sírjukban is megátkozott gazok, ahogy Ady írja az eggyel korábbi világégés után közvetlenül.
És eszembe jut a kisújszállási születésű Kiss Tamás, teológus, költő, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, aki 1938-ban megrázó erejű látomást vet papírra Kunsági elégia című versében. Megjósolja a doni katasztrófát: „Már évezrede, hogy keresi, / s hiába – nem leli helyét, / viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét. / Hó alatt lesz a temetője, / kopjafája orosz vadon, / s hömpölygeti ártatlan vérét / a csendes, mélyhullámú Don.”
Vajon miféle váteszi képesség, micsoda káprázat íratta ezt Kiss Tamással 1938-ban? Vagy tényleg ennyire pontosan lehetett érzékelni már akkor, hogy vesztébe rohan az ország? S ha igen, miféle őrületek nyomták el a józan, beigazolódott gondolatot?
