Jenei Gyula honlapja

Futóhomok

Tartalomjegyzék

Üzenetek

Postaládánkba a távolabb élő családtagok, barátok és a hivatalok küldenek hírt, életjelet, felszólítást, hogy névnapod alkalmából, eredményekben és sikerekben gazdag, jó lenne már személyesen beszélgetni, mikor tudsz jönni, nyolc napon belül köteles.

Szeretek levelet kapni, bár mostanában kevesebb érkezik, és kevesebbet küldök, azok is formálisak – mindent elszipkáz a telefon. Csakhogy a telefonbeszélgetés elszáll, egy idő után felidézhetetlen. Sokszor célba sem ér. Pedig a postagalambos idő türelme a múlté. Ha valamit kérdezni, közölni akarunk, rögvest telefonért nyúlunk. Piacon, postán, munkahelyen. Van otthon kenyér, vagy vigyek? Csak hát néha a vonal másik végéről úgy szólnak vissza, mint a stenciles levelek: most nem tudok beszélni, adja meg a telefonszámát, visszahívjuk.

Régen csak nagy dolgokat üzentek. Meghalt valaki. Elveszett az ország, a becsület. Esetleg, hogy szükség lenne pótapanázsra.

Vagy hajótörött a lakatlan szigetről. Ha van nála palack, papírt tekerget bele üzenettel, a címzett akárki, és elhajítja jó messzire, a hullámokra bízva a reményt. A reménytelenséget. Hónapok, évek múlva, a bizonytalanság borostáját növesztve napról napra, rájön, hogy az egészben a mozdulat a legfontosabb – ahogy elhajítja. Ahogy a búzát szórja a magvető. Az is üzenet. A következő nyárnak, a jövőnek, az életnek. Szégyenlősen nagy szavak, gondolhatjuk – pedig nem. Mindennapi semmiségek. Természetesek, akár a napfelkelte, a betegség, egy jó festmény, egy pohár többesztendős bor. A napfelkelte például a nyolc perccel korábbi időből üzen, s mert tegnap is ilyen volt, tízezer év múlva is ilyesmi lehet majd.

De üzenet egy kézmozdulat is. Nemcsak én üzenek vele, a lélek parazsát szítva holmi bizonytalan füstjelek reményében, de például a dédapám, aki nem is hallhatott a génekről, s úgy üzent, hogy nem tudta.

Persze, ha tudná az ember, hogy mit akar üzenni a gyerekeinek, mondjuk tehetséget, egészséget, hajlamot örömre, egészségre, tudná-e, hogyan tegye?

Gyerek voltam még, vagy kamasz, amikor az ezüsthajú költőt hallottam beszélni a tévében. Két dologra emlékszem. Azt mondta – amit a zsigereim régen tudtak, csak nem fogalmaztam meg magamnak –, hogy a délutáni ébredések mindig szomorúak. Arra a riporteri kérdésre pedig, hogy mit üzen azoknak, akik ötszáz év múlva látják ezt a portréfilmet, Nagy László azt felelte: ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket. Vagy valahogy így.

Az üzenéshez hasonlóan az üzenet értelmezése is általános cselekvés. Mert hogy ott és akkor azt mondta valaki, amit, az rendben van. De vajon úgy is gondolta? És ha azt mondja: asztal, bögre, kés, ugyanarra az asztalra, bögrére, késre gondolunk? Ha azt mondja, szeret, tudjuk, hogy mennyire?

És mit üzennek félmondatos utalásaikkal a képernyőről ismerős politikusok, a bombamerényletek, a földrengések, az olimpiák, a könyvek, a gabonakörök, a zöldpaprikás vajas kenyér íze, a gyerekkor, a gyerekeink, a törvények és a csillagok? Mit üzen medrének a folyó, ér az óceánnak, idő az időtlenségnek?

És mit üzenünk mi? Mi a legfontosabb üzenetünk?

És kinek?

Tartalomjegyzék

Csuhéjbuba seriffcsillaggal

Óvodás fiam sürget: apa, írjál már valamit! Pisztoly kellene neki, seriffcsillaggal, bilinccsel, mobiltelefonnal. Tudja, hogy az írás a munkám, ezért fizetnek, s ha valamit szeretne megkapni, és azt mondom, nincs rá pénz, felelősségre von, haragosabban, mint egy szigorú szerkesztő: miért nem dolgoztál? És akkor odaülök a fehér papír elé, mint most, és nagyon fontos dolgokról, értékről, erkölcsről fecsegek, miközben tudom, hogy a világ úgyis arra halad, amerre. Minden percünkbe beleszól a „nagy rábeszélőgép”. Reklámozza magát az üzlet, a politika, a pedagógia. Minden eladó, kiadó ezen a hatalmas ócskapiacon.

A gyereket a Cartoon Network bugyután vibráló rajzfilmjei altatják, de másnap játszóházba megy, ahol csuhéjból bubát bütykölnek, néptáncot tanulnak. Amikor a batmankedést megunják, rázendítenek: „a harmadik piros alma”.

Tízéves lányom ritkán keveredik haza este hat előtt – versenyben kell maradni a szolfézsok, nyelvórák szintjén is. Mert minden a versenyről szól. Nem a tehetségről, nem a józan észről, legkevésbé a sportszerűségről, a játék öröméről, hanem az anyagi érvényesülés vaddisznó-csörtetéséről.

A szülők húszféle módszer közül választhatják ki azt az egyet, amellyel még a jó képességű nyolcadikosoknál is bizonytalan marad az olvasás. Másodikban szorobánt tanítanak meg halmazelméletet, de a gyerek felnőtté cseperedve sem tudja kiszámolni, mennyivel csapja be a két elemit végzett piaci kofa. A tanárok sem persze. Ők is zárt világban élnek. Pályafutásuk alatt hatvanszor elmesélik a mohácsi csatát vagy a különböző szabadságharcokat, s mindig ugyanúgy, mert azok régen estek. Csak ötvenhatot tanítják máshogy, de azt aztán homlokegyenest. A sokféle pedagógiai elmélet kavalkádjában a gyerekek egy valamit biztos nem kapnak meg az iskolában: életmintát. Kitől is kapnák?

A családban sem jobb a helyzet. Nincs idő, csak rohanás van örökké, a szülő azt mondja, ne zavarj, mert meg kell csinálnom ezt vagy azt, meg kell írnom ezt a cikket, mert pénzt kapok érte, és majd veszek rajta valami vacak műanyag pisztolyt a kínai bazárban. Hogy? Na jó, annyira azért nem lesz vacak, és seriffcsillag is lesz hozzá, de most menj, verekedj a testvéreddel, vagy nézzed a tévét!

Igen ám, de ha a kölyök állandóan a televíziót bámulja, öt-hat év múlva igazi stukker kell neki, hogy legyen mivel hencegnie az osztálytársak előtt, én meg morfondírozhatok tovább az értékek kettősségén, hogy tudniillik van az egyik, amiről a cikket írom, és a másik, amiért.

Tartalomjegyzék

Kánikula, kocsma

Aszámítógépemen valahányszor új anyagot kezdek, be kell állítanom a betűnagyságot. Így teszek most is, és hogy sikerült-e előhívnom a megfelelő méretet – mintegy ellenőrzésképpen –, találomra leütök egy billentyűt. Hát persze, hogy k. K, mint kánikula. Miről másról írhatnék, mint a kánikuláról. Erről beszél mindenki. Ha találkozik két ismerős, köszönésképpen kérdezi az egyik, na, mit szólsz hozzá, s a másik gondolkodás nélkül rávágja, jaj, rettenetes.

New Yorkban ekkora melegről drámát írnak. Atlétatrikós vagy félmeztelen hősök ugranak egymás torkának ingerültségük teljes birtokában. Ezt persze csak úgy gondolom. Tudni azt tudom, ami itt van. Amit a piacon meg a kocsmában beszélnek. Panaszkodnak a termelők, szárazság van, öntözni pedig nem lehet mindent. A városban a parkok, a zöldterületek is elszőkülnek, a talaj kicserepesedik, mint a lázas száj. Mondják, drága lesz a dinnye, eső nélkül nem nő az sem. Pedig milyen kívánatos kúthidegen ilyen hőségben. De ki tudja már, milyen az a kúthideg?

Frizsiderhideg, azt ismerjük. A sör frizsiderhideg. És az van, az sose fogy ki. Úgy látszik, az árpa és a komló jól viseli az időjárás viszontagságait. Nem úgy, mint mi sör nélkül az estéket. A panelek, de a házak is ilyenkor ontják ki magukból a napközben beszívott hőt. Huzatot csinálnánk, de nem akar mozdulni a levegő, ha meg ventillátorral, másnapra megfájdul a fülünk vagy a nyakunk. Ilyenkor, ha valami foci is kerül a képdobozban, vagy éppen Kokó kakaskodik a ringben, az ember némi elégtétellel nyúl sörért a hűtőbe, az üvegen üdítően gyöngyözik a pára, ha meg a tartalmába belekortyolunk, akkor rajtunk a veríték. És még csak este van. Mi lesz reggelig?

Másnap fáradtan ébredünk, a következőkön egyre fáradtabban, kiinnánk a Tisza vizét, de az eszünk azért nem ment el teljesen, inkább bemegyünk a kocsmába, bár ott is kánikula van, mozdulatlan a levegő. Légkondicionáló azokban a kocsmákban, ahová mi járunk, nincs. Légkondicionálók inkább csak elegáns irodákban, patikákban és szupermarketekben üzemelnek. A legjobb idő ilyenkor a patikákban van. Nemhiába magasak a gyógyszerárak. Hasznot hajtanak a betegen, aztán van miből klímaberendezést venni. A mi bajunk, miért nem élünk egészségesebben. Most is kocsmában ülünk ahelyett, hogy tengerben hűsölnénk.

A kocsmában a foci ebéről beszélnek. Visszafogottan, kijelentő módban, mint akik nagyon értenek hozzá. Meg a nőkről. Fölényesen, mindent tudva róluk, amit lehet. Valaki elővesz egy kiló ételízesítőt, mondja, hogy hatszázvalamennyiért vásárolta, kedveskedni akar kicsit konyhafronton az asszonynak, csináljon már valami finomat, mert mióta tart ez a hőség, nem főz, mondván, akkor aztán tényleg nem lehetne megmaradni a lakásban.

Egy fiatalember esik be Pestről, azt mondja, iszonyatos büdös van a fővárosban. A villamosokon. De nem az emberekből jön, csak úgy van a levegőben. Talán a sok kutyaürüléktől.

A harmadik arról kesereg, hogy Szolnok halott város. Nincsenek beruházások, amik vannak, azok is felemásak. Ott a Szent István híd. Nemrég adták át, s máris toldozni-foldozni kell. És csak kétsávos. Nem gondoltak a jövőre, pedig legalább a pilléreket lerakhatták volna. Nagyon is gondoltak, replikázik más. Ez nekik a bolt. Most az autópálya az, ami pár éve az olajszőkítés volt.

Halászléfőzésről beszél valaki, de csak mi fövünk a saját levünkben. Pénzt kéne csinálni, csak pár milliót, sóhajtozik a kocsma népe. Ingatlanspekuláció, lottózás, bankrablás, minden szóba kerül. Egy tanár meséli, hogy a napokban Veszprémben járt, s a városháza ablakaiban gyönyörű muskátlik piroslottak. Csak nehogy meglássa valamelyik szolnoki fejes, mert még eszébe jut felvirágozni az itteni polgármesteri hivatalt. Pedig a neoncsöves díszvilágításhoz nem biztos, hogy illenék. Igaz, már most is nagyon fölvirágozták a főteret, ahelyett, hogy ugyanott a bokaficamító kátyúkat tüntetnék el. Olyan ez, mint a nők kenceficéje. Van, akinek határozottan jól áll a festék, de ami egy bombázót mutatósabbá tesz, egy tramplit nevetségessé, szánalmassá.

A soros újabb kört rendel, az asztaltársaság egyik tagja már nem kérne, de a kocsmáros kihozza, heves vita robban ki az eljárás tisztességén. Egészen addig tart, míg valaki az ok és okozat felcserélhetőségének filozófiai problémájába ágyazva elővezeti a tuti meggazdagodás elméletét. Vissza kéne barnítani a sok szőkített olajat.

Visszacsinálni a fiatalságunkat. Vagy ezt a kánikulát a tavaszba. Csakhogy a folyamatok és az irányok nem cserélhetők fel egymással. S különben is, ha tótágast állnánk, csak annyit érnénk el, hogy visszafelé csorogna az izzadtság. De nem állunk tótágast. Öregek vagyunk hozzá. Már túl sokat tapaszaltunk. És késő van – a kocsmában is.

Tartalomjegyzék

Két haza árvái

Honfiúi kebleket dagaszt a szó: Erdély. Varázslatos táj, szépen, fájdalmasan írt történelem. Csupa múlt. Erdély nem az, amit hinni szeretnénk. Erdély is amerikanizálódik, a műholdas világsztárokat ott is jobban ismerik, mint saját népdalaikat.

Az anyaországiak jellemzően az „Erdélyből jöttem két kicsi gyerekkel, elfogyott a pénzem” kezdetű fohászokat verkliző, gyanús külsejű emberekkel azonosítják az ottaniakat. Vagy az olcsó fekete munkaerővel, amelyet honfitársaink ki is használnak, néha a végsőkig aljasodva. A határszélen hallottam, hogy a kéthetes napszám esedékessé válásakor a gazda rendőr haverjaival zavartatta szélnek az ily módon éhbérükből is kisemmizett romániai munkavállalókat.

Mások a fejkendős, sokszoknyás asszonykákban vélik fölismerni Erdélyt, akik feltünedeznek itt-ott, fillérekért árusítva ki nagyanyáik idő nemesítette örökségét vagy éppen a piacozás közben hímzett terítőket.

Minap beszélgettem néhányukkal. Kolozs megyeiek, fiatalkák, idősebbek, családot otthon hagyva, szomszédasszonnyal, sógornővel fölcihelődnek a nemzetközi gyorsra. Mondják, nemcsak a román, de a magyar vámos is egyre többet kötözködik velük. „Számon vagyunk tartva, nem tudjuk, jöhetünk-e legközelebb.” Mennének már nagyon haza, második hete húzzák meg magukat alkalmi ismerőseiknél, mert egy szállodai éjszaka árát bizony egy hét alatt se hímeznék ki. Szerényen, nem tolakodóan kínálják portékáikat, csöndesen beszélgetnek, ozsonnáznak, gyártják az újabb árut. Ördögi kör ez, mert kelni meg nehezen kelnek a népi ihletésű ruhaneműk, takarók, tarisznyák. Mégis kísérteni kell a szerencsét itt vagy más városokban. Kell a pénz. Néha gyerek is jön velük. Orvoshoz. Nézem a piros szoknyás asszonykákat, ahogy a belváros kipufogógázos utcáin buszra várnak. Ahogy fölkászálódnak rá batyuikkal. Elszorul a szívem, amint szótlanul kiabáló erdélyiségükkel – vidéki erdélyiségükkel – a múltat idézik. Pedig csak a megélhetés országútjára sodródott, félénk kereskedők ők.

