Retro
2009-03-30
Főzelék pörköltszafttal, kenyérrel. Kelkáposzta, paradicsomos, tök, sárgarépa, bab. Talponállóban, alumíniumkanállal. Nem tudom, kinek mond még ez valamit. S mit? Lehet, hogy öregszem?
Néha bemegyek egy főzelékes helyre, de az valahogy más. Finomak az ételek, a főzelékek is, de sosem jutott szembe pörköltszafttal kérni őket. Valahogy más a légköre, mint amikor gyerekkoromban apámmal betértünk egy város önkiszolgáló étterembe. És szegénységből vagy spórolásból szafttal kértük a főzeléket. Inkább spórolásból. Vagy még inkább abból a puritán elgondolásból, hogy micsoda dolog pénzt kidobni egy tányér ételért, mikor odahaza olcsóbban megcsináljuk. És jobban. És mert pénz azért nem volt sok akkoriban sem.
Múltkor összefutottam R-rel, s egy darabig egyfelé vitt az utunk. Ebédelni ment. Főzeléket, szafttal. Mondom neki, nem is tudtam, hogy így is lehet kérni. Azt felelte: mert gyáva vagy, barátom. És hozzátette, hogy az emberek többsége nem meri megfogalmazni a vágyait.
No, ma szafttal kértem a főzeléket. Féladag pörkölttel, kérdi a kiszolgáló. Nem, szafttal! Úgy nem lehet. Mondom, bocs, úgy tudtam, lehet, valakitől azt hallottam… A kiszolgáló hirtelen szigorú lett, úgy érezhette, támadom, pedig nem, s elkezdte szavalni, hogy ha így adná, akkor annak nem jutna szaft rendesen, aki pörköltöt kér, és hogy – védekezett vagy támadott – így is elég olcsón adja. Kértem hát pörköltet. Jó volt. A szám íze meg rossz. Most kezdtem volna magyarázni, hogy nem a pénzről van szó? Persze, lehet, hogy arról is. Mert miért ne maradt volna meg zsigereimben a gyerekkori mentalitás? Miért is ne lennék smucig?
Retrózni akartam. De hát azt nem lehet. Hiába árulnak most hasonló ruhákat, hiába szerveznek hasonló bulikat, mint harminc éve. A hetvenes-nyolcvanas évekbe nem lehet visszalépni. Mert a lelkünket otthagytuk. Vagy, mert nem hagytuk ott. S nincs miért visszamennünk az időben. S nem is lehet.
Holnap főzök itthon valami finomat.
