Kölcsön
2009-06-25
A kölcsön életünk része. Gyerekkoromban is kértek kölcsön a szomszédok tojást, ha nem tojt meg a tyúk, pár kanál cukrot, ha kellett a süteménybe, ötven vagy száz forintot hó végén, mákdarálót, talicskát, ilyesmit. Tisztes szegénységben éltünk, lehet, hogy néha kértünk mi is ezt-azt, nem tudom, de inkább hozzánk jöttek kölcsönért. Apám nem szívesen tartozott senkinek. Nem akart senki lekötelezettje lenni. Akik lakáshiteleket vettek föl – akkoriban lett divat –, azokat lenézte. Úgy tartotta, tovább nyújtóznak, mint ameddig a takarójuk ér. De megérte, amikor mi is kölcsönt kértünk a banktól lakásvásárlásra.
Igazából kölcsönt se szeretett adni. Mert ha valaki kért, mondjuk, egy kiskanál őrölt borsot, s meghozta, miután elment az illető, apám kidobta. Bizalmatlan volt rendesen. A pirospaprikával kapcsolatban is mindig gyanakodott: lehet, hogy a fele téglapor. Szegény békebeli apám! Nem volt jártas az élelmiszeripari csalások lehetőségében, de azért eljátszott a lehetőséggel, igaz, míniumra nem gondolt, ám azt is megérte, hogy a paprikahamisítástól volt hangos a rendszerváltás utáni sajtó.
De vissza a kölcsönökhöz! Amikor a nyolcvanas évek közepén újságíró-gyakornok lettem, sokszor adtam kölcsön, s kértem is néha. Ezek a pénzek többnyire kocsmákban cseréltek gazdát, s italra kellettek. Vagy taxira, haza, ha túl sok volt a kör. Voltak üzemi lapok, amelyek amolyan titkos pénzforrásként működtek a kollegáknak, talán a házastárs se tudott róluk, s azok kontójára lehetett iszogatni meg kölcsönkérni. Viszont megadtuk egymásnak mindig a pénzt. Egyszer nekem valaki fennmaradt tán kétszáz forinttal, de ebben az is benne lehetett, hogy hirtelen távoztam a laptól, a városból, méghozzá a harmadik megyébe. El is feledkeztem a tartozásról, viszont amikor pár évre rá összefutottam a kollegával egy másik városban, azzal kezdte: én meg lógok neked kétszáz forinttal.
Mert ha valaki kért a másiktól, hát neki illett számon tartani a tartozását.
Könyvet is gyakran cserélgettünk ismerősökkel, barátokkal. Bár közszájon forog az az ősmagyar (egyes kutatók szerint sumér) mondás, miszerint könyvet lopni nem bűn. Ennyi huncutság persze egy kultúrnemzet karakterébe belefér. De néhány jó könyvem, sorolhatnám a címüket, áldozatul esett ennek a mentalitásnak. Bevallom, az én polcaimon is van két könyv, amelyekről tudom, hogy kiéi, s tizenvalahány éve készülök őket visszaadni. Persze, rajtam múlott, hogy eddig nem sikerült.
Egyik barátom viszont, amikor könyvet kértem tőle kölcsön, azt mondta: könyvet kölcsön nem adunk. És nem is adott. Én meg végiggondoltam. Igaza van. Azóta, ha könyvet (vagy bármi mást) adok kölcsön, azt jellemhibám számlájára írható vesztességnek tekintem.