Két haza igazi árvái.

Tartalomjegyzék

Kisember

Haynauról, a bukott szabadságharc után katonai közigazgatás alá vetett ország teljhatalmú parancsnokáról mondták, olyan, mint a borotva, használat után tokba kell tenni. Persze, csak használat után mondták ezt róla. Előtte használták. Hisz a táborszernagy is eszköz volt az udvar kezében. Valakinek el kellett végeznie a piszkos munkát, hogy ne közvetlenül a császár nevére íródjék a tizenhárom aradi honvédtiszt vértanúsága. És a többié, akiket október hatodika után végeztek ki.

Történelmi hónap október. Nemrég emlékeztünk az önkény majd másfélszáz évvel ezelőtti áldozataira, hamarosan pedig az ötvenhatos forradalom eseményeinek tiszteletére gyúlnak gyertyák, mécsek, hangzanak ünnepi beszédek. Mondhatnánk, kijutott népünknek a történelem viharaiból s az azokkal járó csapásokból, de talán mégse mondjuk, mert gyanítom, más nációkat is megforgatott szájában idő és hatalom.

A használat után tokba teendő borotva jelképisége nem az aradi tizenhárom gyásznapján villant eszembe, hanem amikor kisember ismerősömmel beszélgettem. Ötvenhat után, ha be nem is csukták, akadt azért rajta némi megtorolnivalója a hatalomnak, amelyet – viszonzásképpen –, ha lehet, még jobban gyűlölt. Nem csoda, hogy amikor a nyolcvanas évek végén tavaszodni kezdett, minden lehetséges fórumon felszólalt, kemény volt és számon kérő, készült a tanácsi költségvetésből, miegyébből, és szorongató kérdéseket tett föl az elvtársi erényeket polgári értékekre cserélni készülő, de azért – akkor úgy tűnt – sarokba szorított helyi kiskirályoknak. Azután pártszervezéshez látott – mindegy, melyikéhez, az idő tájt kevesebb különbség volt közöttük, mint mostanság –, újságokba írt nyílt levelet, fenyegetőzött, olykor fröcsögött kicsit, majd – ahogy egyre visszafordíthatatlanabbnak tűnt a folyamat, amely végül a rendszerváltásba torkollt –, hősünk mindinkább háttérbe szorult úgy a közéletben, mint saját pártjában. Átvették helyét a konszolidáltak, a kivárók, a szalonképesek, a kompromisszumkészek. Akik már nem vagdalkoztak, sokkal inkább számoltak.

Ismerősömet nem kapta hát szárnyára a történelem ezúttal békésnek bizonyuló szele, s miként a többség, ő is maradt, aki volt, örök kisember. Dolgozik, robotol, s örül, hogy van mit és miért. Szidja a mindenkori hatalmon lévőket, ha kiderül valami politikai disznóság, amikor drágább lesz a kenyér. Ismerősöm, miként annyian ebben az országban, gyanakszik a fejesekre, minden mögött úri huncutságot szimatol, s ha egyik-másik sejtése beigazolódik, felcsillan a szeme. Olyankor fenyegetőzik, fröcsög egy kicsit. Ismerősömet a szalonképes, kompromisszumkész politikusok nem veszik komolyan. Amolyan tokba tett borotvának tartják. (Ki)használták, amikor a piszkos munkát el kellett végezni, amikor a támogatása, a szavazata kellett. Most pihentetik.

Vajon hány millió tokba tett borotva van ma Magyarországon? Egyáltalán, lehet egy népet tokba tenni?

Tartalomjegyzék

És elvész az ember...

Hubay Miklósnál olvasom, hogy a freudizmus divatba jötte után megszaporodtak az emberek freudista álmai.

Ezen az alapon a sámánok mai örökösei, a lélekgyógyászok megteremtik munkájuk tárgyát: a szorongás óceánjában fuldokló létezőt. Mondják, a különböző fóbiák, kényszer- és pánikbetegségek csak Magyarországon közel kétmillió embert érintenek krónikusan. Nem tudom, a modern társadalom termékei-e ezek a nyavalyák. (Száz éve mindenesetre keveseket gyötörhettek olyan képzetek, hogy égve felejtették a villanyt.)

A problémák persze előbb-utóbb megoldást vajúdnak. Jelen esetben kapszulák formájában. Neves pszichiátereket hallgatok, amint sajtótájékoztatón győzködik a tollforgatókat igazukról. Egyikük – jó szakember hírében áll, mellesleg a nagyközönség zeneszerzőként ismeri és szereti – majdnem becsületszavát adja, hogy ők mindenféle aljas híreszteléssel szemben nem gyógyszergyártó cégek fizetett ügynökei, hanem tisztes orvosok, akiknek munkáját sok-sok gyógyult ember dicséri.

Bizonyára igaza van. Ám az a bizonyos darázs elkezd zümmögni a fülben. Lehet, hogy kételkedésünk betegségünk megnyilvánulása: kényszeres gondolatoktól gyötrődünk, ám éppen ez a kétség akadályoz meg bennünket abban, hogy orvoshoz forduljunk. Ördögi kör.

De ha már itt tartunk, kölyökkapitalista társadalmunk – amely folyvást a fogyasztással flörtöl – egészségügyi rendszere miért lenne más, mint ami lényegéből következik: verseny mindenáron.

Panaszkodunk, drága a gyógyszer. De miért várjuk, hogy állami támogatás legyen rajta, amikor a kenyéren sincs? Valaki úgy fogalmazott, Magyarországon megvalósult az éhenhalás szabadsága. Kiváltjuk hát az újabbnál újabb méregdrága mérgeket a patikában – hiába, no, áruk az van. Igaz, olyanról is hallottam, amikor a kétezer forintos gyógyszert egy másik doktor tized annyiba kerülő pirulával cserélt le, s láss csodát, a beteg köszöni, jól van.

Gyanítom, az egészségügyben (is) packáznak velünk.

Mondok más példát. Ha egy gyereknek megfájdul a füle, kevés gyermekorvos akad, aki ellátja, inkább elküldik a túlzsúfolt szakrendelőbe, ahol a kicsi végigvárja kétórás sorát egy újabb betegpopulációban, majd a fül-orr-gégész kis tölcséren át belekukkant a hallójáratába, s azt mondja, száraz meleggel kell borogatni, s két nap múlva visszarendeli újabb várakozásra.

Nem tudom, hogy egy kezdődő vagy egy tetőző középfülgyulladás milyen látható tüneteket produkál, s csöppet sem kívánom kicsinyíteni a szakorvos fontosságát, de a gyermekorvosban is bízom annyira, hogy ráhagyjam a diagnózis megállapítását és a hozzárendelhető terápia kijelölését. Gondolom, ő is bízik magában annyira, hogy ezt megtegye. Ám a társadalombiztosítás ponttermelő rendszere mást vár tőle.

Pár hónapja az egyik kórház orvos-igazgatója fejtegette, hogy csupán akkor kapják meg az előző évi szintnek megfelelő központi támogatást, ha betegforgalmukat húsz százalékkal növelik. Mivel azonban adott felvevőtérségben – hál’ istennek – esztendő alatt nem lehetséges ekkora ugrás a betegszámban, a rendszer lényegéből az következik, hogy a körzeti orvos olyan panaszokkal is beutalja pácienseit járóbeteg-rendelésre, amelyeket tavaly még maga kezelt. Noha ez többletadminisztráció az orvosnak, fölösleges törődés, idegtépő utazás és várakozás a betegnek, ráadásul a vonat- és buszjegyek is pénzbe kerülnek (igaz, ezeket fizeti a társadalombiztosítás), de hát az íróasztalok mögött rendelkezéseket gyártók mit törődnek azzal, hogy ebbe a valószínűtlenül kafkai rendszerbe belerokkan az ember.

Kényszerképzetei támadnak. Elmegy a lélekgyógyászhoz, az fölírja a drága csodapirulát, amit a beteg ki is vált, ám bevenni már nem meri, mert a darazsak zümmögni kezdenek fülében. Lehet, hogy ostobaságokat, elvégre az orvosok többsége nem gyógyszergyári ügynök, de hát hogy ki, kiben s mennyire bízik, hit kérdése. A hitet viszont rég összetörte bennünk a tudás, hogy a pénz és a paragrafusok a fejünkre nőttek.

Tartalomjegyzék

Meseország

Csoda, hogy ez az ország még működik!

Múltkor a hivatalban kellett valamit elintéznem. Nehezen igazodom el a jogszabályok, rendeletek dzsumbujában, ezért kétszer végigsoroltattam az ügyintézővel, milyen lehetőségek között választhatok, s mivel jár, ha egyik vagy másik megoldást részesítem előnyben. Végül döntöttem. Az ügyintéző átküldött a másik szobába egy másik ügyintézőhöz, akivel aztán megkötöttem egy szerződést. A négyoldalas formanyomtatványon a személyi adataimon kívül be kellett karikázni két betűt és beírni két szót. A papírt az ügyintéző töltötte ki. Több mint egy óra hosszáig foglalatoskodott vele. Közben kétszer megkérdezte idősebb kollégáját, de mert az sem volt biztos a dolgában, s hiába nyálazták a szabálygyűjteményt, az osztályvezető tanácsát is kikérték. Egyszerű társadalombiztosítási ügyről volt szó.

Nem irigylem a hivatalnokokat sem. Az utóbbi években örökösen ülésezik a parlament, hol egy ilyen törvényt alkotnak, hol egy olyat, aztán módosítják, s mikor jön a következő kormány, az juszt is felforgat mindent.

Pár éve az egyik városi önkormányzat pénzügyi hivatalnokai (osztályvezető, revizor, pénztáros, ügyintéző) négyen négyféle adólevonási módozatra esküdtek valami pénzkifizetésnél, amihez hasonló naponta ezerszámra történik az országban. Máig nem tudom, melyiküknek volt igaza.

Ismerek iskolai gazdaságvezetőt, aki a menzaasztalnál ülve a húsleves és a meggymártás között kérdezte meg a matektanártól, miként kell százalékot számítani.

Hallottam könyvtárról, ahová drága számítógépeket vásároltak, bizonyára pályázati pénzből, a munkatársakat meg elküldték számítógép-kezelői tanfolyamra, később mégsem engedték a komputerhez nyúlni őket, nehogy elrontsák.

Nemrég valamelyik pénzintézetben akadt dolgom – az előtérben elegáns biztonsági őr, minden pult mögött számítógép –, részletfizetési módosítást kértem, gondoltam, rögtön megmondják az új törlesztőrészletet, ám kiderült, a kamatos kamat kiszámítására nincs programjuk, így hát egy banki dolgozó a belső irodában papírral és ceruzával fél óra alatt számolja ki azt, amit normálisan pár billentyű benyomása után kiír a gép.

Tavaly nyáron meg, amikor az a hőség volt, az egyik falusi boltban felnyitott tetejű hűtőládával hűtöttek. Jobban mondva fűtöttek. A boltvezető nyilván nem tudta, hogy hő nem vész el, csak átalakul – mert annak is van megmaradási törvénye, miként a hülyeségnek.

Az ember egy darabig bosszankodik, micsoda meseországban él, aztán legyint és nevet. Közben elszalad az élete.

Tartalomjegyzék

Ifjúság, sólyommadár

Nem tudom, mi kellene, hogy a legfontosabb belügyminiszteri erény legyen, fogalmam sincs, Kuncze Gábor jó vagy rossz politikus, (ön)iróniába hajló humorát viszont szeretem. A Rolling Stones Sportcsarnok-beli koncertje előtt (ami egyébként majdnem annyira lázba hozta az embereket, mint a Bokros-csomag, és az eső sem tudta elmosni) azt találta mondani az orra elé tartott mikrofonba, hogy a Stones a hatvanas években volt lázadó zenekar, én viszont most vagyok belügyminiszter.

Hát igen, a sólyommadár-magasan szárnyaló ifjúi lélek könnyen beleesik a csapdába, és elhiszi, különb maradhat, mint az apák generációja, hiába mondják neki vállveregetve: a végén részévé válsz annak, amit utálsz.

Pedig a gének keveset bíznak a véletlenre. Kosztolányi írja valahol, jön szembe vele egy kisfiú, mosolya mögött kedvesen villannak meg kapafogai, pisze orrát szeplős arc, kefefrizura keretezi, fülei elállnak, szóval aranyos, mondhatni tündéri jelenség. Csakhogy aki kézen fogja, az apja, ugyanolyan elálló fülű, turcsi orrú pulykatojás – néhány évvel szomorúbb kiadásban. Mert hát van-e annál furcsább, tehetetlenebb érzés, mint amikor a rokonok, ismerősök a szülők, nagyszülők vonásait, testtartását, mozdulatait vélik felfedezni a gyerekben, aki pedig egyetlenegy, megismételhetetlen csoda kéne hogy legyen.

Hatvannyolc mindenféle konformizmusnak hadat üzenő ifjúsága néhány év múlva levágatta a haját, szakállát, öltönybe bújt, elfoglalta a pénz és a politika világának zsíros posztjait, s ma bankvezérként, miniszterként, rendőrfőnökként, hivatalnokként szolgálja a mindenkori rendet, és nem érti a mai gyerekeket, hogy miért, mi ellen lázadnak.

Legfeljebb amikor elmegy a Rolling Stones-koncertre, mert ki tudja fizetni a belépő árát, amiből egyesek akár egy hónapig is megélnének, szóval a koncerten, ahogy ritmusra rángatózik, eszébe jut, amikor ez a zenekar még lázadó volt, ő is lázadt. Ám másnap, kijózanodva világossá válik, hogy a világmegváltó eszmék és zenekarok velünk együtt öregszenek meg. A történet semmiben nem különbözik attól, mint amikor a nyolcvanéves nénike meggyónja a papnak, hogy paráználkodott. Amikor pedig látja gyóntatója megrökönyödését, hozzáteszi: ötven éve, de olyan jó rá emlékezni.

Tartalomjegyzék

Trojka

Ismerik, ugye, azt a játékot, talán trojkának nevezik, amolyan lélektani, lelkizgetős, amikor összejönnek páran, s azt képzelik, ők egy trojka utasai, végtelen hómezőn fut velük a szán, nyomukban éhes farkasok, csilingel a csengő, de a lovak egyre fáradtabbak, a falka meg mind fenyegetőbb közelségben csorgatja nyálát. Talán, ha könnyebb lenne a teher, ha kevesebben lennének az utasok, a lovak bizonyára jobban bírnák, szóval – ki kéne dobni valakit. Amíg az ordasok elütik éhüket, csontra csupaszítják a szerencsétlen utazót, a többiek egérutat nyerhetnek. Ha pedig a farkashorda további zsákmány reményében folytatná a hajtóvadászatot, nos, újabb valakit kellene föláldozni a trojkázók közül. De kit? Ki legyen az első, és ki a túlélő, már ha létezik túlélés?

