Díjak és honorok
2009-10-23
Ülünk a zsinagógában, s valahonnan balról, a széksorok, a lábak közül egy kis állat rohan be középre, előbb az hiszem, süldő egérke, kicsi és gyors, de nem, nem az. Nézem, s nem akarom elhinni: bogár.
Harminckét kilométeres sebességet tud, most olvastam a napokban, lemérték, hajol hozzám Molnár Laci, a színész. Közben a bogár a sima padló mozaikján a hátrátára borul (fogalmam sincs, hogyan), de látom kapálódzó lábait. A díjakat már ott szorongatjuk a kezünkben, rögvest feláll a közönség, s elindul mindenki valamerre, valakihez, alkalmi csoportokba verődünk majd, bizonyára hozzám is jönnek néhányan a Prima-díjhoz gratulálni, s akkor valamelyikünk valószínűleg agyontapossa a futóbogarat. Molnár Laci mintha fényhátút súgott volna, hogy az a neve, de lehet, rosszul értettem; különben is, olyan esetlen-szokatlan ez a helyzet, még sosem kaptam díjat, hacsak azt a múzeumit nem, amit pont huszonöt éve nyertem el a Jászság történeti demográfiájából írt dolgozatommal, amikor még a történészi pálya is lehetőségemnek mutatkozott. Pedig akkor már pár hete közveszélyes munkakerülőnek tekinthetett volna akármelyik rendőr, ha igazoltat.
Pénzem semmi, stoppal mentem Szegedről a kunszentmártoni ünnepségre, múzeumi napokra, ha jól emlékszem, ahol – szerényebb havi fizetésnek számító – háromezer forintot kaptam pályadíjként. Máig nem tudom, ki nevezte be a dolgozatomat, hacsak nem Szabó László tanár úr, aki az országos tudományos diákkörön dicsérő bírálója volt annak.
De még ott ülünk az első sorban, figyelmünk a kapálódzó bogáron, amely különben harminckét kilométert tud. Lemérték. Örülök, de az estre összpontosító örömömet az teszi teljessé, hogy Dienes Eszter jubileuminak nevezett díjat kap. Nagyon megérdemelte. D. Szabó Miklóst is szólítják – jó most kunhegyesinek lenni a szolnoki zsinagógában. Meg szolnokinak is.
Jönnek sorban a gratulálók. Kezemben a virág meg a plakett, vagy micsoda. A csokrot lerakom a székre, vagy inkább a feleségemnek adom, és fogadom a jókívánságokat, idegenül, esetlenül. Zakót vennem is kín, nem szeretem, utálom – ezt is megbeszéltük Molnár Lacival: jelmez. Persze ő helyzeti előnyben van, neki a jelmez „munkaruha”, mindennapos öltözet. Szóval a ruha is feszélyez, sután mozgok benne, s ráadásul, mit lehet ilyenkor mondani. Köszönöm, köszönöm! Akik gratulálnak, látszik, gyakorlottak a gratulációban, én pedig nem. Harmadikos gimnazista lehettem – Zolát olvastam akkoriban –, amikor meghalt nagyapám, s egyik osztálytársnőm, szép volt, én meg reménytelenül szerelmes, részvétet kívánt. Nem tudom már, mit motyogtam válaszként. Vagy helyett. Lehet, azóta utálom a formaságokat.
Melegen szorongatják a kezem, néhány hölgytől még puszit is kapok. Olyan is köszönt, akiről fogalmam sincs, kicsoda. Olyan is, aki azt hiszi, hogy nem ismerem, de én tudom, hogy ki ő.
Ó, a gratulációk! Már egy hete, hogy kapom őket. Fogadni ugyan nem tanultam meg őket, de sokszor szórakoztatnak. Többnyire kedves, tiszta emberi gesztusok, amelyeknek örülök, de némelyiken/némelyeken átérzem a kényszeredettséget, hogy ha már felbotlik bennem, a társadalmi közlekedés normái szerint mégiscsak mondania kéne valamit. De fals a szó, a hang, a mozdulat. Kilóg a lóláb, az irigység, az értetlenség. Úgy meg olyan, mintha egy komédiát látnék, amiben én is szerepelek. Mosolyainkon átüt a szándék.
De ma délután a boltban Eta néni őszintén gratulált. Nyugdíjas már, haja fehér, csak helyettesíteni ugrik be néha, mint ma is. Ő kezelte a pénztárgépet. Lelkendezett, hogy nagyon örül, meg hogy szavazott is rám. Térültem, fordultam a polcok között, s Eta néni odajött hozzám, s azt mondta, elsírta magát, amikor a tévében látta a díjátadást. Egy tétova mozdulattal megfogta a vállamat, kicsit magához húzott, és adott két puszit, majd gyorsan elfordult és elsietett – mert könny szökött a szemébe.
Eta néni jókívánságának nincs köze a társadalom közlekedési normáihoz, egyszerű emberi gesztus, amely valahogy eszembe jutatta első „írói honoráriumomat”: két deci tejet. Vagy kakaót? Simon Feri barátom nyolcvanötben áthívott Vásárhelyre felolvasni egy költői esten. Ült ott a közönségben két szentesi drámatagozatos lány. Az egyik szép, a másik még szebb. Később átment a csapat a református templomhoz, amelynek falai robosztusak, fehérek, körben a földön mintha gyertyák égtek volna, alkonyodott, tavaszodott, valakik énekeltek, én elbámészkodtam, akkori kedvesem pedig véletlenül rátaposott a szebbik lány lábára.
Akkoriban Szegeden nemcsak kocsmák, tejivók is léteztek (tepertős tejfölös csuszák, túrógombócok!). Egyik alkalommal három deci tejre (kakaóra?) váltottam blokkot a pénztárban, s a pultnál a szép drámatagozatos szolgált ki. Olyan mosollyal töltötte teli a félliteres korsót, hogy nem lehetett kétségem, a két plusz deci valahogy összefügg a tavaszi felolvasóesttel.
Különben nem is! Előtte őszön kaptam az első honoráriumot a Csongrád megyei Hírlapban megjelenő versemért. Háromszáz forintot. Pont huszonöt éve. Amikor közveszélyes munkakerülő voltam.
