Mindenféle
2009-09-16
Éppen tizenöt éve, hogy visszamentem újságot írni. Ha nem is zsíros, de biztosnak látszó tanári állást cseréltem a bizonytalanra, amely bizonytalanság annyit jelentett, hogy nem havi fixet kaptam, hanem a megjelenő cikkek mennyisége után fizettek. Ám a szerkesztőségekben többnyire kéziratbőség van, más kérdés, hogy milyen színvonalú írások jelennek meg vagy porosodnak az újságokban, szerkesztői mappákban. A meg nem jelenő írásokból persze nincs jövedelem. Egyszerű, olyat kell írni, ami jó. Igen ám, de ott motoszkált bennem egy másik félelem is. Találok-e mindig témát? Ami megírható, érdekes.
Számlatömböt vásároltam, és némi szorongással belevágtam a kapitalista (vagy vadkeleti) viszonyok közötti újságírásba. A lapindító értekezleten csodálkoztam, miként vívnak szócsatát (esetleg közelharcot) a kisded sajtótájékoztatókra szóló meghívókért a témahiányban szenvedő kollégák. Én meg bekéredzkedtem Tarpai Zoli fotóriporter autójába, s nekivágtunk a vidéknek. Esteledett, mire megérkeztünk, de tucatnyi anyagot vettem fel a képszövegtől a nagyriportig. Zoli is örült, sok kép, sok pénz, s én se panaszkodhattam, hogy a szerkesztők ne becsülték volna az anyagaimat. Kapós lettem a fotósok körében is; amíg a kollegák sajtótájékoztatón eszegették a pogácsát, s azon töprengtek, hogyan írjanak a semmiből valamit, mi elmerültünk a valóságban.
A füzetet, amit azért nyitottam, hogy följegyezzem, nehogy elfelejtsem a megírandó témákat, félretettem, mert gyorsan megtanultam, bárhová megyek, bármit csinálok, egyik téma hozza a másikat, sőt, mondhatnám, osztódással szaporodnak.
És hogy mindent úgyis képtelenség megírni. A folyton jegyzetelő Móricz jut az eszembe. Ő se győzte, pedig, épp most olvastam Szilágyi Zsófia kitűnő könyvében, hogy még a moziban is készített jegyzeteket. Pörgött a film, ő pedig a sötét nézőtéren írta-írta, hogy mit lát a vásznon. Ha meg összeveszekedtek Jankával, a feleségével, akkor is jegyzetelt bőszen. Hátha felhasználhatja a szópaneleket és indulatfordulatokat valamelyik regényében, novellájában. Az életet a műben.
Én meg mostanában egyfajta íráskényszerben is azt tapasztalom, hogy mennek el mellettem a témák. Zsúfoltra sikeredtek az utóbbi napok (az Eső lapzártája, egy irodalmi előadássorozat szervezése, kollégium, s persze a család), egyszerűen nem jutott időm a blogírásra (csak hozzászóltam egyszer-egyszer a korábbi szövegeimhez, mert akkora viták kerekedtek, hogy illetlenség lett volna nem beledörmögni néha). Pedig hétvégén is történtek dolgok, amik foglalkoztattak, s szívesen írtam volna róluk.
Például hallottam a rádióban, hogy ítélet hoztak az ittas biciklist halálra gázoló focista ügyében. Két héten belül. Miközben attól hangos a sajtó, hogy egy-egy bírósági döntésre éveket kell várni. Belém mart ez a hír. Nem is az, hogy csak felfüggesztettet kapott Bodnár, elvégre nem ismerem sem a baleset enyhítő körülményeit, sem azt, hogy a BTK szerint mennyit illik ilyesmiért adni. Az tett rosszkedvűvé, hogy ilyen gyorsan pontot tettek (tetettek?) a dologra. Vajon kaptak-e valamilyen sürgetést, s ha igen, kitől, a független túlterheltek, hogy ilyen hirtelen ítélet szülessen. Mondjuk, dörmögött-e valaki valakinek, hogy gyerekek, ezt villámgyorsan zongorázzátok le, mert a következő meccsen látni akarom, hogy gólt rúg ez a Laci fiú – vagy saját hatáskörben voltak ilyen szorgalmasak a rendőrök, ügyészek, bírák?
Aztán írni akartam a gulyásfesztiválról is. Hogy mennyire nem szeretem. Nem is tudom már, miért mentünk ki a ligetbe. Mert nem szoktunk. Nyilván felvetettem a feleségemnek, mi lenne, ha szétnéznénk a fesztiválon, s ott ebédelnénk. A nagy fiúk úgyse tartanak velünk, snassz szülői társaságban mutatkozni ilyen helyeken, viszont tegnapról maradt spagetti, az nekik pont elég lesz. Menjünk ki a legkisebbel, mondhattam ostoba kalandvágyból, mire feleségem nyilván azt felelte, jó, menjünk. Nem jegyzeteltem, de így lehetett. Így volt.
Tiszaliget, tömeg, sátrak, bóvlik, akár majális is lehetne, ha nem lenne ennyi füst a bográcsok alól. Persze lehet, hogy újabban már majáliskor is bográcsoznak.
Mindjárt a liget bejáratánál gyerekes szülőket fosztogató automaták: légvár, dodzsem, kisvasút, vacak műanyagjátékok, neonépi mütyürök – az ilyesmiből csak sírás van meg lelki harc, ha az ember pénztárcája nem engedhet meg minden csillogóan vonzó baromságot a gyereknek. Arrébb Moldova dedikál; intézményi, munkahelyi közösségek főzőcskéznek, iszogatnak – az persze mindig más, a másik oldalon lenni. Bográcsozni mi is szoktunk a barátokkal, csak nem a Tiszaligetben, nem a tömegben. Mindegy, itt ez volt. A műsor milyen is lenne, ha tízezer emberre csinálják? Ismerősök itt is, ott is, gyerekkel, sörrel, vásárfiával, az autók meg pofátlanul belefurakodnak a tömegbe, lépésben haladnak, böfögik a benzingőzt, a kaja drága, olyan, amilyen, ez egy nagyrendezvény, óriási félkarú rabló, de hát akit szenvedélybetegsége kivisz egy szolnoki tömegünnepre, az megérdemli a sorsát, s ne panaszkodjon.
Szóval, ezt is meg akartam írni, de már túl vagyok a megírhatóságuk eszményi pillanatán, csak még felböfög (no, nem a gulyás, hanem az ilyen fesztiválok – de ez minősítsen engem).
Ja, mint már utaltam rá, akkor nagyon bejött a váltás, egészen jól kerestem a megyei lapnál, az iskolát meg, ahonnan eljöttem, egy éven belül bezárták. Akkoriban kezdődött az oktatásügyben a racionalizálás, vagy amit így becéznek. Hát, arról is lehetne írni rengeteget, ami akkoriban történt, meg azokról, amik abból következnek – úgyhogy mára gyorsan be is fejezem írást.