Ha a résztvevők belefeledkeznek a játékba, sokszor csak nehezen oldható helyzetek teremtődnek. Merthogy indokolni illik, hogy a farkasoknak szánt eleven konc miért kevésbé fontos a közösség szemszögéből, mint azok, akiket a közösség (egyelőre) túlélésre ítél. Bizony, sebek szakadnak, törnek a lélek csontjai, könnyben csapnak össze az indulatok, ha a tudatalatti megfogalmazza magát. Pedig ez csak játék. Közben vagy utána le lehetne gurítani néhány pofa sört, beszélgetni lehetne, szabadna mást játszani, s mégis...

Mostanában az élet játszik velünk trojkát. A pedagógusoknak például béremelést ígér a tárca, majd hozzáteszi, különben meg sokan vannak, s lesznek, akiket el kell küldeni, de a lapátra tettek bére természetesen és csakis a maradók között oszttatik szét. Akiket kirúgnak, elbocsátanak, azok a farkasok vagy a farkastörvények martalékává válnak, akik maradnak, azok tudják, ők is lehettek volna, s még lehetnek áldozatok a következő körben, s rossz lelkiismerettel, félve kerülik egymás tekintetét.

Persze nem csupán a pedagógusok trojkáznak (illetve nem csak őket ültetik trojkába), de különböző közintézményeknél, nagyvállalatoknál vagy éppen kisebb, maszek cégeknél is hasonló a helyzet. Bárki röpülhet. Itt az életről, a túlélésről van szó – a (munka)társ gondja a (munka)társé, az enyém meg az enyém.

Röpüljön az a szán! De nem akar, túl sok a nehezék. Hát persze! Ki kell dobni valakit, valakiket. Újabbakat és újabbakat, mert a farkasok közel, mi meg élni akarunk.

Tegnap azt álmodtam, hogy az egész ország egyetlen hatalmas trojka.

Tartalomjegyzék

Ennyi volt

A tévében a munkanélküliségről beszélnek. Rövid számvetés, hol tartunk most, mi várható az év végére. Röpködnek a számok. Félmillió, hatszázezer, hétszázezer. Hány százalékos a csökkenés, a növekedés. Hasonlítgatások, okosan hideg megjegyzések. De a statisztikák emberi sorsokból épülnek. Több százezer munkanélküli, s azok családjai. Mind külön regény, teli megalázottsággal, kiszolgáltatottsággal, szorongással, várakozással.

Tar Sándor novelláskötetét forgatom, a címe: Ennyi volt. Tar szociografikus pontosságú írásaival (talán attól olyan nagyszerűek, hogy az író szereti a bennük megjelenített, elesett embereket, a társait, hisz maga is több évtizedet lehúzott munkásként egy debreceni gyárban) valamikor a ’80-as évek elején ismerkedtem meg. A gyárak világáról, a munkásszállókról szóltak, kocsmázásokról, üzemi balesetekről, olykor kegyetlenségig durvuló tréfákról, szegénységről, KISZ-kurvákról, protekcióról, munkahelyi lopásokról, koszos műhelyekben feltámadó nemi vágyakról, kanmurikról, OTP-hitelekről...

Annak a világnak vége. Ennyi volt. Pár éve a munkanélküliséggel járó létbizonytalanság mindennapjainkat őrli. Azt mondják, gazdasági szükségszerűség. Lehet. De közben amortizálódik az ország „emberállománya”. Nem egy, de több nemzedék.

Kamaszként csodálkoztam egy angliai munkanélkülieket bemutató dokumentumfilmet nézve, miért panaszkodnak a riportalanyok, amikor szép házakban laknak, autóval járnak bevásárolni, na bumm, legfeljebb a színes készüléket ki kell cserélniük fekete-fehérre, de akkor mi még nem is nagyon ismertük a színes tévét. Azóta ismerősök, közeli barátok, családtagok sorsán okulva jobban megértettem, mi az, munka nélkül élni. Amikor kialakul és felerősödik az emberben a fölöslegességtudat. Ismerek fiatalokat, akik az egyetemről kikerülve – munka híján – kocsmákban múlatták idejüket, de már oda se nagyon járnak. A muníció fogytán, röstelkednek, meg azután időnként a köröket is illik visszafizetni. Egyik ismerősöm munkahelyéről kiszorulva naphosszat a televíziót nézi, s olykor rövidebb időre bevonul az idegosztályra, a másik meg azt nem tudja megemészteni, hogy otthon heverészik, a felesége tartja el őt is, a gyerekeket is, s közben egyre szélsőséges eszmék kerítik hatalmukba.

S akik az öngyilkosságba futottak? Mint az a húszéves lány, aki hatoldalas levélben fejtegette, miért képtelen elviselni, hogy a szülei tartják el egészséges, felnőtt ember létére.

Három-négy éve hatalmas tenyerű vasmunkás keresett meg. Tízoldalas irományában a gyűlölettől elvakultan szidta a helyzetet, amiért harminc év után utcára került. Újságba akarta viszontlátni gondolatait.

A Tar-novellákban, amelyeknek régi-új hősei most másfaja helyzetekben küszködnek, tengődnek, visszatérő motívumként szerepel, hogy a nagyszájú bizalmikból menedzserekké avanzsált tüdőszín zakós urak először gyakran a legjobb munkásoktól váltak meg, azoktól, akik a legtöbb bért gürizték össze maguknak, ugyanis „azt mondták fent, hogy a nagypénzűekkel kezdjük, mert már bérfizetésre sincs mani”. Hát ennyit a változásokról, a munkanélküliségnek a kontraszelekcióra gyakorolt jótékony hatásáról.

„Én befejeztem. Szeretek én élni, dehogynem. De most más a helyzet, nem? Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek. Lakás. Énvelem már nem történik más semmi, akkor meg mi a francnak az egész? Ennyiért megszületni is kár volt. Ennyi életért. Ennyi a kutyának is van. Nahát. Ennyi volt, kész, mehet.”

A semmittevés tönkreteszi az embert. Egészségügyileg, erkölcsileg. Idővel furcsa belenyugvást szül, amiből nemigen vezet kiút. Ha véletlenül akadna is munka, már nem kell neki, nincs ereje visszatérni. Marad a kocsma, a játékterem, a tévé, az otthoni civakodások, s ugyanez jut azoknak is, akik csak most kerülnek ki az iskolapadból. A szülőktől kell kunyerálniuk százast, ötszázast, ha mozizni mennek, ha randira. Meg sem tanulnak dolgozni. Pedig ők is szebben szeretnének élni, de nincs lehetőségük. Unatkoznak, bandákba verődnek.

A tévében jól öltözött emberek, jól-rosszul fésült mondatokban ilyen-olyan jövőt jósolnak Magyarországnak – nekünk. Közben tízmillió regény íródik szüntelenül, tízmillió sors rontja a statisztikát.

„Mit csináljunk? Semmit” – mondja Tar Sándor egyik elbeszélésének szereplője –, „mert, tudja, negyven év az negyven év... bár én nem számoltam, de akkor is sok idő az, majd egy élet, és megszoktuk, mint a  madár a kalickát, és tessék, most kinyitják az ajtót, mehetsz, amerre csak látsz, és akkor kirepülök, és akkor egyből úgy érzem magam, mint a Szaharában, sehol semmi. Hát, ez az, mondja a másik, hogy sehol semmi. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az az ajtó tényleg a szabadságba nyílott, és nem egy másik, nagyobb kalickába.”

Tartalomjegyzék

Magyar, kultúra, nap

Olyan észrevétlenül vált ünneppé január huszonkettedike, hogy amikor itt-ott már műsorokat szerveztek rá, sokan csak a fejüket kapkodták azok közül is, akik hivatalos ceremóniamesterei e napnak. Idén is föltünedeztek néhol a félszemű költőt ábrázoló, tavalyról maradt plakátok, rajtuk különös Himnuszunk – kézírással.

Különös, mert míg más népek lelkesítő, büszke dalokra állnak vigyázzba, addig mi a múltunkon búsan – bár büszkén-búsan – merengő verset tiszteljük, mintegy a magyarság jelképeként.

A Magyar Kultúra Napja persze nem a Himnuszról szól, az, hogy Szatmárcseke és Kölcsey említésre kerül ilyenkor, merő formalitás, jól csengő szavak csupán protokolláris ünnepi beszédekben, amelyek rátelepednek kultúránk romjaira. Mert nem szánni valóan nevetséges-e a  magyar kultúrának a napját ünnepelni szerte a megyében, amikor Szolnokon sem lehet verseskötetet kapni, de értékhordozó könyvet is alig, amikor néhány új magyar filmet már le se hoznak vidékre, amikor a könyvtárak állomány-gyarapítása esetleges, a művelődési házak beáznak, a múzeumok épphogy léteznek, s a diákok is egyre  nagyobb eséllyel reménykedhetnek szénszünetben.

Ma nem ünnepi, de gyászbeszédeknek van jogosultsága a kultúráról szólva. Úgyhogy talán mégis szerencsésebb a múltba feledkezni, s Kölcseyről, a Himnuszról ejteni pár szót a jelen sirámai helyett.

Szerb Antal például azt írja Kölcseyről: „A magyar Himnusz költője nem volt itthon Magyarországon.” Mikor „meghalt, Wesselényi így kiáltott fel: Nem közénk való volt! És nem csak Wesselényinek, jóformán minden kortársának ez volt a véleménye; Kossuth egyenesen túlvilági lényhez hasonlítja a tiszai követet, és valamennyien egyetértenek abban, hogy Kölcsey különös, idegenszerű jelenség volt a magyar világban.” Hosszan sorolja Szerb az elvágyódó nyugtalanság tényeit, melyek magatartásán túl többek között olyan külsőségekben is kiütköztek, hogy borotvált arcú volt, egyszerű öltözéke tüntetően különbözött a kor divatjától, nem pipázott, utálta a kártyát, és sokat szenvedett a korra jellemző, közvetlen, nyílt társalgási stílustól.

Érdekes megemlíteni, hogy bár Herder után ő is vallja, a nemzeti költészet nem létezhet népi tradíciók nélkül, légies lelkülete mégsem tud mit kezdeni a vaskos népi stílussal és versezettel – bár épp a Himnuszt a kanásztánc ritmusában írta meg, mert ebben a formában vélte legkifejezhetőbbeknek azokat a gondolatokat, amelyeket ma minden magyar embernek kívülről illene fújni. Egyébként, aki nem tartja szentségtörésnek, megpróbálhatja eldúdolni a Himnusz szövegét egyik kanásznótánk (Az én csizmám karmazsin…, Hej, két tyúkom tavalyi…, Itthon van-e a kanász… kezdetűek) dallamára. Hogy a Himnuszból mégsem halljuk ki a kanásztánc ritmusát, arról Erkel tehet, aki húsz évvel később éppen azért alkotta oly vontatottra a dallamot, hogy az akkoriban már lenézett formát feledtesse.

Különben meg Isten nyújtson védő kart felénk – s a magyar kultúra felé is.

Tartalomjegyzék

Most is akkor van

Jó tíz esztendeje lehet, hogy kezembe került egy folyóiratcikk, amely egyik tanárképzőnk belső viszonyait taglalta. Tantervekről, követelményszintekről szólt az írás, diákok egymás közötti és tanáraikhoz fűződő kapcsolatáról, megfeneklett vagy ideológiai maszlaggal aládúcolt oktatói karrierekről. Szerepelt a cikkben egy – az egész akkori társadalomra kiterjeszthető – fogalom, a sörkompromisszum. Eredeti jelentése annyit tesz, hogy az idejét füstös kiskocsmákban szívesen múlató tanerő a félévi vizsgák helyszínéül kedvenc vendéglátóegységét jelöli meg. Persze, ebben a kocsmában nemcsak szó – esetünkben felelet – folyik, hanem alkohol is. A tanár meghívja a vizsgázókat egy-egy korsó sörre, a diákoknak természetesen illik visszahívni, s ha már az illemnél tartunk, ilyenkor nem illik buktatni, mert hogy adná az ki magát, ha a tanár félrészegen, a brassói, bableves- és italszagot árasztó búfelejtőben vésné be az elégtelent az indexbe. Arról nem beszélve, hogy a sértett diák ezt esetleg szóvá is tehetné illetékes helyen, s abból akkora kalamajka keveredhetnék, hogy sörkedvelő oktatónk tényleg csak a kocsmában tudna vigasztalódni.

Nem is gondoljuk, mennyire átszövi életünket, munkakapcsolatainkat a sörkompromisszum. Ha valaki, mondjuk, rendszeresen együtt iszik a főnökével, nyilván nem ő kapja az aljamunkát, s ha balhé van, azt sem őrá verik, nem az ő indexébe kerül elégtelen. A sörkompromisszum lényege a fokozhatóság. Te elnézed nekem, hogy nem értek a munkámhoz, káromkodom és adót csalok, cserébe én nem terjesztem rólad úton-útfélen, hogy részegen vered a feleségedet, s amit még ki sem mondtál, már az sem igaz.

Barátom – akinek fia szeptembertől óvodába jár – meséli, hogy a gyerek szinte még ki sem lábal az előzőből, máris beleesik a következő, a közösségbe szoktatáskor szokásos nyavalyába. Nem csoda, cserélgetik szaporán a bacilusokat a kiscsoportban, mivel a szülők többsége rendszeresen áthágja azt a házirendben lefektetett szabályt, miszerint beteg gyereket nem szabad közösségbe vinni. Persze, érdekelt az áthágásban, mert ha a csemete beteg, neki is ki kell maradnia a munkahelyéről, márpedig könnyen az utcán találja magát, akinek munkaerejére nem lehet folyamatosan és nagyon számítani. Mielőtt azonban felmentést adnánk az effajta gondolkodásra, ne feledjük, a bölcsődékben, óvodákban dominószerűen végigvonuló betegségek előbb-utóbb úgyis táppénzre kényszerítik az apukát vagy anyukát, ráadásul nem csak egy gyerekét, hisz influenzamentes időben is előfordul, hogy hatan-heten betegek egy tíz kicsit számláló csoportból.

A gondozónők, óvónők persze nem vehetnék át reggelente a beteggyanús apróságokat, ám van, amikor a szülő épp csak „leadja” a gyereket, s máris tovaviharzik, meg aztán az óvónő nem orvos, hogy felelősséggel mondjon szénát vagy szalmát. A napokban tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor egy már majdnem felnőtt gyerekeit nevelő anyuka tanácsot adott fiatalabb társának, mondván, annak idején ő egy csomag kávét adott az óvónőnek, s nem kellett kimaradnia a munkából. Az meg oly mindegy, hogy hol szörcsög a gyerek.

Tulajdonképpen ez is sörkompromisszum. Amikor tehát azt mondtam, hogy ez a fogalom a cikk keletkezésének idejére, vagyis az akkori társadalomra érvényes, kirekesztően fogalmaztam. Nem vettem figyelembe az időtényezőt. Hogy most is akkor van.

Tartalomjegyzék

Az igazi Mao

A napokban Az igazi Mao címmel dokumentumfilmet vetített a televízió. Legalábbis a műsorújságban dokumentumfilmként harangozták be. Nem teljesen ártatlanul ültem a készülék elé, mert feleségem felvilágosított – ő valahol már hallott róla –, hogy ez amolyan, az Olajfalókhoz hasonlatos, becsapós produkció, amikor a filmkészítők kitalálnak valami meghökkentőt, valami elképesztően nagy marhaságot, s a lehetőségükre álló eszközökkel megpróbálják elhitetni velünk, nézőkkel, a képtelenséget.

