Örököltem egy könyvet
2009-04-26
Hétvége van, pakolgatok a polcokon, s kezembe akad egy könyv. A Szomjas oázis. Örököltem egy barátomtól. Még valamikor a nyár végén adta kölcsön. Kiolvastam, vissza akartam vinni, aztán egyszerre csak nem volt kinek.
Hirtelen halt meg. Nem balesetben, és beteg sem volt. Álmában lett rosszul, pillanatok alatt ment ki a világból. Harmincvalahány évesen. Nem akartam elhinni a halálhírét. Reggel tudtam meg, s estig nem is mondtam senkinek. Akkor egy régi, közös kollegánkkal találkoztam. Napokkal korábban interjút beszéltünk meg. Ültünk az irodában, tartottam a magnót, kérdeztem, ő válaszolt. Nehezen ment, fáradtak voltunk. Amikor végeztünk, kérdem tőle, hallottad-e, hogy meghalt. Azt mondja, épp ő is szóba akarta hozni, csak nem tudta, hogy tudom-e, és nem akart ledermeszteni az interjú előtt. Ültünk, beszélgettünk, hitetlenkedtünk. A halál egy hajszál.
Nagyon sokáig nem tudtam szabadulni a döbbenettől. Vagy többes számban: nem tudtunk. Rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt. Őt sajnáltuk? Magunkat? Azt hiszem, önzőek vagyunk. A másik halálában azt a hiányt siratjuk, amit okoz. És hát megijedünk a saját elmúlásunktól. Hogy lesz idő, amikor nem leszünk. Vagy inkább a meghalástól félünk? A folyamattól.
Akartam írni valami nekrológ félét, kiírni magamból. Akkor nem ment. Most hogy pakolgatok, s kezembe akadt a könyv, amit nincs kinek visszaadni, belém fészkelte magát a három szó: örököltem egy könyvet. Manír ez persze, minek is tagadnám? Hangzatos játék szavakkal, érzésekkel. Találtam egy címet, s felöltöztetem ennek a szövegnek a szövetébe.
Ritkán találkoztunk. Néha megittunk egy-két sört, ímélt váltottunk. Nagyon pontos gondolatai voltak. Kíméletlenül átlátott embereken, helyzeteken. Szerette elemezni őket. Tulajdonképpen hányódott. A szakmájában, amit kitűnően tudott, másokat betonozott be a középszer. Neki már nem jutott hely. Kritikus volt, ironikus. A kor viszont (mint mindegyik) kritikátlan és demagóg. Ehhez kellet volna idomulnia. Pontosan tudta.
Amikor meghalt, azt mondták: szegény! ez hihetetlen! pedig milyen fiatal volt! Leporolom a könyvet, az emlékeket. Már nem borzasztó a halála. Ha hülyeséget tapasztalok, néha az ő hangján hallok valami megjegyzést, ahogy kifigurázza, nevetsége teszi azt. Röhögünk olyankor. Szaporodik fogamban az idegen anyag. Kezemben a könyv. Beteszem a többi közé. Pedig úgy visszaadnám!
