Kísérem a fiam az óvodába
2009-10-14
A sárgává pöndörödő levelek zörögve karistolják a járdát, ahogy lökdösi őket a szél. Kísérem a fiam az óvodába. Ha sietős, az ölembe veszem. Vagy a nyakamba. A nagyobb fiúk, amikor még kicsik voltak, rendszerint a fejemen fogyasztották el a reggeli kakaós csigájukat. Az óvoda előtt meg kiráztam a hajamból a morzsát. Kísérem a fiam az óvodába. Kérdez és mondja, én meg újra tanulom a legegyszerűbb kérdéseket és mondatokat.
Minap közterület-felügyelő bácsikat láttunk, amint valahol a színház környékén fényképeztek egy autót. Amelynek szélvédője és ablaktörlője közé előzőleg egy piros csomagot tűztek. Hasonlított a mikulászacskóra, csak ez olyan csenevész volt, vékonyka. Az ilyeneknek az autó gazdái nem örülnek. Próbáltam magyarázni a fiamnak a parkolási díjak lényegét, s közben az ott sorakozó másik öt kocsi szélvédőjét fürkésztem. Az egyik mögött bérletet láttam, a másik négy autóban úgynevezett rokkant parkolási igazolványt. Egy drága terepjáróban is. Következő napon hasonló arány mutatkozott, csak most nem találkoztunk a közterület-felügyelőkkel. Mit mondhattam volna a gyereknek erről? Négyéves. Talán, hogy ezt utálom ebben az országban? Ezt a sok mocskos kiskaput.
Arrébb teherkocsi áll félig a járdán. Költöztetnek éppen, vagy csak valami bútorcsere, az ablakon épp egy heverőt adnak ki két részletben. Belesek a nyitott ablakon, s kapnám ölbe a gyereket, nézd csak, ott egy zebra, vagy mi, de aztán valahogy mégse. Továbbmegyünk. Ő nem lát be a szobába, én meg nem mondom neki, hogy a falak teli különböző állatok trófeáival. Mintha üvegszemükkel benéztek volna a szobába, átdugva a fejüket a fal tégláin. A fiam biztos kérdezné, hogy akkor hogy is van ez, mit csinálnak itt ezek a zebrák meg egyéb agancsosok, s akkor meg kéne mondanom, ezek már nem élnek, lelőtték, kitömték őket, a fejüket, nyakukat, s hogy már csak díszek, emlékek, pontos célzások dokumentumai. Nem mondtam a gyereknek, de napokig beúszott gondolatomba a nyomasztó kérdés, milyen lehet egy trófeával telizsúfolt szobában élni, ahol a múlt üvegszemébe nézve láthatja az ember önmagát.
Egy közintézményen hetek óta figyelem a nemzeti lobogót, amit rongyossá tépett a szél. Szomorúan szánalmas, hogy nem cseréli ki, aki kitet(et)te. Persze, szegénység van, válság, de ez nem érv. Pár éve például egy patinás épületen piros-fehér-kék zászló lengett hónapokig. A selyem kékje valamikor persze zöld volt, de a festék összetevőit kikékítette a napfény. Már nem lehetett zöldnek látni véletlenül se annak, aki véletlenül felnézett rá.
Na, most a zászló rongyosságáról is mit mondjak a gyereknek? Nem mondok semmit. Majd szép lassan megérti a világunkat. Szocializálódik.