Néztem a filmet s a beavatott magabiztosságával kerestem a történet gyönge pontjait, amelyek egyértelművé teszik, hogy Mao és Hruscsov chicagói fiatalkora kitaláció, és feltételezett szerelmi háromszögükből talán mégsem kellene levezetni a huszadik század második felének történelmét a koreai háborútól a kubai válságon át a Kennedy-gyilkosságig.

Néztem a filmet, végig tudtam, hogy nem igaz, a fekete-fehér képek, filmfelvételek bevágása mindössze az illúzió megteremtését szolgálja, de amikor vége volt, azt kérdeztem magamtól, miért ne lehetne mindez valóság. Beleértve az utolsó kockák lehetetlenségig fokozott fikcióját.

Persze, ha azt nézzük, mennyi abszurditás megesett világunkban az utóbbi évtizedekben, már nem is az az érdekes, hanem, hogy mit hiszünk el, vagy mit akarnak elhitetni velünk. Mert amit el akarnak, s megvan hozzá a kellő tehetségük, azt el is hitetik. A harmincas években Amerikában sugároztak egy híres-hírhedt rádiójátékot a marslakók földre szállásáról, országra szóló pánikot robbantva ki, mert a hallgatók valóságnak hitték a mesét. Közhely, hogy Amerikában a tömegkommunikáció csinálja a politikusokat, elnököket Nixon óta. Ne legyenek illúzióink – már nálunk is. Nem a tények, nem a programok számítanak, hanem hogy ki, miként tudja elhitetni velünk saját hazugságait. Mi pedig úgy teszünk, mintha értenénk a politikához, a gazdasághoz. Pedig nem értünk. Az utóbbi években egyre szegényedő országunkban gyakorta váltogatták egymást a pénzügyminiszterek. S emlékezzünk csak, az új arcokat megváltóként fogadtuk-vártuk, ám fél vagy másfél év múlva kiábrándultan, reményvesztetten – lám, ők sem tettek csodát! – pokolba kívánjuk őket, s utódjukra esküszünk.

De hát mi nem vagyunk közgazdászok, a világ – ezen belül a pénz világa – pedig egyre irracionálisabb az egyszerű halandó számára. Egyetlen televíziós műsorban hány olyan egymásnak szögesen ellentmondó érvet sorakoztatnak fel a felek, amelyeket, ha ügyesen győzködnek minket, külön-külön el tudunk fogadni. Mert az ember nem arra és nem úgy van kitalálva, hogy az igazsággal (egyáltalán létezik igazság?) azonosuljon, hanem hogy reményeihez, érdekeihez keressen érveket, önigazolást. Elhiszünk hát mindent, mert hinni akarunk. Mert nagyon kell a mese. A legjobb mosóporról, a leghatékonyabb fogkrémről éppúgy, miként a kicsi zöld emberkékről vagy arról, hogy a nadrágszíj-húzogatós esztendők után a bőség évei jönnek.

A mese az emberiség óriási találmánya. Szeretünk benne élni, de bevallani röstelljük. Hálásak vagyunk az Olajfalók vagy Az igazi Mao című filmekért, de amikor az adás végén a bemondó az arcunkba vágja, blöff volt az egész, megdidereg a lelkünk, és elpirulunk. Becsapottnak érezzük magunkat.

Az igazi Mao jó és kegyetlen film, mert tükröt tart. Olyan tükröt, amiből a végén szégyenlősen kihajolunk.

Tartalomjegyzék

Bál

Álmomban bálban voltam. Nem, nem amolyan régi, velencei csilláros, tüllsuhogásosban, ahol hetyke, részeg huszártisztek vagy más úriemberek szorongatják félreeső sarkokban az édesen romlott szendék kacsócskáit, nem, még csak nem is valami hidegen előkelő, fővárosi újgazdag összejövetelen. Álmomban kisvárosi bálba vetődtem el. Kint hullott a hó, vagy már el is olvadt, nem emlékszem, lényeg az, hogy a nagyteremben gyülekezet a helyi előkelőség s mindazok, akik oda akartak tartozni, s ezért úgy ítélték, megéri nekik megfizetni a borsos beugrót. A bál alapítványi bál volt, s mint ilyet, nemes célok emelték emeletnyi magasra a város fölé, ahol szép számmal éltek munkanélküliek, hajléktalanok és olyanok is, akik semmilyen különös ismertetőjeggyel nem rendelkeztek.

Gyülekeztek a vendégek, nyájaskodtak egymással a szomszéd szatócsok, a kispolitikai ellenfelek, meglobogtatva maguk mellett asszonyaikat – akiknek új topánja a hajnali nyugovóra térés fáradalmain is átszisszenő, borogatni való (vér)hólyagocskákat növeszt az illető hölgyek alsó végtagjain –; s a sok hazug üdvözlés, kezelés közepetti farkasmosolyok mögött fölvillantak a cigarettafüstben pácolt sárgás fogsorok, s a pokolbéli forgatagban a szem csak az elsőbálas korú lánykák hosszú hasítékú szoknyái mögül elővillanó, formás combjain nyugodhatott meg.

Sürögtek serényen a rendezők, minden kiszámított és pontos volt, mint a mosoly az urak és hölgyek arcán, akik mustrálták és megszólták egymás öltözékét, de akikről – álmomban – nem tudtam eldönteni, mit gondolnak a magukéról. Néhányan buszvezető- vagy parlamentiképviselő-bordó öltönyben jelentek meg, mások vadász- vagy vad(alma)zöld ancungot öltöttek, s nyakkendőik szín-összevisszasága a spanyol avantgárd legjelesebbjeinek polgárpukkasztó szándékaival vetekedett.

Lassan mindenki elfoglalta helyét a neonvilágításos vacsorateremben, amely később az asztalok és székek egymásra borogatásával (valószínűleg) táncparketté alakult, s a barnairomba linóleumszőnyeg fölött pirosfényes papírcsokréták csüngtek az izzadó párok nyakába.

De előbb még volt a vacsora, még előbb meg, hogy a nyálelválasztó mirigyeknek kellő idejük legyen bezsongani, az alapítványi szándék nemességét ecsetelte hosszan az egyik főecsetelő, s még elébb irodalmi műsort adtak a helyi leánytanoda hamvaskái, ám a hosszú, semmitmondó idézeteket itt-ott oly hangosan felhorkanó gyomorkorgás törte meg – kizárólag sorvégeken! –, hogy a mennyezetről a csokrétákkal együtt csüngő porpelyhes pókhálók is megremegtek. Erre aztán kegyetlenül elkezdtem prüszkölni, s felébredtem.

Már sohasem tudom meg, mit vacsorált a kisváros úri közönsége.

Tartalomjegyzék

Nőnap

Hamisítatlan tavaszi napnak illik lennie: a langyosan kószáló szelek először csókolják a meglibbenő ruhájú lányok nyakába messzi tisztások ibolyaillatát. Amikor még kevésbé avantgárd évszakok váltogatták egymást, ilyenkorra olvadt el a hó, és a sáros árokpartokon, járdaszegélyeken a Nap húzta magához a föld termékenységszagúan kipárálló nedveit.

Idén februárban is tavasz volt, így ez a nap egy lett a sok közül e régóta tartó évszakban. Csak kicsit lelkesebb, kötelességtudóbb. Lelkes azoknak, akik fölkínálkozó alkalmat láttak benne, hogy szerelmük bizonyítását csokornyi hóvirággal megejtsék. Ám ilyen – őszintén örülős nőnap – ritkán, egyszer-kétszer adatik meg a férfiak életében.

Ami utána jön, az már csak utánérzés. Megszokás. Kikövezett ajándékozási ceremónia. A nők egy része ugyanis e nap alkalmából elvárja, csókokkal, csokrokkal, csecsebecsékkel köszöntsék családban, iskolában, munkahelyen. Amit pedig elvárnak, annak csak kötelességszerűen tud megfelelni a másik fél.

Mert miért kell egyetlen napra hegyezve élni? Mi jó van abban, hogy nyolcadikán virágot kap az iskolás lány is, az anyja is, meg a szomszédasszony? S mi jó van abban (a virágárusok hasznát leszámítva), hogy egy téltemető szertartás részeseiként a virágüzletek hosszú soraiban várnak sorukra a férfiak, s mintegy kollektív bűnbánatot tanúsítva vetik le – pultra perkálva pénzüket – a sértő szavak, elcsattant pofonok, kimaradásos esték emlékét, hárítva maguktól a gondolatot, hogy legszívesebben másnak vinnének virágot, nem annak, akinek kell. A nők pedig, a megajándékozottak, boldogan felejtik, amit felejteniük lehet, egészen az újabb, aprócska csalódásig, amellyel a férfinem sújtja őket.

Érdekes, a nőnapot majdnem elmosta a rendszerváltás. Nem csoda, hisz üresen formális, mondhatni, álságos rendezvények szerveződtek rá mindig. Mert vajon arra volt-e legnagyobb szükségük a szociális otthonok öregasszony lakóinak, hogy a Mókus őrs fiú tagjai, esetleg az éppen ügyeletes kultúrfelelős elszavaljon nekik két bugyuta versikét? És a nagyüzemek, téeszek munkásnői mit kezdtek a felejthető műsorok keretében mindenkinek kiosztott festett fakanalakkal?

A nőnap persze alkalom egy kis mulatozásra. Amolyan együnk-igyunk-táncikáljunk estekre. Néha a nők szervezik meg saját maguk ünneplését. Tudok iskoláról, ahol a tantestület (kilencvenöt százaléka nő) tagjaitól minden fizetéskor (névnapra, nyugdíjas-búcsúztatásra) félkötelezően beszedett ötven forintokból ajándékozták meg magukat a tanárnők. Más munkahelyeken is előfordul, hogy a nők erőltetik ki az ünnepi kis konyakos megemlékezést, vagy éppen a mulatósabb kedvű, esetleg túl lelkes férfiak kalapozzák körbe kollégáikat virágra valóért.

Pedig hát az ilyen kényszeres – más is adja, miért én lógjak ki a sorból? – ajándékozások rosszabbak, mintha semmi nem történne. De a megszokás, az elvárás!

Tülekedünk hát a virágokért, osztjuk az időnket, erőnket, ezt is köszönteni kell, azt is, s közben zaklatott dolgaink után rohangálva elfelejtünk bámész pillantást vetni a szembejövő lányra, akinek formás térdei fölött épp most libbenti meg a szoknyát a messzi tisztások ibolyaillatától bódult szél.

Pedig ez a pillantás lehetne a nőnap egyetlen értelme.

Tartalomjegyzék

Idők, terek, hangulatok

Mentegetőzés:A művészet világlátás és -kifejezés. A jó művész pontosan láttat. Ha képző, akkor a terek ki- és betüremkedéseivel játszik. Formákkal, színekkel sejteti a másként mondhatatlant. Az értelmen, a szavakon túlra is küld valamiféle hullámrezgést, amelynek leírására effajta hírlapi cikk alkalmatlan. Sárkány Sándor kiállítását a Szolnoki Galériában látni kell, hogy dicsérni vagy szidni lehessen. Vagy egyszerűen csak rácsodálkozni, élvezni. Különben is, szavakat mondani róla nehéz. Pontosakat lehetetlen.

Földrevitel:Az egyik stációnál ösztönösen távolabb lépsz. Nehogy rátaposs arra a hajléktalanra, aki a sarokban fekszik. Akit odafektetett a művész. Persze jelképesen, hiszen csak kabát és rongydarabok formázzák, élethű absztrakt. Fölötte, a kiállítóhely falán többnégyzetméteres kép, óriásgrafika. Körkörösséget formáznak a grafitvonalak, hatalmas korongot. Talán napot. Fekete napot. Kérdés, nyugvót vagy kelőt. És hogy hány ceruzát koptatott el a rajzoló, amíg megcsinálta. A hajléktalan mellett szatyor. Olyan. Eldőlt, valami kiszóródott belőle. Forgács, ceruzaforgács. Amivel a napot. Jöhet a második olvasat.

Bebútorozás:Igazi verniszázs. Ritkán látni ekkora tömeget a Galériában. Sárkány már nemcsak saját korosztályát érdekli Szolnokon sem. A legfiatalabb látogató még nincs hároméves (őt hozták), a legidősebb nyolcvan lehet. Diákok, lézengő, magukat kereső fiatalok, tisztes tanárok, tudósok, kétkeziek, hivatalnokok. Polgárok, akik már túl vannak a házépítésen, éppen belakják tereiket, bútorokat keresnek, szellemi értelemben is, mások albérletből albérletbe hurcolják meglévő értékeiket. Ezt a bútor-dolgot nem én találtam ki, az egyik látogató mondta azt fejtegetve, hogy a kiállítás kezdete lehet valaminek Szolnokon, föltéve, ha a szellemi erőterek olyan állapotban vannak, vagyis, van mit bebútorozni. Különben. Különben csak epizód marad.

Felpróbálás:A földszinten alakok. Vagy inkább az alakok körülhatárolása, néhány hatalmas kabátabsztrakció vagy kabátidea. Vasakra merevítve, zsákvászonból. Karakterek. Ismerőseinkre adhatnánk valamennyit. Mi magunk is beleállhatnánk egyikbe-másikba. Mindbe. Tegnap, ma, holnapután. Ha nem lennének olyan nagyok. Így viszont szinte elveszünk bennük, félelmeinkben. A rácsodálkozásban, hogy mennyire árnyaltan tükröződnek itt hangulatok, életérzések.

Kitöltés:Az emeleten is kabátok, csak ott kitöltve. Mondjuk, egy vetítővel megvilágított emlékképpel, óhajjal, a vérerekben zakatoló kupica pálinkával, születéssel, halállal, nem született, de létező gipszbabákkal, göcsörtös földre zuhanással. Már megint. Ez egy ilyen kor. Egy másik fekete nap. Kel vagy lebukik. Üvegtengeren. Üvegtengeren ceruzaforgács. Megszédülünk, a Föld kiforog alólunk, ha sokáig nézzük.

Építkezés, amúgy: Ahogy Sárkány építi magát. Életművét – merthogy az. Illenek, illeszkednek egymáshoz a részek. Nemcsak ennek a kiállításnak a darabjai. Időbeli kiterjedésük van. Régről hozott-hurcolt anyagok, motívumok, megoldások szervülnek ebbe a mostaniba. Sárkány képei, képzetei jellegzetesek. Gondolkodó, határozott kéznyomok, ismerős arcvonások. Ez jó. Mert stílus. Saját.

Foszló idő: Zsákdarabok lógnak a semmiben. Kicsik, talán gyerekeket formáznak. Gyerekidő. Kezükben kör, kötél. Ugróiskola, falra vetített mozdulatok egymásutánja. Foszló emlékek. Eltörött múlt vergődik gépies-kétségbeesetten.

Kérdezés: Kinek a múltja, jelene, jövője? Lélekbe türemkedő terek. Miféle szabadság szomorúsága?

