Sárkány Zsivagója
2009-05-28
Furcsa látnom már a színház előtt gyülekező közönséget is. Nem voltam még olyan előadáson a Szigligetiben, ahol ennyien jöttek volna össze azok közül, akik nekem Szolnokot jelentik. Így vagy úgy, akárhogy. Volt köztük, aki évek óta hanyagolja a színházba járást, de most eljött, más meg Tokajból utazott ide megnézni a beregszászi társulat előadásában a Doktor Zsivagót. Nem Beregszász, talán nem is a Zsivago volt a hívó név, hanem a darab színpadra írója, díszletese, s egyben rendezője: Sárkány Sándor. Akit Szolnokon Sutyiként emleget mindenki.
A nyolcvanas évek közepétől ismerjük egymást. Akkor fiatalok voltunk, éhenkórászok, véget nem érő beszélgetésekben kerestük magunkat, füstös kiskocsmákban, izzadt nyarakban, árva őszben. Lányszemekben. Azt hittük, igazunk van. És talán igazunk is volt. Mert többnyire a fiataloknak van igazuk.
Írtam róla, ő képeket festett a verseimre, közös kötetet csináltunk. Harcoltunk, mert harcoltak velünk. Vitatkoztunk is keményen, de sosem vesztünk össze. Legfeljebb nem találkoztunk néhány hónapig. Mondtunk egymásról jókat is, csúnyákat is – a másik háta mögött. Barátok vagyunk.
A Zsivago lassan indul. Kevés, de nagyszerűen működő díszlet: egy vászon lóg a színpad közepére, ami aztán különböző szerepeket kap. Lámpák, hangszóró, lavór s egy kis fa, amelynek nincs gyökere, föntről csüng nem látszó zsinegen; függ, lebeg, egyszerűen van a semmiben – húsz centivel a deszkák és a valóság felett. Árnyéka a vászonra vetül. Ja, igen, a fények. Az árnyjátékok, a mozdulatkompozíciók. Hiába, Sárkány a képzőművészet felől érkezett a színházba.
Az előadás úgy kezdődik, mint egy ballada. A huszadik század balladája. A Szovjetunióé, az emberiségé, a miénk. Nagyregényt másfélórába sűríteni talán csak úgy lehet, ahogy Sárkány teszi. Nem fűzi történetre az epizódokat, inkább csak felmutat, tükröztet helyzeteket, érzéseket, hangulatokat. Ez a vágy, ez a szeretet, ez a hiúság, ez a hülyíthetőség, ez a kegyetlenség, ez az élvezet, ez a hűség, ez a kiszolgáltatottság. És még egyszer: kiszolgáltatottság. Ez a huszadik század. És jaj, a huszonegyedik is! Időtlenség. Zsivagó a végén fehér inggel feltörli a színpadot. Vagy a századot. Aztán fölveszi a koszos víztől csöpögő ruhadarabot. Valaki magára veszi bűneinket. Zeng a szláv gregorián, harsog a mozgalmi nóta, és a végén zúg a vastaps.
Hosszú-hosszú taps, mint egy operettkor, csak ez mégis más kicsit. A színészek Sárkány Sutyit is kihívják a színpadra, ahogy ez ilyenkor szokás. A közönség ünnepel. Ő meg vigyorog, de hamar eltűnik a színfalak mögött. Pedig hazatalált.
S vele egy kicsit mi is.
