Az alkimista
2009-07-22
Coelhot olvasok. Pontosabban: -tam. S ennyi. Úgy kezdődött, hogy feleségem pár éve kapott egy könyvet a barátnőjétől. Az alkimistát. Beleolvastam én is, mert akkoriban kezdődött Magyarországon is a Coelho-őrület. Vagy legalábbis akkor vettem róla tudomást. Taszított a könyv. Pedig csak pár bekezdést olvastam belőle. Mondtam is a barátnőjének.
Most meg takarítottam, rendezgettem a könyvespolcokon. Ami könyvet boltban, antikváriumban valaha összevásároltam, azokról azt gondoltam, kellenek. Kiolvasom őket. Ma már tudom, hogy negyedét sem. Mondjuk, mert nem lesz rá időm. Mert nem érdekel. Változott az ízlésem, esetleg egyszerűen rájöttem, nem jó könyv. Vagy nekem nem fontos. És mert sok a porfogó, egyre határozottabban selejtezek. Beadom antikváriumba, ami nem kell. Ha beveszik. Gondoltam, Coelho kell. Divat, keresik. Nem kellett. Keresik ugyan, de sokat is nyomtattak belőle.
Ha már így a nyakamon maradt, kiolvastam. Most azt gondolhatják, hogy feledve kezdeti ellenszenvemet, megszerettem a könyvet. Hát nem. Alkimistának kéne lennem, hogy megértsem a könyvben burjánzó Világlelket. De úgy is mondhatnám, ez a könyv nem az én Személyes Történetem lépcsőfoka.
Coelho olyan, mint minden népbutító (pl. politikus). A maga módján tehetségesen beszél a semmiről. Vagyis úgy csinál, mintha kimondana valami fontosat, de amikor meg akarod ragadni, miről beszél a mester, csak a semmit markolászod. Ez a könyv, amelyet főműveként emlegetnek, olyan, mint egy lufi.
Vannak jó és rossz könyvek, tehetséges és tehetségtelen írók. Coelho nem így mérhető. Hanem a szappanbuborék nagyságával. Hangzatos, üres, szétpukkanó mondataival. És a példányszámmal. A sikerrel is, persze.
Coelho alkimista. Ólomból csinál aranyat. Csak legyen, aki elhiszi neki. De mert sokan elhiszik, a sikert tényleg aranyra válthatja.
A napokban a neten olvastam (a Spanyolnáthában) egy Kőrösi Zoltán-szöveget, amelynek beszélője egy barátjáról meséli: „egy éve még Coelho-t akarta elolvastatni velem, igaz, fél év után ezért már bocsánatot kért, nagy utat tettem meg, én is látom, mosolygott szégyenlősen.”
Hát igen, mégiscsak az út. Coelho útja, az alkimistáé, a miénk. A sivatagban, a lelkünkben, a könyvek között.