Tartalomjegyzék

Mozi

Nyikorognak a székek, csapódnak az ülőkék, pattogatott kukoricával zörgünk, aztán szétmegy a függöny, s másfél órára kinyílik egy másik világ. Mindegy, milyen a terem, kicsi, nagy, olajos vagy szőnyegpadlós. Mindegy, Chaplint vetítenek, Jancsót, szerelmes filmet, esetleg akciót. A varázslat majdnem ugyanaz. A mozi örök.

Akkor is az, ha vidéken alig maradt néhány, mert a többit átalakították jövedelmezőbb diszkókká, vagy leromlottak, omladoznak, és nincs, aki újjáépítse, üzemeltesse őket a csekélyke haszonért. A kereskedelmi csatornák ontják a filmeket, föl se kell állni a fotelból, távirányítóval válogathatunk a műsorözönben, de valahogy mintha nem találnánk az igazit. A bőség zavara, jóllakottsága lenne ez, vagy éppen a nehezen megfogalmazható hiány kellemetlen érzete? 

Mert nem ugyanaz a mozi és a tévé. Az egyik az illúzióról szól, a kamasz rácsodálkozásról, a szerelmes összeborulásokról a hátsó sorokban, míg a másik beérkezettséget sugall, családot, feleséget, unalmat. Az egyikbe bele lehet felejtkezni, a vászon elnyel, magába szippant, ha jó a fim, ha kevésbé, a képernyő viszont a liberó- és vécétisztító-reklámokkal állandóan visszarángat bennünket a hétköznapokba.

A mozi szakrális tér. A gépész, a jegyszedő pap és ministráns ebben a templomban. A mozi teret is jelöl, filmet is. Minden filmet, amely utóbbi száz évben készült. Az Andalúziai kutyától az NDK-s indiánfilmekig, Kabos Gyulától a Pszichéig. Filmeket, amelyekért rajongani lehet, amiket szidni is szabad. A mozi hősöket terem, csillagokat, korosztályok igazítják hozzájuk ábrándjaikat, ideáljaikat. S az ember azon is méri saját idejét, hogy a rajongott színészek milyen gyorsan öregszenek.

Kamaszkorunkban tanári kinyilatkoztatás volt, hogy például a Szegénylegények jó film. Megnéztük, és nem értettük. De azért dicsértük, mert sznobok voltunk. Vagyunk?

Mindenesetre ez a sznobság kitartott addig, hogy végignéztük az egész Jancsó-sorozatot, aztán vagy összerakódott bennünk a kép, vagy nem. De egy-egy vontatott, fekete-fehér japán dráma hangulatára is rá kellett érezni. Szerencsére annak idején nem lehetett távirányítóval szörfözni a csatornák között. (És különben is – sznobok voltunk.) Akkor még nem volt magyar film, amit ne láttunk volna. Rajongtunk értük, vagy legyintettünk rájuk, esetleg szidtuk, de viszonyultunk hozzájuk. Akkor még nyomon követhetőbb volt a világ.

Klubokban ismerkedtünk az olasz neorealizmussal és az indiai filmekkel. Ráéreztünk a csehekre, vitatkoztunk, hogy kell ejteni a Hairt, Chaplin botladozásában felfedeztük a humanizmust. A mozi nevelt is bennünket.

Valamikor a régi magyar filmeket leszóltuk (sznobok voltunk!), aztán elgondolkodtunk, miért lessük őket titkon. Talán, mert öregszünk? Vagy mert másként vagyunk sznobok?

A tévére csak félig lehet figyelni, a mozi más. Ha beül az ember a nézőtérre, magába szippantja a vászon, elnyeli a történet, a mese. Nem zavarja a széknyikorgás, a cukros zacskók zörgése. Ám egyre kevesebbszer ülünk be.

A mozikat lezüllesztették, bezárták a legtöbb településen, faluban már egyáltalán nincsenek is. Pótlékként felajánlkozott a tévé, s hűtlenek lettünk a régi szerelemhez. Elhagytuk, vagy ő hagyott el bennünket, mert nem volt kellő eltökéltségünk a megtartásához?

És csodálkozunk, hogy egyre neveletlenebb, durvább a világ.

Tartalomjegyzék

Miben gázolunk?

Napilapban olvasom, méghozzá címben: A hőségben is gázolnak. Hogy kik? Nos, képviselők, miniszterek.  Azért ne ijedjenek meg, politikusaink ezúttal nem kerékpárosokat autóval, még csak nem is koszos lábbal gyerekmedencében gázolnak, hanem az energiaellátás javításán fáradoznak. Nagy buzgalmukban azért reméljük, nem gázolnak át rajtunk, kisembereken, legalábbis nem jobban, mint megszoktuk.

De hagyjuk őket, most nem rólunk van szó, hanem az újságíróról, aki képes ekkora marhaságot leírni. Maradjunk a kánikulai képnél, mondjuk, firkászunk fekszik a hidegvizes medence szélén, sütteti magát a nappal, s akkor jön a komája. Vajon mindegy-e neki, hogy a másik levizezi vagy levizeli? A két érzet között, gondolom, még csak-csak különbséget tesz, de a szavakkal, fölteszem, nem sokat bíbelődik. De hát miért tenné, ha a főnökének és az olvasónak így is jó.

Itt tart az újságírás, mondhatjuk kesernyésen, ám elszomorítóbb, hogy az egész társadalom ezen a szinten működik. A napokban e-mailt kaptam egy barátomtól, aki tanárképző főiskolán magyarból felvételiztetett. Levele elején, mottóként, egy négy évvel ezelőtti dolgozatból idéz, miszerint: Balassi verseit Zrínyi Miklós fordította először magyarra. Tipikus diákszáj-mondat, véletlen elírás, jó vicc, gondolhatjuk, amíg bele nem olvasunk a levélbe, íme: „Idén húsz felvételi dolgozatot javítottam. A lehetséges harminc pontból tizenkettő volt a legtöbb, amit adhattam. Általában négy-nyolc pontos dolgozatok születtek.”

Magyarázatként hozzáfűzi, hogy amióta nem kötelező a felvételi, csak azok írnak, akiknek érettségi pontjaik elévültek, illetve remélik, felvételin felül tudják múlni érettségivel hozott pontszámukat. Ám hiába volt szigorú barátom, többségüket valószínűleg felveszik a főiskolára, legfeljebb a gimnáziumból hozott eredményükkel. Mert állítólag hármas érettségivel is eséllyel válhat bárkiből tanító. Olyan diplomás férfiú vagy hölgy, aki a mi gyerekeinket tanítja majd. Mondjuk, a Himnuszra. Ha ugyan addig megtanulja.

Volt ugyanis ebben a felvételi dolgozatban egy kiegészítéses feladat, valahogy így: „Isten … meg a magyart.” A húszból tizenegyen helyesen írták be a megfelelő szót: áldd. Másik négy ember két l-lel és egy d-vel, hárman egy l-lel és egy d-vel, takarékosan, valaki pedig tékozlóan két l-lel és két d-vel, s olyan is akadt, aki semmit nem írt.

Továbbá: a húszból hárman tudták A romlás virágai szerzőjét, ketten az Iszonyét, az Ármány és szerelem, a Bovaryné és a Szindbád íróját egyetlen felvételiző azonosította be. Jó hír viszont, hogy minden dolgozatíró tudta (vagy ki tudta puskázni) az Isteni színjátékét. Ellenben alig akadt, aki eltalálta, hogy az Árvácska, illetve az Édes Anna huszadik századi mű. Aztán volt egy feladat, amelyben Radnóti-vers segítségével – „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld / jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján...” –, szóval ezeknek a soroknak a segítségével a metrum szó jelentését kellett megadni. Kilencen semmit nem írtak, hárman vélték tengernek vagy folyónak, a többiek szerint a metrum jelentése: hársfa, égbolt, a lámpa fénye, gondolat, ütem, költészet, illetve munkatábor.

Barátom mesélte azt is, hogy amikor tíz, végképpen reménytelennek ítélt hallgatót eltanácsoltak a főiskoláról, a következő értekezleten a főigazgató megjegyezte – értsen belőle, akinek értenie kell –, hogy a tíz ember a kirúgása miatt az intézmény elesett tízmillió forinttól.

Ellenben egyre több a főiskolás, egyetemista, és a kultuszminiszterek szerint nyolc-tíz éven belül az lenne kívánatos, hogy az érettségizettek fele felsőoktatási intézményben folytassa a tanulmányait. Ráadásul az érettségi akkorra gyakorlatilag általános lesz.

Nincs ebben semmi különös. A demokráciában nem divat az egyformaság. Másutt lehet, hogy az volt, de ott se működött. Miért ne lehetne a diploma is sokféle? Az egyik mögött több tudás van, a másik mögött kevesebb. Így volt ez eddig is. Mi sem lehetünk túl büszkék magunkra. S különben is, húsz emberből tizenkilenc kiegészítette a Himnuszt. Hogy nem helyesen írta le? Majd megtanulja. Én például hiába tudom leírni, nem szoktam énekelni az ünnepségeken. Pedig lehet, hogy énekelni fontosabb volna, mint helyesen leírni. Különben is, ki írja le mostanság, hogy: „Isten, áldd meg a magyart...”? Ki foglalkozik ezzel, amikor „A hőségben is gázolnak”.

Megértjük mi, hogy mit akar mondani a kolléga, jobban megértjük, mint azt, hogyan lett újságíró, vagy hogy ilyen felkészültséggel is be lehet jutni főiskolára. Meg hogy miket firkálok én itt összevissza. Bocsássák meg, a hőség az oka!

Semmi gáz.

Tartalomjegyzék

Mint a szappanoperákban

Lucskos, nyálas télvége volt. Belemászott az ember ruhája alá, onnan didergetett. Ez persze nem lényeges, csak valahogy megmaradt bennem a kép, ahogyan állunk az utcán, és beszélgetünk. Talán azért, mert egy mondat is bennem ragadt: kísért sokáig, feleseltem vele, egyre erőtlenebbül, hiszen amikor kimondatott, már akkor is sejtettem, úgy lehet, de kellettek az újabb tapasztalások, kellett az illúziók elvesztése. Veszítgetése.

Azt mondta akkor az az idős férfi, akivel diskuráltunk, nehogy azt gondold, Gyulám, hogy belátható időn belül bármi változna. A rendszerváltás környékén lehetett. Munkáról beszéltünk, fizetésekről, szerepekről. Úgy reméltem, ha verseny van, ha verseny lesz, hát miért ne a jobbik győzne. Elvégre a tulajdonos hasznot akar húzni a munkánkból, márpedig ha valaki jobban végzi a feladatát, ügyesebb, szorgalmasabb, több profitot termel a mindig mohó munkáltatónak. Erre mondta ismerősöm, ne legyek naiv. A játszma mindig bonyolultabb, mint a játékszabályok.

A televízió egyik kereskedelmi csatornáján nemrég új kvíz-show-t indítottak. Majdnem magyarul mondtam, hogy szellemi vetélkedő, de azt hiszem, pontosabb az idegen megnevezés. Régen hozzászokhattunk a Vágó István- meg Szerencsekerék-féle műsorok különböző díszleteihez, a különbség többnyire nem volt lényegi, kérdezgettek ezt-azt a játékosoktól, könnyebbet-nehezebbet, volt, aki nem tudott felelni, de olyan is, aki a másik helyett is. Azután tudásuktól, szerencséjüktől függően több-kevesebb pénzt vihettek haza. Általában a vesztes is nyert valamit, félig-meddig ő is elégedetten mosolyoghatott a kamerába, integethetett az otthoniaknak.

Ennek a langyos dagonyának vége. Többé nincs kegyelem. Hulljon a férgese, vesszen a leggyengébb láncszem. Az új műsor határozott, kíméletlen, visszataszító. Kilenc játékos mérkőzik a győzelemért. Személyre szabott kérdéseket kapnak, s vagy tudják a választ, vagy nem. Ha pedig végigfut egy kör, szavazhatnak, kit akarnak kibuktatni maguk közül. Ki a leggyengébb láncszem. Akire legkevésbé van szüksége a csapatnak. Mert igaz, hogy a pénzt – ami nem is túlságosan sok, bár minél jobban játszanak, annál több lehet – egyetlen ember viszi el a végén, de addig el kell jutni a társak segítségével és ellenében.

Nos, erről szól a televíziós játék. Mondjuk, ha nem gondoljuk át kellőképpen a lényegét, és nem rakódott ránk évek során elegendő tapasztalat a miért ne a jobbik győzne ellentételeként, vélhetnénk, hogy a játékosok azokat szavazzák ki, akik közöttük a legbutábbak, s a legkevesebb hasznot hajtják az egyre fogyatkozó csapatnak. Ám ez korántsem így van. Aki nyerni akar, annak azzal is számolnia kell, hogy az utolsó körben véletlenül se maradjon nála felkészültebb játékos. És innentől nem az a lényeg, hogy ki tudja, melyik Közép-Amerika legnagyobb szigete, vagy mi nem akart lenni Nyilas Misi. Innentől hideg számítások, kitapintható érdekek, megmagyarázhatatlan ellenszenvek, kicsinyes bosszúk képezik a játékosok erőterét. No és a műsorvezető, akiről az ember hirtelen el sem tudja dönteni, hogy személyiségtervezők készítették fel szerepére, vagy születésétől fogva ilyen fölényes, bántó, kellemetlen.

A játékosok kiszavazzák hát egymást, de többnyire nem annak alapján, hogy ki hány jó és rossz választ adott, illetve mennyi pénzt bankolt a csapatnak. (Legfeljebb a nagyon jókat nincs képük kizárni.)

Szóval, undorító egy játék. Nem is tudom, létezik-e játékos, aki nem porig alázottan, vérig sértve, megkeseredve, bosszúért lihegve jön le a színpadról. Vagy néző, akit ne háborítana fel végletekig a műsorvezető szenvtelensége, ahogyan az bántja, uszítja az embereket.

Vagyis hát kitűnő ez a műsor mégis, mert az életről szól. A társadalom működését modellezi. Méghozzá úgy, hogy játékost és nézőt egyaránt kimozdít a közönyből. S ez jó. Legalább történik valami, ha nem is változik. Legalább, ha lennének valakinek még illúziói, leszámolhat velük. S jobban érti majd a híradókat, a politikát. S másnap nem hergeli magát fölöslegesen, hogy a nála lustább, tehetségtelenebb munkatársa vastagabb borítékot visz haza.

Megérti, hogy ilyen a világ. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Olyan ez a műsor, mint egy jó regény vagy szappanopera. Tükröt tart.

Tartalomjegyzék

Megöregedett március

Valamikor együtt fütyültünk a széllel, s tudtuk, kik azok, akik ezt ki nem állhatják, és hatalomnak neveztük őket. Most viszont a hatalom fütyül, s mi úgy táncolunk, hogy már azt is feledjük, milyenek voltunk.

