Szerecsennek lenni
2009-06-05
Későre jár, nyűgös napjaim voltak, vagy inkább éjszakáim, mert a kisfiam szétköhögte őket, úgyhogy fáradt vagyok, kialvatlan, de muszáj írnom, ha kicsit is komolyan veszem ezt a netnaplót: ma a szolnoki könyvhét vendége volt Ferdinandy György.
Emlékszem, nyolcvannyolc első felében Nyírtelken laktunk, s akkor olvastam a Szerecsenségem története című elbeszéléskötetét. Amely, ha minden igaz, nyolcvannyolc februárjában jelent meg. S nekem még akkor télen kezemben került. Ma már szinte hihetetlen, hogy abban a kis szabolcsi faluban, illetve nyilván a közeli Nyíregyháza valamelyik könyvesboltjában beszereztem. Hogy miért? A szerzőt nem ismertem, ez az első itthon kiadott könyve, igaz, külföldön már ismert író volt rég. A magyar emigráció köreiben és Franciaországban is, ahol francia íróként jegyezték Kunderával egy kalap alatt.
Beleszerettem a nyelvezetébe, meg azokba a távoli, szomorú történeteibe. Aztán a következő könyvhetek elkényeztettek, szinte minden évben adtak ki Ferdinandytól valamit.
Hogy a fentieken kívül mit szeretek még benne? Délután, amikor a múzeumudvarban beszélgettünk, azt fogalmazgattam, hogy talán a kíméletlen őszinteséget, mellyel saját sorsát nézi és írja, valamint azt a tapintatot, amivel másokét. Ferdinandy sokfelé megfordult a világban. Franciaországban alapított először családot, Puerto Ricóban egyetemen tanított, most az év felét itthon, a másikat Floridában tölti. A magyar polgárcsalád sarja világpolgárrá lett, aki mindenütt otthon van. De nem is! Inkább szerecsen ő. Mindenhol furcsa idegen. Aki itthon se lehet már teljesen itthon, hiszen a történetei és sok-sok szereplője amoda köti.
Francia írónak mégiscsak magyar, magyarnak meg, hát nyugati magyar. Nem a síp, csak valamelyik ága.
Ferdinandy kedves ember. Barátai vannak az urbánusok és népiek között, mindenkivel jól elbeszélget, szeretik. Csak hát szerecsen. Túl sokat látott ahhoz a világból, hogy lecsatlakozzon ide-vagy oda, táborosdit játsszon. Független, öntörvényű, bölcs. Szerintem a táborokban is csodálkoznak, miért nincs még Kossuth-díja. Nem mintha fontos lenne. Persze fontos.
Ma a szolnoki könyvhét főtéri megnyitóján ott ült a hallgatóság között Ferdinandy György író. A megnyitó után átballagtunk a múzeumudvarba legújabb könyvéről beszélgetni. Ott is volt közönség. De fele akkora se, mint a protokollon.
A szolnokiak könyvhetet ünnepelnek. Ha többen lettek volna kíváncsiak Ferdinandyra, talán kevesebben veszítenek. Egy találkozás-élményt. Ez persze nem felhánytorgatás. Hogyan is lehetne az!
Különben meg, egyre inkább azt hiszem ebben a hangos acsargásban, hogy szellemi szerecsennek kell lenni. Az otthontalanság árán is.
