Füstcsíkok
2009-11-19
Ha elfújjuk a gyertyalángot, a fölszálló füstcsík tartalmaz még éghető részecskéket, így ha a gyertyától pár centire a füstbe tartunk egy szál gyufát, a gyertya visszagyullad. Az egyik ismeretterjesztő csatornán láttam ezt, s ki is próbáltam a konyhában. Mondjuk, nekem nem sikerült visszagyújtanom, de a feleségem észrevette a füstszagot, s gondolhatta, valamelyik gyerek tüzeskedett, úgyhogy be kellett vallanom, én kísérleteztem csak.
Egyébként régen halottak napján szoktunk a gyerekekkel gyertyázni a konyhában, amíg a nagyok kisebbek voltak, mostanában meg a kicsivel – máskor is. Ha éppen igényli. És ha már a temetőbe úgyse járunk gyertyát gyújtani.
Október elején készült el a szüleim síremléke – apai nagyszüleim kövét is felújíttattam –, s akkor kimentünk feleségemmel a kunhegyesi temetőbe. A reformátusba. Törpe tuját ültettünk a sírokra, meg virágot. Utóbbit pár hétig talán nem eszi meg a fagy, gondoltam, de aztán elég hamar jött a mínusz. Mivel kiskapa nincs a háztartásunkban – vagy ha mégis ott lapul valahol a lomok alatt anyámé, amivel évtizedig szorgalmasan gondozta apám sírját, nem találtam elő –, egy a kamrában kezembe akadt maltersimítóval ástam gödröt a tujáknak.
A temető régi része, ahová szüleimet, nagyszüleimet temettük, elhanyagolt. Nem a sírokra gondolok, azok bárhol sokfélék lehetnek, hanem a sírok közére. Persze, ha lenne kéznél szerszám, én is kivághatnám a környező bozótost, a gurdint – ahogy gyerekkoromban neveztük az ilyesmit –, ami nyáron, amikor tombol a vegetáció, szinte megközelíthetetlenné tesz temetőrészeket.
Amikor a sírkövesnek meg kellett mutatnom szüleim nyughelyét, úgy kellett keresgetnem. Röstelltem is. Persze, nem járok gyakran a temetőbe. Anyám nehezményezte is: tíz év alatt egyszer-kétszer, ha kimentem apám sírjához. Azóta se járok gyakrabban. Megbíztam valakit, hogy tartsa rendbe a sírokat. De még előtte ott járt a rokonság, ők nálam is messzebb laknak; emlegettek is sűrűn, hogy figyelhetnék jobban szegény anyámék sírjára. Ők húzogatták ki a nagyja gazt, egyikük még egy kullancsot is összeszedett a herezacskójába. Röstelltem magam megint, úgy látszik, temetőügyben nekem csak röstellni valóim vannak. Mint az elmaradt misemondatáskor. Februárban arról írtam, hogy nem mondattam misét anyám lelki üdvéért a halála évfordulóján. Erre keresztanyám – aki, nemrég derült ki számomra, olvassa a blogomat – megnyugtatott, hogy ő bizony nem feledkezett meg róla. Megint röstelkednem kellett.
Mielőtt kikapartam a gödröt a tujáknak a maltersimítóval, összecsipegettem a földről az apróra töredezett műkoszorú-maradványokat. Utálom a művirágot, a műkoszorút, a műérzést. Tulajdonképpen a temetőket is utálom. Pedig valaha szerettem őket, de az a halál miatt lehetett, s valami misztikus borzongással vegyült. Meg hát gyerekként, fiatalon még ismerkedtem a világgal. Ma már ismerem a temetőket, tudom, hogy a társadalmat képezik le. A temetők lényege: a túlélők versengése, az elvárásoknak való megfelelés. A gazdag drága síremléket építtet, a szegény erőn felülit. A halottaknak – hitem szerint – már mindegy. Nekem is mindegy lesz. A holttest nem az, akit szerettünk, akihez viszonyultunk. Addig vagyunk csak, amíg a tudat. A többi: csont és hús. Anyag, elem. Később emléknyom ismerősökben. Én már nem hiszek a temetőknek.
Majd adok valakinek pénzt, hogy tartsa kicsit rendbe szüleim sírját, mégse nője be a gurdin, mert hát akkor röstelkednem kellene megint a társadalmi normák be nem tartása miatt, s röstelkedni nem jó.
A tujákat alaposan megöntöztem a kólásflakonokból, azokat a kurva műkoszorúkat meg kihordtuk a szemétbe. Töredeztek, néha leesett belőlük egy darab, fölszedtem, s fölszedtem mások által elhullatott műanyag vackokat is. Pár évtized, s a temetőrészt ellepi a műanyag mocsok, benövi a gaz, vagy génmódosított napraforgót termelnek a helyén. Akkorra már mi is csak emléknyomok leszünk.
A fölszálló füstcsíkról nehéz visszagyújtani a gyertyát.