Ölünkbe ült a szabadság, és mi nem tudtunk vele mit kezdeni, annyira megilletődtünk. Félszegen szorongattuk a kezét, de mert kacér volt, tovalibbent, s olyanoknak illegeti magát, akiknek pénzük van, vagy eléggé gátlástalanok, hogy biztos jövőt ígérjenek neki. Mi pedig, elhagyott, megcsalt szeretők, búsongunk csak. Továbbállhatnánk persze, bámész pillantásokat vetnénk új ideálok után, csak hát nem nagyon találni ilyeneket.

Minap a Damjanich-szobornál beszélgettünk néhányan, kivittük a gyerekeket is, gyújtsanak gyertyát, tizenötödikén este volt, de a tömeg már elment. Aprócska lángok világoltak az óvodások, kisiskolások által a szobor környékére tűzdelt hurkapálcás zászlóerdőben, s valamelyikünk azt találta mondani, ez a március már nem az a március. Csak mi öregszünk, vetette fel másikunk.

Esetleg együtt öregszünk. Ahogy az Idő van című film fájdalmas búcsúslágere szól még azokból az időkből, amikor nosztalgiával gondoltunk a jövőre. „Együtt öregszünk apával és Cserháti Zsuzsával.”

Szóval, a Damjanich-szobornál ott voltam, tüzeskedjenek kicsit a srácok, de a felvonulásra hosszú évek óta először nem mentem el. Azt éreztem, nincs hozzá közöm. A gyerekek meg másutt is láthatnak tömeget. Lovas huszárt is. Lassan több hagyományőrző lesz, mint ahány köztársasági baka. Volt persze némi lelkiismeret-furdalásom, de hát akkor kellett volna észnél lenni, amikor hagytuk kiszállni ölünkből azt a csapodár teremtést.

Március tizenötödike különben a sajtószabadság napja. Szegény Táncsics! A nyolcvanas évek közepén gyakornok voltam a megyei lapnál. Azt a feladatot kaptam a rovatvezetőmtől, kérdezzek meg fiatalokat, mi jut eszükbe a forradalom napjáról. Valamelyik művelődési házban összejöttünk hárman-négyen cimborák, és szépen kitaláltuk, mit kellene gondolniuk azoknak, akiket nem kérdeztem meg. Másnap leadtam az anyagot. Hogy csaltam volna? Mi is fiatalok voltunk, és gondoltunk valamit. Nem is jelent meg.

Pár napja egy sajtónapi ünneplésen megismerkedtem egy kollégával. Két névjegyet adott. Az egyikre a fényképét is odanyomatta: atlétatrikóban, szájában cigarettával, svájcisapkásan néz a fényképezőgépbe: X. Y. rendszerváltó állampolgár, a kelet-európai változások éllovasa. Lakása: még nincs, munkahelye: már nincs.

Van komolyabb kártyám is, mondta a kolléga, s adott egy másikat. Azon nem volt fénykép, csak valamelyik kamarának az emblémája, mellette a szöveg: X. Y. sajtóreferens. Telefon, fax, e-mail, minden, ami kell.

Tréfa, meghasonlás? Csak el ne tévessze, melyik zsebébe kell nyúlnia névjegyért, ha fontos emberrel találkozik. Csak nehogy eltévesszük, ki fizet a cikkeinkért. Ha fizet.

Sajtószabadság van, mondják a politikusok, mi újságírók meg azon merengünk, hogyha megadatna nekünk az egzisztenciális biztonság, amely azért mégiscsak kívánatos lenne az őszinte mondatok hátteréül, miket írnánk meg. Aztán arra gondolunk, minek reszkíroztatnánk, ha már úgyis megvannak az anyagiak. Amíg pénzt várunk valakitől, addig van gazdánk. Táncsicsnak születni kell. Szegénynek maradni. S akkor börtönbe zárják, kiröhögik, és százötven év múlva díjat neveznek el róla.

Különben sajtószabadság van. Kár, hogy öregszik bennünk március.

Tartalomjegyzék

Futóhomok

Futóhomok. Ez a szó csikorog bennem napok óta. Smirglizi a bőrömet, a fogaim között kvarcosodik. Fölsebez, észrevétlenül elkoptat. Lassacskán mintha már nemcsak állnék a futóhomokon, és viselném, ahogy a szél a szemembe kavarja, a számba, hanem magam is azzá válnék. Homokká. Homok a szélben. Mérték a mindenséghez képest.

Ezt a futóhomokot újságban olvastam. Szó volt abban a cikkben mindenről, az Unióról, átalakulási folyamatokról, a polgárok életminőségéről. És a sok, közömbösen okos gondolat között két félmondat, talán Ferge Zsuzsától citálva, hogy hazánkban az emberek úgy érzik, mintha futóhomokon élnének. Minden mozog, az egzisztenciális bizonytalanság a kényszerek és a hatások kiszámíthatatlanságával párosul. Ez van, mit csináljunk, bólintunk rá akkorát, majd leesik a fejünk.

Szemléletes ez a képiség. Tíz tanulmánynál pontosabb, ahogy magunkra ismerünk a hasonlatban. Létezésünk futóhomok-lét.

Hiányzik belőle nagyon, akárha néhány csenevész akác. Talán Petőfi szúrós-tövises királydinnyéje is megváltás lehetne, legalább megkötné kicsit a talajt, hogy ne forogjon ki alólunk végképp a világ.

De csak szél van és homok, csikorog, fölsebez, koptat és fáj. Egy tájat, várost, embert nemcsak az jellemez, amilyen, hanem az is, amilyen lehetne. Lehetett volna. De nem lett. Tunyaságból, megszokásból, félelemből.

Amikor mozdult minden, mi nem mozdultunk, el se igen hittük, hogy lehetne más is, álltunk csak, és csikorgattuk fogunk között az indulatot, a reményt. A polgári létezés kívánása pedig maradt az álom mezsgyéjén. Amilyennek mesélték, ahogy könyvekben olvastuk, filmekben láttuk.

A homok meg kimászott alólunk, és belénk költözött. Elneveztük bizonytalanságnak. Ha politikáról esik szó, nagy a szánk. Már lehet véleményünk teli szájból, megmondhatjuk. Leszavazhatjuk, ha nem tetszik, hatalomra segíthetjük, ha mégis, lehetünk pártkatonák, finnyázhatunk távolságtartóan.

A tévéből kiszólnak, megszólítanak a reklámok, az üzletközpontokban vehetünk chipset, liberó-pelenkát, kutyaeledelt, fizethetünk bankkártyával. Polgárnak is hihetnénk magunkat, amolyan globalizáltnak, ha lenne elég pénzünk. De a munkahelyeken nem vagyunk polgárok. A munkahelyeken végletekig kiszolgáltatottak vagyunk, ott megcsináltathatnak velünk minden hülyeséget, mert nem akarunk az utcára kerülni. Nem akarjuk elveszíteni futóhomok-egzisztenciánkat, mert akkor mi maradna. A tartalékokat feléltük, ha voltak, ha meg hónapról hónapra léteztünk, hát akkor most hitelbe. A verseny nem a teljesítményben van, hanem a helyezkedésben. És ez nem a rendszerből következik, hanem az emberből, amely esendő, de számító és kíméletlen is, ha megteheti.

Ferge Zsuzsa azt mondja még abban a cikkben, hogy ez a futóhomokosdi állapot magát a demokráciát veszélyezteti. Persze, mondhatják ezt nekünk, hiszen még meg sem tapasztaltuk, mi az, hiszen az a fajta biztonságérzet, aminek csak a hiányáról beszélünk állandóan, az azért hozzátartozna. Mert a demokrácia – lehet persze, hogy csak az álom mezsgyéjéről gondolom – keret is lenne. Hogy a munkának ára legyen, a tisztességnek becsülete, a megélhetésnek biztonsága. És akkor a homokon talán megkötne néhány akáchajtás, és fává terebélyesedhetne, hogy legyen viszonyítási pontunk ebben az elszabadult sivatagban.

Tartalomjegyzék

Eszmék, rögeszmék

A nyelv tartalom, forma és játék. Se egyik, se másik, csak így együtt. Eszköz. Aki ír, újságot, könyvet, reklámszöveget, annak munkaeszköz, aki nem ír, annak is az. A boldogulásáé, még ha többen vannak, vagyunk is, akik nehezen boldogulunk ebben a hosszúra nyúlt átmeneti időszakban.

A nyelv persze indulatokat is gerjeszt, harcosakat, fölöslegeseket, de hát rendjén van így, hiszen túlságosan fontos valami ahhoz, hogy mindenkinek, illetve sokaknak legyen vele kapcsolatos véleménye, rögeszméje, tévképzete. Nekem is akad természetesen.

Azt, hogy a nyelvet a tömegek alakítják és nem a nyelvészek, akadémikus szótár- és helyesírási szabályzatkészítők, alapvetésnek gondolom. Akik például megtanulták, hogy suk-sükölni csúnya dolog, és csak az egyszerű, tanulatlan emberek teszik, arisztokratikusan megmosolyogják a ragot tévesztőket. A mostani nyelvszokás ugyanis nem engedélyezi ezt a formát, s kétségtelenül egyszerűsödne is a nyelv általa, ám ha úgy alakulna, hogy egyre többen suk-sükölnénk, a nyelvészek egy idő után, ha kesernyésen is, de jóváhagynák a gyakorlatot. Akik pedig a mostani formulákat használnák továbbra is, azokat megmosolyognánk, mint azt a televíziós személyiséget, aki többek között egy letűnt világot a mi fülünk számára már mesterkélten idéző mondhatnókjaival irányította magára a figyelmet, amíg gyakrabban láthattuk a képernyőn.

Szóval, olyasvalami a nyelv, akár a politika. Bizonyos dolgokat törvényre emel, másokat tilt, ám ha a tömeg határozottan és viszonylag egységesen lép fel valami mellett vagy ellen, akkor ahhoz igazítja paragrafusait. Egyetlen köpönyegfordítással legalizálja, amivel korábban nem értett egyet.

Magyar nyelv viszont valószínűleg annyiféle van, ahányan beszéljük. S mert a nyelvvel gondolatainkat, a világhoz, egymáshoz, magunkhoz való viszonyainkat fejezzük ki, ügyelünk arra, hogy azonos legyen velük. Talán ezért a nyelvi formulákhoz kötődő rögeszme. Emlékszem, gimnazistaként egy dolgozatban azt találtam írni: csupáncsak. Nyomatékosítást érezhettem mögötte, magyartanárom azonban kioktatott, mindkét szó ugyanazt jelenti, fölösleges, sőt hiba megismételni egyiket a másikban. Nem tudtam megvédeni érzett igazamat, de amikor néhány év múlva egyik Kossuth-díjas írónknál is rálapoztam erre a szópárra, mi tagadás, némi – sőt, annál azért nagyobb – elégtételt éreztem.

De említhetnék szívós, elterjedt rögeszméket is. Fiam elsős, gyakorolja az iskolai létezést, vannak ehhez szükséges kellékei, táska, tolltartó, ceruza, hegyező, könyvek, füzetek, s a füzetek közt kerül kockás is.

Valahogy szóba került a napokban ez a bizonyos irka, s barátom hűvösen javított ki, az nem kockás, hanem négyzethálós. Eszembe jutnak egykori matektanáraim, akik hasonló magabiztossággal irtották beszédünkből a kockás füzet összetételt s helyette a négyzethálósra vagy négyzetrácsosra esküdtek. Vagy a tornatanár, aki önérzetesen kikérte magának ezt a titulust, dagadó kebellel, büszkén mondván, hogy ő bizony testnevelő. S még meg is magyarázták, hogy a kocka térbeli kiterjedésű, s mint ilyen, mértani test, illetve hogy a torna csak egy része mindannak, amit a testnevelés magába foglal. Effajta megszállottsággal szemben fölösleges fölemlegetni, hogy azoknak a négyzetformákat létrehozó, egymást metsző vonalaknak semmi közük se a börtönrácshoz, se halászhálóhoz, s még abba sem érdemes belebonyolódni, hogy egy szónak, mint például a torna, változhat, nőhet, szűkülhet a jelentéstartománya, mint ahogy a közlekedési eszköz alatt is gyökeresen mást értettünk száz éve, ha egyáltalán létezett akkor ez a szó, és ma.

Egyébként pedig a nyelv olyan folyton változó, végtelen univerzum, amelynek teljessége sosem írható le szabályok által. Kitűnő nyelvész professzor mondta, hogy bizony tökéletesen ő sem tud helyesen írni, és szerinte senki sem. S ha logikusan belegondolunk, nem is lehet. Mert ott van ugyan a helyesírási szabályzat, amelyet időnként felfrissítenek, bizonyos részeit újrafogalmazzák – egyik nap még az előző, másik nap a következő kiadás az érvényes. Vajon, aki előző nap az új szabályoknak megfelelően, de azokat még nem ismerve téveszt, rosszul tudja a helyesírást, a nyelvet, vagy éppen meghaladja azt?

Döntse el ki-ki saját rögeszméjének megfelelően.

Tartalomjegyzék

És önök?

Minap, ahogy bekapcsoltam a számítógépet, érdekes elektronikus levélre bukkantam. Egyik barátom küldte, s nem csak nekem, de más ismerőseinek is. Alapvetően nem szeretem az ilyen üzeneteket, mert ezek többnyire lelki piramisjátékok. Mondjuk, mellékelnek tíz életvezetési tanácsot valamilyen keleti köntösbe öltöztetve, s azt ígérik, ha megfogadom őket, hamarosan utolér a földi boldogság, föltéve, ha a parancsolatokat elküldöm további e-mail-címekre. Előfordult, hogy a küldő, egyébként teljesen normális felnőtt ember, számítógépnyerés reményében kattintotta át az üzenetet, amely egyébként gondosan be volt csomagolva a hihetőség kellékeibe, hiszen úgy kezdődött, tudom, hogy hihetetlennek tűnik, de talán éppen ezért igaz. S máris ott volt a bogár az ember fülében, illetve szemében, ahogy olvasta, nyilván az enyémben is ficereg még mindig, merthogy nem küldtem tovább az e-mailt, s így biztosan nem nyerhetek. Bár valószínűleg amúgy sem, de ha kiderülne, hogy ismerősöm, aki küldte, mégis nyert, akkor legalábbis bosszankodnék, nem a szomszéd tehene miatt, hogy ha nekem nincs, neki miért, hanem mert ha már szóltak, én miért nem. De azért azt hiszem, ha meg kell őrülnöm, mégsem ez lesz az oka.

Szóval, furcsa ez a számítógépes világ a sokszorosítható üzeneteivel. Virtuálissá válik benne minden, lehet, minket is azzá tesz. Nem valóságossá. Kötéltáncosokká, akik alatt a számítógép, az Internet jelenti a biztonsági hálót.

Ez a levél viszont érdekes volt. A valóságról szólt, de virtuálisan. A Földet egy faluként kellett elképzelni. És így, ahogy összezsugorodott, emberléptékűvé szelídült. Ami a statisztika száraz nyelvén közömbös, távoli, most kézzelfogható lett. Ahogy a valóság elképzelhetővé kicsinyedett, valóságosabbá vált önmagánál. Nem véletlen, hogy ha Indiában tízezrek lesznek földrengés áldozatai, hiába mutatnak szörnyű képsorokat a televízió-csatornák, személyesebbnek, megrendítőbbnek érezzük, ha a lépcsőházunkban meghal egy félismerős. Kosztolányi írta, azzal a szóval, emberiség, nem lehet mit kezdeni. Csak ember van. Emberek. Belátható közösség.

