Hétköznapi fasizmus
Itt vannak, figyelnek bennünket. És nem hagynak unatkozni. Nekünk például hajnalban kezdődött a gyereknap. A kicsi belázasodott. Szerencsére nem tűnik annyira vészesnek a köhögése, de majd éjszaka kiderül, elkiabáltam-e.
Itt vannak, néznek minket. Egy rossz regény kezdődhet így a földönkívüliekről, vagy egy bulvárcikk – bármiről. A gyerekek tényleg figyelnek bennünket, és leutánoznak. Amikor büszkék vagyunk rájuk, magunktól hatódunk meg, amikor elégedetlenkedünk miattuk, magunkkal van bajunk. Annyiszor hallom, hogy a mai gyerekek ilyenek meg olyanok. Agresszívek, káromkodnak, kezelhetetlenek, drogoznak, visszapofáznak, csak a számítógép érdekli őket, egy könyvet képtelenek elolvasni. Valójában mindegyik állítás arról szól, aki mondja. A dolgokhoz való viszonyunkról. Tehetetlenségeinkről, félelmeinkről.
Pár éve egy mozgékony eszű gimnazista azt találta kijelenteni, a tanárok fasiszták. Rákérdeztem, miért gondolja így. Hát mert azt hiszik, mindent tudnak. Hogy tévedhetetlenek, felsőbbrendűek.
Tanárok helyett felnőtteket is mondhatott volna, de valószínűleg diákként a felnőtteket leginkább a tanárokban látta megtestesülni. Azt hiszem, érzékletesen fogalmazott. Figyelemfelhívóan, de lényegre tapintóbban, mint egy bulvárcím.
A lelkünk tele bizonytalansággal, de talán éppen azért, hogy ezt elhazudjuk magunk előtt is, csupa kijelentő módot használunk. Mindenre tudjuk a választ, az ítéleteinkben józan ésszel megingathatatlanok vagyunk, hiszen ítéletinknek sokszor több köze van a zsigerihez, mint az értelemhez.
A gyerekeink figyelnek bennünket. Ha mi is figyelnénk rájuk, bizonyára elszégyellnénk magunkat.
