Vírusok
2009-03-10
Már megint a számítógép előtt ülök. Kint süt a nap, zajlik a tavasz, zajlik a mai hétköznap, jó lenne járni egyet a városban, de beteg vagyok, valami vírus tesz nyűgössé. A kinti, valós világ helyett marad computeres. Persze, ez is valóság. A számítógép valósága. Lehet dolgozni, játszani, érdekességeket böngészni, kommunikálni.
A levélváltás gépen például nagyon gyors. Ráadásul sok emberhez el lehet küldeni ugyanazt a szöveget, képet. Ha van olyan hírem vagy gondolatom, amit többekkel szeretnék megosztani, kattintás kérdése, s máris tízen, százan olvashatják. A körlevelek persze kicsit (nagyon?) személytelenek, ezért nyilván nem mindenki olvassa el őket – én se mindegyiket. Ez is egyfajta blogozás.
Úgy kezdődött, hogy vicceket kaptam, aztán jöttek, jönnek humoros, megható, néha döbbenetes képek, videók. Máskor meg arról értesítenek, hogy elszabadult egy minden eddiginél pusztítóbb számítógépes vírus, s ha ilyen és ilyen üzenet érkezik, azonnal töröljem ki, különben tönkremegy a gépem. És hogy a figyelmeztetést küldjem tovább minden ismerősömnek. Így aztán egy-egy vészjelzést több helyről is megkapok.
Legújabban meg mindenféle levelek, névtelenek vagy névvel ellátottak köröznek a neten. Hogy milyen kilátástalan a jövőnk. Milyen tragikus képet mutat a gazdaságunk, egészségügyünk, mennyire tarthatatlan állapotok uralkodnak az iskolákban, például hogy viselkednek cigány gyerekek a tanáraikkal, osztálytársaikkal, vagy érkeznek listák olyan bűnesetekről, amiket romák követtek el. Esetleg orvosi műhibákról, rendőri túlkapásokról. És így tovább. Csupa szörnyűség, csupa olyan dolog, amely mintha azt sugallná, örülhetek, hogy a képernyő előtt ülök éppen, mert ha kilépnék a való világba, az maga lenne a szörnyűség. Mintha csak ezek lennének a hírek. Mintha jó dolgok nem is léteznének.
Egy a baj ezzel a levelekkel. Hogy nem a valóságot mutatják, csak annak bizonyos szorongató, szörnyű szeleteit. Amelyek lehetnek ugyan igazak, de nem valódiak. Vagyis értelemszerűen nem a teljességről, nem az életről szólnak, csak a félelmeinkről, rémképzeteinkről. Ám ha folyton ezeket olvassuk, látjuk-halljuk a tévében, rádióban is, a bulvárlapokban, hajlamosak leszünk azt hinni, ilyen a világ.
S ez az igazi vírus: a rosszkedvünké, a félelmünké, a reménytelenségünké, a borúlátásunké. Amit nemzeti sajátosságunkként emlegetnek sokan.
