Koldusnak lenni
2009-07-05
Piacról jövök. A volt Szövetség ABC előtt hatvanöt-hetven körüli nő szólít meg. Rendesen öltözött, kezében szatyor, mintha csak valamelyik közeli lakásból szaladt volna le vásárolni. Először nem értem, mit akar. Alig mozog a szája, renyhén artikulál. Azután csak rájövök. S meglepődöm. Mert kéreget. Unokát emleget, de továbbra sem értem pontosan a szavait.
Előveszem a pénztárcámat, egy százasért nyúlok. Látja, s gyorsan megszólal: papírpénzzel segélyjen! Hát, annyit nem szántam. A fémpénzt a tenyerébe ejtem. Hogy ne érjek a kezéhez. Így szoktam adni, ha adok, koldusnak. Ennek a nőnek egyébként tiszta a keze. Agresszív kicsit, követelőző, de mindegy. Biztos nem jókedvéből kéreget. Lehet, hogy tényleg nélkülöz, s otthon unoka várja. Lehet, hogy zugivó öregasszony. Egyeseknek az ivás szükséglet. Persze, nem látunk a sorsokba.
Szoktam néha adni kéregetőknek. Többször nem. Mert sokan vannak. Nem tudom, mi alapján választ ki, aki felém nyújtja a tenyerét. Más felé meg nem. Azt se tudom, mi alapján döntök én, hogy kinek adok. Talán szimpatikusabb az egyik koszos kezű, italtól, élettől leépült hajléktalan, mint a másik? Vagy lelki életem mozzanatai váltják ki az adakozási (ha nem is kedvet) kényszert? Megnyugszom egy-két tenyérbe ejtett fémpénztől? Elhiszem, hogy jó vagyok? Félek a saját sorsomtól? Hogy kerülhetek én is utcára?
Mert ez igaz ugyan, de talán mégsem hisszük el, hogy megtörténhet. Hitegetjük magunkat, hogy a hajléktalanoknak a neveltetésükbe, személyiségükbe van kódolva sorsuk. Nekünk meg más van megírva.
De mi?
