Nézőpontok
2009-05-20
Hosszabb ímélt írtam, s már a köszönőformulánál tartottam, amikor elsötétült a képernyő. Káromkodtam. Néha szoktam. (Lehet, hogy ki kellene húznom a néhát. Esetleg a káromkodást is. Mindegy.) Néztem volna a biztosítékot, de közben megjött az áram. Gép bekapcs, lev újrakezd. Mit mondjak, az áramszolgáltató hagyott dolgozni – pár percet. De azért arra figyelt a mindenható, hogy a küldés gombra már ne tudjak kattintani. Mások is említették az áramszünetet, úgyhogy a bosszúság talán nem csak egy törpe minoritás érzelemnyilvánítása volt ma Szolnokon.
A két áramszünet két perc, ha volt. Mondjuk, nekem tizenötbe került, mert háromszor írtam meg ugyanazt a levelet. (Lehet, hogy meg kéne tanulnom lényegre törőbben fogalmaznom.)
De hát miért panaszkodom? Világos volt, a hűtő se olvadt le, pénzembe se került. (Bár sokak szerint az idő pénz. Szerintem csak múlik.)
Tizenöt éve még nem használtam számítógépet, tehát egy ilyen áramszünet nem is okozott volna bosszúságot. (Hoppá! Most jutott eszembe elmenteni, amit eddig írtam.) Ha nem lenne számítógépem, most se zavart volna az áramszünet. De hát van. Ennek meg mégiscsak inkább örülnöm kellene.
Ahogy az áramszünet röpke ideje alatt kerestem a helyem a lakásban, hogy mihez is kezdjek, eszembe jutott, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az áramnak. Meg az ő szolgáltatójának. Áramszünetben nincs tévé, nincs rádió, a bojler is kikapcsol, tehát meleg víz sincs (a hűtőnek pár perc ugyan nem árt, de ha tartósnak bizonyul a kimaradás, az okozhat bosszúságot. Sőt, kárt). Ha csöngetnek, azt se hallom meg. Még a gáztűzhely szikráztatójához is áram kell.
Pedig hát áram nélkül is lehet élni. Pici gyerekkoromból emlékszem, hogy mesterek fúrják, vésik a falat. Akkor vezették be hozzánk az áramot. A nem tudom hányadik ötévesben. Én még nem voltam öt. Tehát gyerekkoromban a teljes áramnélküliséget is meg kellett tapasztalnom. Csak már nem emlékszem rá.
Számomra az áramhiány legdurvább átélése egy vasúti utazáshoz fűződik. Ültem a vonaton, és egy folyóiratot olvastam. Egy beszámolót arról, amikor Jugoszláviát bombázták. Nem emlékszem a folyóiratra, a szerzőre, arra sem, melyik várost áramellátását bénították meg az amerikaiak, s még egy csomó másra sem. Csak arra, hogy a bombázásokról a tévében mutogatott felvételek könnyed tűzijátéknak tűntek az áramhiányos hétköznapok leírásához képest.
Amikor a határ túloldalán szerbek és horvátok, pontosabban emberek és emberek mészárolták egymást, a debreceni főutcán véletlenül ráléptem egy döglött verébfióka tetemére. Lehet, hogy akkor azért volt az olyan szörnyű, mert túl közel volt hozzánk egy háború?
Hétfőn Vilcsek Béla Radnóti-könyvét olvastam. Meglepett, hogy milyen folyamatos fenyegetettségben élte az életét Radnóti. Egyetemista korától.
No, mentsük, ami menthető! Mielőtt beüt megint egy áramszünet.
