A mások fizetése
2009-04-16
A napokban hangsúlyosan bekerült a közbeszédbe az állami nagyvállatok (MÁV, Magyar Posta stb.) vezetőinek fizetése. Némelyikük évi jövedelme közel nyolcvan millió. Plusz egyéb, nem elhanyagolható juttatások. De hát ezt, legalábbis a nagyságrendet, eddig is sejtettük. El lehet rajta vitatkozni, hogy megérdemlik-e. Hasonlíthatjuk fizetéseiket a miniszterekéihez, rendőrökéihez, tanárokéihoz.
Kérdés, hogy szellemi teljesítményük és a munkára fordított idejük indokolja-e ezeket a mérföldes különbségeket, ám úgy is közelíthetünk, hogy egy vezető hány milliárdos nyereséget vagy veszteséget gerjeszthet. S ha mondjuk, tehetségesen irányít, úgy a megfelelő döntésekkel szerzett haszonnak csupán töredékét veszi fel. Mindegy, erről jókat lehet beszélgetni, sőt a politikusok is elejthetnek a választóknak tetsző mondatokat az állami vállalatok vezetőinek fizetéscsökkentéséről, ha a magukéról nehezebb is nekik megnyilvánulni.
De nekem nem ez a kérdés. Hanem, hogy tudjuk-e, mennyit keres egy (gyakorta) sztrájkoló vasutas. Vagy boltos. Aki kétszer olyan gyorsan szolgál ki, mint ügyetlenebb társa, és még mosolyog is. Vajon kétszer annyit keres, mint a rossz boltos? Vagy ott vannak a hivatalnokok. Van köztük jó és rossz. Biztos, hogy a jó keres többet? A köztisztviselőknél, ugye, bértábla van, de mégsem tudjuk, hisz lehetnek pótlékok, ruhapénz, ebédjegy, meg még mi minden! A korrupcióról most ne is beszéljünk! Elvileg a saját munkatársa se biztos, hogy tudja, mennyi a másik fizetése.
Még a Jászkun Krónikánál dolgoztam, s az egyébként kedves pénztáros hölgyek, amikor mentünk a fizetésért, egyenként engedtek be minket, nehogy megtudhassuk, mennyit keres a másik. Valami rendelet így szabályozta viszonyainkat. Legyen talány (mi közünk hozzá?), hány forintot visz haza a közvetlen kollegánk, akiről egyébként mindent tudhatunk, hogy pl. mikor kel fel bal lábbal, s főképp, hogy milyen munkát végez. Meg tud-e írni egy glosszát, egy riportot, egyáltalán, képes-e leírni épkézláb mondatot? De a fizetése titok, hacsak nem fecsegi el sörözés közben. Vagyis az a rejtély, hogy ő mennyit ér a munkaadónak. Az mennyire becsüli szakmai felkészültségét. Vagy egyéb „adottságait”.
Szóval, tudjuk már, mennyi egy miniszter végkielégítése, egy állami cég vezetőjének jövedelme, csak azt nem tudjuk, valamiféle demokratikus titokelv jegyében, hogy akiéhez legjobban hasonlíthatjuk munkánkat, annak mennyit utalnak a számlájára. Különben is, mi magyarok, a pénzről nem szeretünk beszélni. Illetlen megkérdeni a másikat, hogy mennyit keres. Találgatunk csak.
Kunhegyesi gyerekkoromból egy kedves, idős házaspár jut eszembe, akiknek nemrég lebontott sarokházát annak idején államosították, így velük együtt négy család lakott a körfolyosós, belsőudvaros házban. Lajos bácsiék ajtaja mellett volt egy zöldre festett ráccsal elkerített tér. Azt mondta, azért, hogy ha kiülnek a gangra ebédelni, ne lássák az új szomszédok, hogy húslevest főztek vagy rántottat. Ne irigykedjenek, ha az előzőt, ne sajnálják őket, ha a másikat. Ez annak idején nagyon tetszett nekem. Most viszont végiggondolom, hogy bizony illata van a rántott húsnak meg a paprikás krumplinak is. A szomszédok pedig úgyis irigykednek és sajnálkoznak, hogyha még az illatot sem érzik.
