Miért hagytuk, hogy így legyen?
2009-12-29
Az elmúlt hetekben sok szó esett a köztelevízió támogatásának csökkentéséről, amit a MTV vezetése politikai zsarolásként, a működés ellehetetlenítéseként értelmez, miközben maga is zsarolásgyanús bejelentéseket tesz, miszerint például nem közvetíti jövőre az úszó Eb-t. Mindenki nyilatkozik, mondja a magáét, s már nem is tudjuk, hogy fásultságból vagy undorból kapcsolnánk ki a híreket, amikor elhangzik egy derültségre késztető bejelentés: sztrájkra készül a köztévé. Hát készüljön! Kit érdekel?
Meg lehetett szüntetni a közelmúltban két kereskedelmi-zenei rádiót is (amiket egyébként a műsorvezetésük miatt utáltam, sokan viszont szerettek), hát kit érdekel akkor egy alig nézett köztévé? Mondjuk, engem érdekelne, mert talán még itt lehet látni olykor (persze a sok szemét mellett) normális filmeket, igaz, nem normális időben. De mi van a filmeken kívül? Talán túlzok a kérdéssel (vagy a fene se tudja!), vajon léteznek még arcok a köztévében? Személyiségek. Hát, nem nagyon. A zárórás Veiszer Alindán kívül más nem is nagyon jut eszembe. Vannak persze bemondók, riporterek, műsorvezetők, ám többségük olyan alacsony színvonalon végzi munkáját, hogy az ember nem is érti, mit keresnek ott. Illetve dehogynem! Hiszen tanúi voltunk a sajtó lezüllésének.
A nyolcvanas évek közepétől látom belülről a hanyatlás folyamatát. Akkoriban, az (egy)pártállami időben általában tehetségesebb emberek csináltak újságot, rádiót, és a lapok nem voltak semmitmondóbbak, mint manapság. Persze akadt cikk, amit visszadobtak, vagy cenzúráztak. Ma már cenzúrázni sem kell, a sajtómunkás sokszor nem is tudja, miről kéne írnia, ha meg mégis, hát működteti az önkontrollt. A nyolcvanas évek felvilágosult abszolutizmusát a gazdasági érdekek és tekintélyek előtti feudális hajbókolás váltotta fel.
Huszonvalahány éve kimentem a szolnoki pályaudvarra a Keletiből befutó utolsó aznapi vonathoz, és írtam egy riportot a vonattakarítókról. A megjelenés másnapján írásos dörgedelem érkezett a MÁV-tól, micsoda disznóság, engedélyt se kértem, s olyanokat vetettem papírra, amik nem vetnek jó fényt a nem is tudom már mire. A rovatvezető viszont azt mondta, ne törődjek vele, jó az anyag. Nyolcvankilenc nyarán a Karcagi Hírmondót szerkesztettem, s vezércikként közöltem Körmendi Lajos írását a tanácselnök támadható döntéseiről. A munkáltatóm a városi tanács volt, hívattak is párszor, de a kialakult sajtóvitának az lett a vége, hogy szeptember-október tájékán lemondott az elnök, s még a városból is elköltözött. Akkor még így működött a sajtó.
Pár év múlva, amikor bekerültem a számomra egyébként jó emlékű Jászkun Krónikához, meglepődve láttam, hogy a munkatársak többsége a különböző sajtótájékoztatókra szóló meghívókért olykor szinte ölre megy. Kis üdítő, pogácsa, szendvics, a zsurnaliszták meg teli szájjal, ugye, kérdezni se nagyon tudnak. Hallgatnak csak, jegyzik a tollbamondást. Emlékszem, egyszer az egyik (különben jó tollú) kolléga milyen élvezettel harsogta a folyósón, hogy kb. hány forintnyi finom sajtot sikerült befalnia valamelyik sajtótájékoztatón. Egyszer meg egy bálról írtam ártatlanul pontos megfigyeléseket. Megorroltak érte a rendezvény szervezői, vagy mit tudom én, kik, s érkezett a pecsétes ügyvédi levél, hogy beperelik a lapot. A főnök gyomra görcsbe rándult, hogy mi a francot firkálok össze. Aztán elolvasta a kérdéses szöveget, s mosolyogva, kedélyesen nyugtázta, de hiszen ez csak egy tárca. Semmi gond, erről lepereg a per. Máskor viszont bizonyos sétálóutca tervét fricskáztam meg, csakhogy a terv gazdája a főnök biliárdpartnere volt. A letolást nem én kaptam, hanem a szerkesztő, mert betette a jegyzetemet.
Pár éve kezembe akadt egy pár oldalas iromány arról, hogy a riportalany miként rázhatja le az újságírókat, hogyan hajolhat el a kellemetlen kérdések elől. Nem tudom, hogy az ilyesféle tanácsokat fogadták-e meg túl sokan, vagy egy idő után olyan firkászok árasztották el a pályát, akiknek már egyetlen kérdésük sem volt a világhoz. Máig magam előtt látom azoknak az (egyébként jól foglalkoztatott) rádiós kollégáknak a mozdulatait, akik a riportalany orra elé tolták a mikrofont, s azt mondták neki: hát akkor mondjon már pár mondatot erről (arról) a rendezvényről. Amikor pedig a mikrofonbizottságnak kellett vizsgaanyagot küldeni, utólag megfogalmazott, stúdióban felvett kérdéseket vagdaltak be a riportba, interjúba.
Szóval, hosszú folyamat volt az, amíg a közszolgálati tévé is elveszítette arcait, s ma már ott tartunk, hogy egy politikai vagy bármilyen műsorban bárki a szemünkbe hazudhat, mert a riporterek úgyse kérdeznek vissza, nem igazítják ki az illetőt, ha mást mond, mint pár nappal korábban, vagy valamilyen nyilvánvaló tényt, statisztikát hamisít meg éppen. Egy darabig még merengtem rajta, hogy felkészületlenségből vagy gyávaságból kussolnak olyan illemtudóan, de ennek végül nincs jelentősége.
Alólam kiment legalább két szerkesztőség. Sajnálom, mert voltak tisztességes kollégáim; akkoriban még több jó riport született, ám érzéseim vegyesek voltak, mert éreztem-tudtam, hogy a magyar sajtó megérdemli sorsát. Lehet, hogy szakmai-morális züllése szükségszerűen következik korunkból, de hogy a benne dolgozók is sokat tettek érte (tehetségtelenségükkel, gyávaságukkal, vagy éppen pénzért), az is biztos.
