Apáink halála
2009-05-08
Hogy hány éve, azt mindig ki kell számolnom. Nem nehéz. Kilencvenhét május nyolcadikán halt meg apám. Hetedikén volt a születésnapja, a hetvenötödik. Bent voltam nála a kórházban. Anyám is. Amolyan döntési helyzet volt akkor, mi legyen apámmal. A kórházból haza akarták küldeni. Vagy az elfekvőbe. Ő viszont sehová.
Haza talán tapintatból nem akaródzott neki, nem akarta terhelni anyámat a haldoklásával – tudta (mit tudhatunk?), sejtette, mi vár rá. A rák utolsó stádiuma. Akkor már morfiumozták is. A kórházban viszont biztonságban érezte magát. Volt ott egy doktornő, akivel rokonszenveztek egymással, akiben bízott. Ott érezte magát biztonságban. De a szabályok szerint bizonyos idő után nem lehetett benntartani.
A születésnapján pénzes borítékkal ment be az osztályvezetőhöz. Friss volt szellemileg, akkori állapotához képest mozgása is szokatlanul lendületes. Terve volt: elintézni a bennmaradását. De mire kijött a főorvostól lelassult, összetört. Nem maradhatott.
Másnap szüleim lakóhelyén, Kunhegyesen dolgoztunk. Négy óra körül indultunk haza. A fotós vezetett, Z-vel, az újságíróval meg a felhők vonulását bámultuk. Már nem emlékszem, mi volt a különlegessége a fellegeknek, biztosan nem vörös árnyalataikkal kápráztattak el, mert magasan járt még a nap.
Feleségem otthon azzal fogadott, telefonáltak a kórházból, négykor meghalt apám. Gombóc gyúródott a torkomban. A kezelőorvos, akiben apám annyira bízott, nem értette, miért halt meg ilyen „hirtelen”. Na, jó, a rák, de azzal a doktornő szerint három hónapig is húzhatta volna még. Apám akkor nyilván döntött: belefáradt, feladta.
Telefonáltam anyámmal, lányommal, rokonokkal – az alkonyi, immár vörös nap átsütött a kelet-nyugati fekvésű lakáson. A fények furcsán hasaltak el a bútorokon, a parkettán.
Este jártam egyet a városban, elkapott egy zápor, már majdnem sötét volt, az ég fele mélykék spongya, de cafatokban még világított benne az elmúlt nap emlékezete.
Itt vége is lehetne a történetnek, de azt még el akarom mondani, hogy R. barátom apját is akkor vitte el a gégerák, egy-két nap volt apáink halála között. Emlékszem, ültünk egy Sütő utcai sörözőben, többen is. S. azt tanácsolta, kenjük be a korsó száját sóval, már nem tudom miért, talán Erdélyben csinálják így, kiviszi a szénsavat, többet ihatunk, vagy valami ilyesmi. Persze nem rúgtunk be, csak ültünk, ittuk a söröket, s R-rel arról beszélgettünk, hogy most már mi következünk a sorban. Már nincs előttünk senki. És arról, hogy egyikünknek sincs öltönye; az esküvőit kinőttük, pontosabban az úri szabóval varratott, egyébként kényelmetlenre sikerült gyapjú öltönyöm nadrágját feleségem egyszer kimosta, s az összement, a passzos zakót meg tényleg „kinőttem” az évek során. R. mondott egy helyet, ahol barátságos áron lehet fekete nadrágot venni. Ittuk a sört, alkonyat volt, az égbolt fényeire nem emlékszem, de kezdtünk meglett emberek lenni. (Tudjuk, meglett ember: ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor.)