Nem tudom, hogy az e-mailnek, amit kaptam, igaz-e minden pontja. Mindenesetre hihetőnek tűnik. Talán a számítógép-tulajdonosok arányát olvasva fordult meg a fejemben, hogy esetleg elavult az adat. Régi. Lehet három-négyéves is. De lássuk a levelet:

„Ha össze tudnánk zsugorítani a Föld népességét egy pontosan 100 lelket számláló falura és az emberi fajon belül megtalálható arányok változatlanok maradnának, akkor valami hasonlót kapnánk: ebben a faluban élne 57 ázsiai, 21 európai, 8 afrikai, valamint 14 ember a nyugati féltekéről, annak északi és déli  részéről egyaránt. 52 lenne nő, 48 férfi. 70 lenne nem fehérbőrű, 30 fehérbőrű. 70 lenne nem keresztény, 30 keresztény. 89 lenne heteroszexuális, 11 homoszexuális. 6 ember birtokolná az egész falu gazdagságának 59 százalékát, és mind az Egyesült Államokból származna. 80 élne elégtelen lakáskörülmények között, 70 nem tudna olvasni, 50 lenne alultáplált, 1 lenne majdnem halott és 1 majdnem megszületett. Egyetlenegy rendelkezne felsőfokú végzettséggel és ugyancsak egy számítógéppel.”

A levél így folytatódott: „Ha ma reggel inkább egészségesen, mint betegen ébredtél, áldottabb helyzetben vagy, mint azok a milliók, akik nem fogják túlélni ezt a hetet. Ha még sohasem élted át a háború veszélyét, a fogságba vetettség magányát, a kínzás gyötrelmét vagy az éhezés szenvedését, akkor megelőztél 500 millió embert a világban. Ha van ennivalód a hűtőben, ruha a hátadon, tető a fejed fölött és egy hely, ahol nyugovóra hajthatod a fejed, akkor gazdagabb vagy, mint a világ népességének 75 százaléka. Ha van pénzed a bankban, a tárcádban, akkor a világ gazdagjainak felső 8 százalékába tartozol. Ha élnek még és házasok a szüleid, nagyon ritka példány lennél még az Egyesült Államokban és Kanadában is.”

Miért osztottam meg a levél tartalmát önökkel? Talán csak azért, mert engemet megérintett. És önöket?

Tartalomjegyzék

Társadalmi célú létezés

Valami reklám megy a tévében, hogy Sopronban meg Szolnokon köszöntse tűzijátékkal az új esztendőt, aki polgár. S a haza fényre derül. Micsoda baromság, kapom oda a fejem, s próbálom elképzelni a hazát, ahogy néhány csillagszóró belevilágít az éjszakájába, s attól nekünk, ha jól értem a nyilván társadalmi célú hirdetés üzenetét, jobb lesz.

A haza fényre derül, hát persze! Beugrik Kölcsey. A Husztból van az idézet, hetedikes korunkban memoriter volt. Tudom hát, hogy a haza nem óriás-csillagszóróktól derül fényre, ahhoz az kellene, hogy hassunk, alkossunk, gyarapítsunk. Legalábbis a félszemű költő szerint, aki felé a holdfényben a csarnok elontott oszlopi közt lebegő rémalak inte.

A reklám elől a konyhába menekülök, s Czeizel Endre karácsonyra kapott könyvét kezdem lapozgatni. Az orvos-genetikus ezúttal magyar költő-géniuszok (az ő szóhasználata) testi és lelki betegségeit veszi górcső alá. Föllapozom Kölcseynél, aki, mint kiderül, súlyos depresszióban szenvedett akkor is, amikor megírta a Himnuszt. Nem csoda hát, hogy a később nemzeti énekké lett versből csak úgy árad a reménytelenség, sugárzik a balsors.

Különben talán érdemes Czeizel Himnusszal kapcsolatos eszmefuttatását idézni, miszerint a nemzeti karakter, a néplélek elsősorban a szociokulturális öröklődéstől függ. S így a magyarokra jellemző kedélyváltakozás a borúlátás túlsúlyával, kedvezőtlen öngyilkossági statisztikánk, önpusztító életmódunk, önbecsülésünk hiánya, mind-mind összefüggésbe hozható azzal a hatással, amely költészetünkből sugárzik. Márpedig, mint az az egyik legjelentősebb magyar költők kórrajzának elemzésekor kiderül, többségükre jellemző a depresszió. Más kérdés, hogy a Himnusz írása után Kölcseyvel, idézem, „amolyan lélektani csoda történt. Kedélyének hozzávetőleg két évtizedes szélsőséges kilengései, majd mély elborulása nem ment át a szokásos teljes bénultságba, rájött, változtatni kénytelen... A Huszt című, 1831-es versében olvasható a tanulság: Hass, alkoss, gyarapíts...”

Mármost enélkül mit sem ér a tűzijáték.

Persze továbblapozgattam a könyvet, amely szépen megírt s rendkívüli érdekes kultúrtörténeti olvasmány, költő nagyjaink testi és lelki nyavalyáin túl még azt is megtudhatjuk belőle, hogy Jedlik Ányosnak a dinamón kívül volt egy nem kevésbé jelentős találmánya, a szódavizes bor, amelynek Vörösmarty adta a fröccs nevet. Az a Vörösmarty, aki az irodalmi közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem őrült meg, csak éppen nagyon ivott – a hazáért.

Aztán a nyugodt, békés Arany Jánosról, a Babits szerint nyárspolgár álarcába bújt zseniről is döbbenetes dolgok derülnek ki. Hogy már egészen fiatalon mennyit betegeskedett. Rossz volt a látása, fejfájás, fülzúgás kínozta, huszonkét évesen magas vérnyomása lehetett, erős dohánnyal rontotta tüdejét, epekő, májtályog, aranyér, emésztési zavarok keserítették életét, ízületi kopások, idősebb korában kétoldali süketség. Érzéstelenítés nélküli epekőműtétjének sebe élete végéig nem hegedt be, a sipolyt tizenkét éven át naponta kétszer kellett kenőcsözni, kötözni.

Ady Endre vérbajának története is kikerekedik a lapokon, s az is, hogy határtalan borszeretete ellenére nem volt alkoholista. Sokan úgy tartják, hogy részegen írta a verseit, holott alkotással kapcsolatos hiedelme szerint egy átmulatott éjszaka után másnap alkonyatkor érkezik az ún. művészérzés, amikor „szívünket befogja a mindenség”. A komolyabb italozás kizárta nála a versírást. Édesanyja is azzal nyitott be hozzá reggelente: Hát ivás vagy írás volt-e az este, Bandikám?

A galamblelkű Babitsról megtudjuk, hogy nem gégerákja volt, hanem a nyálmirigyekből kiinduló rosszindulatú daganata, s többévi szenvedése könnyebb vagy nehezebb szakaszaiban felesége ápolta, aki így emlékezik ezekről az időkről: „Amíg állapota súlyos, szelídségéről, jóságáról és kedvességéről szenteket lehetne mintázni, de visszatérő erejének első tünete mindig az, hogy megüt engem.”

A Nobel-díjra kétszer is felterjesztett Füst Milán egyszer tizenkilenc, máskor huszonhétféle betegségét tartotta számon, de lelki bajainak száma tetszés szerint volt növelhető. Egészen fiatal korától kísérte a valós vagy vélt betegségeiből táplálkozó konkrét halálfélelem; húszévesen csodálatos öregkori verseket írt, s majdnem nyolcvan évet élt. Persze hipochonder volt, akár Arany, Kosztolányi, Szabó Lőrinc vagy Pilinszky János.

Czeizel Endre könyve érdekes és olvasmányos. Huszonegy magyar költő mindennapos pokoljárása elevenedik meg a lapokon, hogy a szerző szándéka szerint testi-lelki bajaik megismerése érthetőbbé tegye esendőségüket, szeretetreméltóbbá emberségüket.

Különben nem csodálom, hogy többségük borúlátó volt. Szegény Kölcsey is, ha sejtené, a haza miként derül fényre tűzijátékoktól.

Tartalomjegyzék

Emlékek ízei

Képzeljenek el egy tányér kelkáposzta-főzeléket fasírttal! Esetleg feles borsót pörköltszafttal. Pörköltet is mondhatnék, nem csak borsófőzeléket, de aki megérezte valaha a gyorsétkezdék hangulatát, ízeit, tudja, miről beszélek. Akadtak persze rizikótényezők, néha kicsit kemény maradt a borsó vagy a bab, több ecetet löttyintettek az utóbbiba, netán túl sok liszttel készült, vagy leégett a rántás, de ez nemcsak az alumíniumtálcás önkiszolgáló éttermek sajátja volt, bármelyik családi tűzhelynél előfordulhat.

A minap Pesten, valahol a Parlament környékén sétálgattam kis mellékutcákban, élelmiszerboltot kerestem, mert a gyomrom delet jelzett, de csak galériákat láttam, régiségboltokat, azokat viszont egymás hegyén-hátán. Itt-ott gyönyörű ételszag is megcsapott, valahonnan párolt káposzta illatát ringatta felém a hulló levelekkel játszadozó s a hideg napok után újra jobb időket ígérő enyhe, október végi szellő. De hát pénztárcámat se kellett megtapogatni, tudtam anélkül, hogy az bizony kamaszosan sovány a belvárosi éttermek árlapjaihoz képest. Végül találtam egy boltot, s amíg az utcán, csak úgy menet közben magamba tömtem öt kiflit és tizennégy deka olaszt, elgondolkodhattam volna a világ viszonylagosságán.

De nem tettem, mert az őszben az ember inkább hangulatokat keres, mintsem rosszul fércelt igazságokat. Emlékszem egy vékonypénzű aranybarna évszakra, amikor a szegedi Tóth-vendéglőben hatforintos bableveseket ettem tejföllel és rengeteg kenyérrel, s az a hat forint már akkor, a nyolcvanas évek közepén is valószerűtlenül méltányos árnak számított egy olyan mennyei eledelhez képest, amihez azóta is úgy hasonlítom a bableveseket, mint első szerelemhez a rákövetkezőket. Aztán ott voltak a tejivók, amelyekben tepertős csuszát lehetett ebédelni vagy túrógombócot, sajtos tésztát dupla tejföllel, s a kakaót vagy a tejet söröskorsóba töltötték. Emlékszem egy Shell-kútra, ahol bő lére eresztett tőgypörkölt csábította a környékbelieket és átutazókat, s néha csillapíthatatlan étvágyunkkal még menza után is átmentünk egy féladagra, mert féladagot is lehetett kérni.

Karcagon, a főtéri húsboltba is sokszor betértem májpörköltre vagy vesevelőre. De szívesen reggeliztem Szolnokon a Szapáry – akkor még Ságvári – úti önkiszolgálóban, ahol rántottát, tükörtojást, omlettet is kínáltak, vagy virslit, és a teának olyan jó íze volt citrompótlóval is, mint a fiatalságnak.

Hiányoznak ezek a helyek, a talponállók, amelyekben pár forintért falni lehetett valamit, aztán továbbmenni. Valahogy kivesztek az életünkből. Lehet persze, hogy csak átalakultak. Most hamburgert és kólát mérnek bennük, meg bermudát és melegszendvicset, sonkásat, sajtosat, vegetáriánust, s talán ezek se rosszabbak, mint a régi kimérések kelkáposzta-főzelékei, hisz valljuk be, ízlésünknél talán kicsit több volt bennük a krumpli, sűrűbb a rántás, és néha odakozmált, de olcsó volt, és mi akkor még mindent megettünk, mert fiatalok voltunk. Igen, talán ez a legnagyobb baj, hogy időközben eltelt a fél életünk, a pénztárcánk viszont a belvárosi éttermek árlapjaihoz képest olyan soványka maradt, mint mi voltunk akkoriban, amikor még család nélkül, egyedül lézengtünk a világban, és szerettünk betérni az otthon ízeit pótló gyorsétkezdékbe vesevelőt enni, meg toros káposztát. Ízeiket azóta feledhetetlenül finomra kotyvasztották az emlékek.

Mert gyanítom, hogy amikor a régi tejivókat és talponállókat említem, valójában az eltűnt időt siratom, amiből mára csak az emlékek maradtak. Mert mindig csak az emlék marad. Némelyik sajog, a többi meg csak úgy van. Amíg még mi vagyunk.

Tartalomjegyzék

Közlekedünk

Szégyellem magam. Rám szólt egy nagyszájú rendőrgyerek, és én meghunyászkodtam. Nemcsak én, hanem az az idősebb, köztiszteletnek örvendő tanár is, akivel éppen voltam, és még más tisztes polgárok is. Át akartunk menni a szolnoki főutcán a túloldalra, de nem a lámpánál, hanem csak úgy a Sütő utca végén. Kivártuk, amíg elmegy az autóhullám jobbról is, balról is, s indultunk át az úttesten, senkit nem zavarva. Ahogyan azt naponta százak, ezrek teszik.

S akkor kikanyarodott valahonnan a rendőrautó, és a fiatal egyenruhás – nem káromkodva és nem anyázva, de – fölényesen visszazavart bennünket a felezővonalról. És mi szó nélkül, megszeppenve visszamentünk, mint a barmok.

Annak az okoskodó rendőrgyereknek tulajdonképpen igaza volt. Száz méterrel arrébb ott a zebra, elsétálhattunk volna odáig, megvárjuk, amíg a jelzőlámpa zöldre vált, vissza is csak száz méter, öt perc az egész, nem sok. Persze mihez képest.

Ráadásul értettem is a rendőrgyereket, ott volt mellette egy kislány, az is egyenruhában. Nagyon megfiatalodott mostanában a rendőri állomány. Szóval, ott volt a lány is, játszotta kicsit előtte a nagyfiút, istenem, valamivel el kell ütni az időt, különben is, a rendőrség is csak egy munkahely, s az ivarérett emberek kicsit flörtölgetnek egymással, így van ez a Pacific Blue-ban is, biztosan ők is nézik a sorozatot.

Igaza is van, meg is értem, miért bosszant mégis, hogy visszazavart bennünket? Miért érzem szégyennek, hogy a többiekkel együtt visszasomfordáltunk, s mint a csínytevő gyerek a tanárt, lessük, mikor fordul el, mikor megy tovább, s megvártuk, amíg elsuhant a következő autóhullám jobbról is, meg balról is.

Azt hiszem, hogy én gyalogos szemszögéből utálom ezt a helyzetet nagyon. Mert jó, ha a szabály szabály, én a zebrán megyek át, és csak ott, kerülök és kivárok, de akkor át tudjak menni azon a nyomorult zebrán. De nem tudok, ha nincs lámpa.

Amikor kísérgetem a fiamat a Kassai úti iskolába menet és jövet, a gyerekkel is alig tudok átkelni a zebrán. Mert nem állnak meg az autók. Csak a tanulóvezetők, akik mellett ott ül az oktatójuk, s néha a buszosok, de rájöttem, hogy azok is miért. Mert belefér a munkaidejükbe.

