Munka, meg, alázó
2009-06-15
A munkanélküli a hírekben csak a százalék és számadat része. Ha találkozol vele: történet, sors. Félelem, keserűség, kiszolgáltatottság, remény, csalódás – magába néző, lesütött tekintet. Mintha túl nagy levegővel, hatásvadász szavakkal vezetném fel mai témámat. Pedig nem. A munkanélküliséget én is megtapasztaltam.
A mostani válsággal meg még a télen találkoztam Szolnokon, amikor a Kossuth utcai munkaügyi iroda kapuja előtt várakozó csoport mellett vitt el az utam. Voltak vagy harmincan. Nem beszélgettek, nem néztek sehová; az arra járó szemébe főleg nem. Állni a munkaügyi iroda előtt, hogy besoroljanak a segélyre jogosultak közé, mintha szégyen lenne. Pedig csak helyzet, véletlen, de olyan, amibe tönkremehet a család, belerokkanhat az egyén.
Azóta többször láttam ott csoportosulni munkanélkülieket, előfordult, hogy a tömött folyosói sor kint folytatódott a fal mellett, kettesével, vagy harminc emberrel. Mintha emberpiac mellett mennék – a feltörekvő 19. század kapitalizmusának embertelensége mai díszletek közé ojtva. Nem tudom, hogy lehetne megoldani, hogy ne az utcán, ne így is agyonalázva várakozzanak a munkanélküliek. De erre talán felfigyelhetett volna már egy illetékes. A munkanélkülinek nem lenne ugyan több pénze, állásra se nagyobb reménye, de a megalázottság egy stációját elkerülhetné.
Én tíz éve voltam munkanélküli. A lapot, ahol dolgoztam, eladták. Otthon két kisgyerek, a tarsolyban egy ígéret volt főszerkesztőmtől, hogy egy hamarosan megjelenő országos hetilapnál biztos helyem lesz. De azt a lapot végül nem alapították meg. Évközben a tanári diplomámmal nagyon nem is próbálkozhattam, sőt, munkanélküli járandóságra sem voltam jogosult, mert a korábbi kiadó számlásként foglalkoztatott, hogy ne kelljen a státuszom után különböző járulékokat fizetnie.
Fölkerestem hát a városi segélyeket osztó irodát, vagy mit, a régi mentőállomás épületében, a Baross út egyik sarkán. De nem mentem be. Ott is az udvaron és az utcán várakoztak az emberek. Szégyelltem? Igen, szégyelltem. Pedig tudtam, jó újságíró vagyok, kellene, hogy helyem legyen valahol a megyei sajtóban. Mindegy. Jó, hogy nem álltam be segélyért. Megértettem, nincs várakozási idő, dolgozni kell. Aprómunkát, bármit. Mindenféle lapoknak dolgoztam fillérekért. Nagyszerű kisvárosi, falusi újságokat csináltunk Tiszaföldváron, Szajolban. Nagy Tibivel, Simon Bélával, Nagy Zsolttal, Illyés Csabival. Országos lapok felé tájékozódtam, idő múltán egész oldalas riportjaim jöttek a Szabad Földben. Megkapaszkodtam. De baromi nehéz volt. Lelkileg. Nem dolgozni, munkát keresni, hanem megélni a fölöslegességet, s hogy nem tudtuk, a következő hónapban mennyire sikerül feltölteni a családi kasszát.
Közben történt egy nagyon szemét, megalázó helyzet. Még a megyei napilapnál sorozatot csináltam Kopogtató címmel. Különböző településeken véletlenszerűen bezörgettünk, becsöngettünk lakásokba, házakhoz a fotós kollégával. Sokszor mentünk tanyára is, de előfordult, hogy az utcán álltunk meg beszélgetni valakivel. Mert tudtuk, egy története mindenkinek van – a sajátja.
Egyik reggel éppen óvodába indultam a gyerekekkel. Anorákban voltak már, én is nagykabátban, amikor megcsörrent a telefon. Fiatal kolleganő hívott. Szakmai kérdése adódott. Hogy hogyan is csináltam annak idején Kopogtatót. Merthogy szeretné folytatni a sorozatot. De hogy kell kiválasztani a riportalanyt, hová kopogtasson be, meg miket kérdezzen, és egyáltalán? Legszívesebben lecsaptam volna a kagylót. Már nem emlékszem pontosan, mit beszéltünk még, a magamra erőltetett udvariasságon valószínűleg átsütött az ingerültség, a gyerekek is követelték, hogy menjünk, én meg álltam ott a télikabátban, és folyt rólam az izzadság. A kis kolleganőre, rég nem újságíró, akkor sem haragudtam. De nagyon megalázó volt a telefonhívása. Illetve a helyzet, amibe kerültem. A munkanélküliség.
