Falunap
2009-08-21
Ahol hegyekké gyűrődik az Alföld, arrafelé nyaraltunk: Cserépfalun, a szép és kedves (emlékké lényegülő) kisközségben, amely gyönyörű tájban kelleti magát a magunkfajta vékony pénztárcájú turistának. Családostul, sőt baráti családokkal szakadt rám az internetmentes hét. S rögvest bortúrával induló falunapokba csöppentünk. Vásároltunk jelölt poharat, s az hét pince borainak végigkóstolására jogosított bennünket – pontosabban a bortúrázó tömeget, mert rengetegen vettünk poharat. A túra jó volt, ám a cserépfalvi bort mégsem tudom dicsérni. Mondjuk, amikor a település versenyén díjnyertesnek mondott hegylevét kóstolgattuk, kezdett gyanússá válni, hogy ugyan tele van a környék pincével, s lelkesen dicsekszenek boraikkal a helyiek, valami mégsem stimmel. Ha nem a nap beesési szögével van gond, akkor talán a talaj minőségével, a tőkékkel, netán a hozzáértéssel. Azért jó kis hét volt. Túrázgattunk, fürdőztünk, bográcsoztunk, számháborúztunk, fociztunk. Barátaink becsülettel kísérleteztek a helyi borokkal – én inkább sört ittam, vagy boltban vásárolt palackos vöröset. Félédeset. Miközben korosztályomban a száraz bor a divat, olyannyira, hogy érzékszerveim szokatlan vonzalmait néhányan már-már jellemhibaként értékelik. Mindegy.
Falunap volt azon a szombaton: néptáncosok, marhapörkölt, kenyérlepény, árusok, jégkrém, bor, vidámság, s a sztárvendég: Vikidál Gyula. Ha már ott voltunk, persze megnéztük-hallgattuk. Elég gagyira sikeredett. A hangfalakból dőlt a zene, ő meg vonaglott a mikrofonnal a kezében. S az összekötő szövegei! Zsigeri politizálás a Dalostól, akiben nem az a legkiábrándítóbb, hogy valamikor jelentett a zenésztársaitól (ráadásul úgy olvastam, a rendszer szempontjából eredményesen súgta be a cimboráit), hanem, hogy nem tanult belőle, s most is ostoba megfelelési kényszerek irányítják még a színpadon is. Kompenzál. Mindegy.
Este barátaink, akik hamarább hazamentek a falunapról, azzal fogadták a csapatot, hogy meghalt Cseh Tamás. Nem ért váratlanul a hír. Tudtuk, nagybeteg. Fél éve, amikor a többnyire rádióként használt konyhai micsodán feleségem Cseh Tamás-cd-t hallgatott, kérdeztem is, tán meghalt, hogy játsszák. A társaság többsége később bevonult a tévé elé – az is volt a szálláson, ahol aznap összejöttünk –, hogy valamelyik csatornán megnézze az emlékműsort. Csak belepillantottam: indiánosdi emlékeket mesélt a nagybeteg énekes. Nem érdekel(t). Végül is a dalai itt vannak a fülemben. Azaz hogy mélyebben valahol. Nagyon bennem. Mert amit ők tudtak Bereményivel! S a lényeg: a mű. A többi: magánügy, sajátélet, sajáthalál.
Sajáterkölcs, magánlázadás. Na, ezt nem tudja Vikidál! Mindegy.