Állok a járdán, mennénk át a gyerekkel, de csak suhannak a kocsik egymás után, mostanában valami elterelés is van a hídépítés miatt, megnőtt a forgalom a Szántó körúton, szóval mennek az autók, de egyik sem állna meg. A sornak meg nincs vége. Lelépek az úttestre, hogy jelezzem, mennék, de ők mennek, mert ők az erősebbek.

A rendőrségi autó is ott húz el előttünk, az sem állna meg, pedig a benne ülő egyenruhás igazán tudhatná, azért festik párhuzamosan az útra azokat a széles, fehér csíkokat, hogy a sofőrök tudják, ott a gyalogosnak lenne elsőbbsége. Legalábbis, amikor még én jártam iskolába, így tanították.

Valójában az bosszant, hogy az a rendőrgyerek nagyképűen csinálja a fejét a rendőrlány előtt, és még mutatja is, hogy hova menjünk nagyon gyorsan, de a másik rendőrgyerek (vagy ugyanaz?), amikor az autósok a zebránál nem engedik átkelni a gyalogost, nekik nem mutogat, sőt, ő sem adja meg az elsőbbséget.

Mit tehetek? Megvárom, amíg elmegy. S akkor átkelek az úttesten. A zebránál vagy máshol.

És szégyellem magam helyette is.

Tartalomjegyzék

Vonatország

Sok Magyarország van. Akárcsak vonat. Az Inter City gőgösen húz el kis állomások mellett. Utasaik nem is sejtik talán, merre járnak, csak a célt tudják, a nagyváros nevét. A kis piroskák ráérősen vánszorognak. Olykor megállnak bekötőutaknál, kihalt majorságok mellett. Ahol senki nem száll fel rájuk, ahonnan már a váróterem tégláit is ellopták. Kényesen ügyelnek, nehogy megelőzzék a menetidejüket. A fővonalak csatlakozásait illedelmesen bevárják. Fordítva elképzelhetetlen. Ha egy-két percen múlik, akkor is.

Némelyik kupéban fölhasogatják az üléseket, leöntik sörrel. Ragacsosak, koszosak. Egyes szerelvényeken végig nincs használható vécé. Az alumínium-szerelékeket, kilincseket régen ellopták, a kagylókat szétverték, tocsog az ember az orrfacsaró bűzben, kezet mosni nem lehet.

Sokféle Magyarország létezik. Van légkondicionált, aztán szolid polgári rántottcsirke-szaggal, elfogadható tisztasággal, de olyan is, ahol lehetőleg nem vesz levegőt az ember, amíg végigmegy egyik-másik vagonon. Inkább a légszomj.

Némelyik vonat öltönyös úriemberre hasonlít, a másik alkoholistára, a harmadik ingázó melósra, a többi adóellenőrre, bejáró gimnazistára, varrodai munkásra, üveget gyűjtő hajléktalanra, kakastaréjos punkra, keleti-külföldire.

Némelyik vonatra nem férünk fel, a másikon alig van utas. Pedig utazni muszáj. Amikor évekkel ezelőtt szüleimet látogattam, Kisújszálláson perceken belül került csatlakozás. Visszafelé is. Most több mint egy órát kell várnom. Sokfelé a síneket is felszedték. Zemplémben, Dévaványán, Túrkevén.

Apám meghalt. Idő múltán utaznom sem kell. Gyökeret eresztek az országrészben, amelyet a vonatai is jellemeznek. És az elkótyavetyélt talpfák.

Tartalomjegyzék

Birkapörkölt és kovácsüllő

Rotyog az étek a bográcsokban, gyönyörű illata terjeng a birkáknak, már ettől megéhezik az ember, de arrébb még a dél. Addig lehet beszélgetni az ismerősökkel, meginni egy üveg sört vagy kettőt, a színpadon keleti muzsika szól, népviseletben játsszák, körben bazár, érték és bóvli úgy vegyül, mint múlt a jelennel ezen a rendezvényen.

Arrébb furcsa pengés, alatta sípoló-fújtató hang, és szikrák szállnak, szikrák a szélben, ahogyan a dalban, a négyhuszonnégyesről szólóban. De itt most nem mozdony szórja, olyat gyerekkoromban még sokszor láttam, hanem kovács kalapácsa alól sercennek szét a sziporkák. Fiaim elbűvölve bámulják, ahogy a szén felizzik a ráfújt levegőtől, fölötte kivörösödik a fogóban a vasdarab, az üllőn pedig megadja magát a kalapácsot emelő kéz akaratának, formálódik, hajlik, dísszé lesz éppen, pedig lehetne patkó, gyertyatartó, akármi. Amikor pedig kihűl, nem hajlik tovább, a kovács beleejti egy vödör hideg vízbe, s az pezseg, sziszeg, mert annyira azért nem hűlt ki mégsem a vas.

Nyár van, a délelőtt egyre inkább átmelegszik, forrósodik, ilyenkor kegyetlen lehet izzó fémmel bánni, a szén nemcsak a vasat izzítja, a levegőt is, ez egy gyönyörű kis pokol most itt, de körbeálljuk izzadó homlokkal, a gyerekek nem tudják levenni a szemüket róla, s amikor valamelyiknek karjára csap egy eltévedt, túlbuzgó szikra, boldogan mutatja-vakarja. Egyikük azóta kovács akar lenni, veszélyben vannak otthon a kulcsaink, mert gyűjti a vasat, hogy ha majd az lesz, legyen.

De most nem ő a főszereplő, hanem egy nagyobb fiú, vékony, tizenéves, pattanásos kis ördög, a kovácsinas; tanulja a szakmát, gyakorol, élvezi, ahogy keze alatt formálódik az anyag. És biztosan élvezi azt is, hogy ennyien nézik, lesik, irigylik.

Aztán előkerül a mester, átveszi, csinálja ő is, rutinosan, ügyesen. Tényleg ügyes, ismerem. Lakatos volt, aztán a munkanélküliség rávitte, hogy a hobbijából éljen, kiállításokra hordja vasait, s nemcsak a közönség csodálkozik rájuk, hanem a népi, illetve iparművészethez értő ítészek is, kétszer adtak neki Gránátalma-díjat, az pedig a kovácsnak olyan, mint szobrásznak, írónak a Munkácsy- vagy József Attila-díj.

A gyerekek vissza-visszamennek, bámészkodnak, bámészkodunk. A kalapácsolás szüneteiben beszélgetek is kicsit a mesterrel, mondom, ismerem. Az előbb láttam, hallottam, hogy egy nyakkendős menedzserfajta megszólítja, ő is szervez valami főzőfesztivált, és hogy jó lenne, ha ott is kalapácsolnának, látványosság, ugye, a közönség is nagyobb, ha többféle műsor csalogatja. Egyezkedtek, telefonszámot cseréltek, én meg kíváncsi lettem hirtelen, mi az ára egy ilyen kovácsolásnak. Ha mondjuk újgazdagék népieskedni akarnak, és gardenpartijukra kovácsot rendelnének érdekességnek, mit kóstálna az.

Újgazdagék nem kívánták még sehová, mondja a kétszeres Gránátalma-díjas, rendezvényekre viszont gyakorta hívják. Ő meg nem nagyon tud ellentmondani. Nem a pénznek, azt nem szokás adni az izzasztó munkáért, bemutatóért, hanem a kíváncsiskodóknak, a kissrácoknak. Minap is valamilyen gyerekrendezvényre kérték, elvállalta, mert sikerült kialkudni, hogy ne a saját kocsiján kelljen mennie a hetven kilométerre lévő városba, hanem vigyék és hozzák szerszámostól, üllőstől, inasostól.  Merthogy a tanulója is szívesen jár az effajta régi mesterségeket közelünkbe hozó bemutatókra. És ő sem a pénzért. Pedig az is elkelne.

Itt is ingyen teszik a dolgukat, saját településén a mesternek eszébe se jut bármit kérni, a rendezők különben is felajánlották, hogy kapnak két tányér birkapörköltet, egyiket ő, másikat a segédje. De valahogy a nagy forgatagban megfeledkezhettek róluk, úgyhogy amikor már majdnem mindenki megebédelt, elsétált ő is az egyik bográcshoz, volt még kis maradék, vásárolt hát két adagot, hozzá üdítőt, nem annyira maga, inkább az inasa miatt. Ezerhatszáz forintból meg is úszta a napot.

Úgyhogy morcos kicsit a fesztiválrendezőkre, mert fizetni nem szeretnek, csak kérni, lelkére beszélni, de hát abból nem él meg még egy kovács sem.

A megrendelésekkel is baj van. Múltkor kerítést akart készíttetni vele az egyik önkormányzat, be is vásárolt, elkezdte a munkát, de valamelyik képviselőnek eszébe jutott, olcsóbból is ki lehetne hozni. Igen, mondja önérzetesen a mester, de nem kovácsoltvasból. Majd valami kontár meghajtogatja nekik lemezből.

Mérgesen sípol-hörög a fújtató, izzik a szén, a vas, a szikrák indulatosan-dühödten szállnak, arrébb húznám a gyerekeket, de nem mozdulnak, míg a kovács össze nem pakol. Előtte még kipróbálják a kovácskalapácsot. Peng a kezük alatt az üllő, fémesen, szigorúan, összevissza.

Tartalomjegyzék

Nem úgy zöld

Létezésünk a világban észlelések sorozata. Az objektív érzékelés azonban csak a gépek sajátja, már ha eltekintünk attól, hogy a gépek, műszerek a nagyon is szubjektív ember szüleményei. Mert ha lehetne objektív mondatot mondani, mint ahogyan hajlok rá, hogy nehéz, hisz a kétszer kettő is csak a tízes számrendszerben négy, nos, az a mondat talán így hangzana: az ember szubjektív.

Van, aki a mákos bejglit szereti, van, aki a diósat. S olyan is, aki mindkettőt, vagy – bocsássa meg neki az Isten – egyiket sem. Ha már Istent emlegetjük, az istenhit is sokféle. Hogy a nőkről ne is beszéljünk! Illetve beszéljünk, mert mondjuk, amíg a bableves íz és illat, esetleg szag, a bor hasonlóképpen, a festészet látvány, a munka izzadság – így talán a tapintáshoz sorolhatjuk, akár a hó hidegét –, a foci ez is, az is, látvány és tapintás – sőt az izzadság szó is helyénvaló –, addig a zene vagy a madárfütty a hallásunkra hat... Lehetne csoportosítani tovább a világ összes jó és rossz dolgát, de hát ott van a nő, aki egyszerre mind. Minden. Látvány, illat, muzsika, olykor hangzavar, íz és tapinthatóság. Már ha. És már akinek. Ráadásul a nők az érzékszerveinken túl is hatnak. Hullámok vagy fotonok útján, ez még nem tisztázott.

Az viszont tény, hogy a kocsmában vannak, akik a lágy barnákra esküsznek, mások a magabiztos szőkékre, aztán ugye az ívek, hajlatok, suttogások és rikácsolások alapján is szoktak vonzónak vagy kevésbé vonzónak mondani egy lányt vagy asszonyt. Mindez ízlés, lehetőség, esetleg megszokás kérdése. Merthogy a zamatokra rá kell érezni.

Sokan esküsznek, hogy a magyar gyümölcs a legfinomabb. A külhoni alma, barack csak szép, különben felfújt, mesterséges, íztelen. Pedig hát, ki hogy szokta meg. Van, akinek a szőlő egy szigorú, zöld szemű, konyhapénzre ügyelő északi szőkét jelent, másnak túlcsorduló vöröset. De hát micsoda kavalkád is lenne, ha mindenki hasonlót vagy egyfélét szeretne.

József Attiláról szól az anekdota, miszerint álló éjszaka vitatkozott egyik barátjával arról, hogy a tenger színe kék vagy zöld. Hajnalban barátja ráhagyta: jól van, legyen zöld. Mire a költő harciasan: de nem úgy zöld, ahogyan te gondolod.

Ennyit az objektivitásáról.

Tartalomjegyzék

Tükrök

Már az ókorban is. Meg még előbb. Tulajdonképpen nem is lehetett másképp. Így van a génjeinkbe kódolva. A gyerekek, a fiatalok meghallgatják, kiröhögik szüleik generációjának „hát hová jut így a világ?” kezdetű aggodalmaskodását, aztán, amikor felnőnek, apává, anyává konszolidálódnak, ők is rákezdik: „bezzeg a mi időnkben”. A felnőttek szeretik megtalálni a züllés, a testi, szellemi, erkölcsi hanyatlás okait is. Mostanság például – többek között – egy elvetemült macska, bizonyos Tom, és tettestársa, Jerry egér ülhetnének a vádlottak padján, ha képesek lennének megmaradni a fenekükön, ám ehelyett visszaesőként különös kegyetlenséggel csépelik egymást a folytatásos rajzfilmen.

Különböző, magukat gyermekvédőnek valló ligák, egyesületek, no és az utcán szót váltó nagymamák és nagynénik követelik egymástól, hogy tiltsák le a képernyőről a vértől csepegő brutális filmeket. Különösen a közszolgálatiról, mintha azt néznék a legtöbben! Az anyukák, apukák nem nagyon gondolnak bele ebbe a dologba, leköti őket a keresgélés a csatornákon. Hogy horrort nézzenek, pornót vagy valami egészségesebb akciófilmet.

Szóval, beszélik, hogy az iskolákban, sőt óvodákban eluralkodó agresszióért a televízió a felelős – rajzfilmestől, Juszt Lászlóstól, híradóstól. A világ dolgai persze hatással vannak egymásra – így ránk is –, s a sok ostoba, véresen tálalt fikciótól és valóságtól nem leszünk orgonaillatúbbak mi sem, gyerekeink sem, de talán börtöntöltelékek sem.

Közhelyes a mesék gonosz boszorkányait, királylányfaló sárkányait és „üzletembereit” citálni, de eszembe jut, hogy egy szolnoki jogász nyolc év fegyházra taksálta az érvényben lévő büntető törvénykönyv szerint Piroska farkasának bűnlajstromát, amikor egyik kollégám kérésére számba vette azt. De a vadászt is érdemes elképzelni, amint köveket rak a farkas hasába, visszagyömöszöli az itt-ott előtüremkedő beleket, s férfiasan elnagyolt öltésekkel összeférceli az ordas bundáját.

Mellesleg Tom és Jerry csetepatéja leányregénybe illő ahhoz képest, amit az ember a legválasztékosabb kínzásnemek tekintetében kitalált – amikor még nem is volt televízió.

Mert nem volt tévé Herczeg Ferenc gyerekkorában sem. Herczeg, a századforduló és a két világháború közötti Magyarország megbecsült írója, színpadi szerzője volt, az Új Időket szerkesztette, és hosszú ideig képviselősködött. Emlékezéseit, önéletírását egy néhány nappal ezelőtti rádióhír juttatta eszembe, miszerint valamelyik fővárosi magángimnáziumban az egyik diák légpuskával megsebezte társát. Sokan felhördültek a hírre. Hasonlóan, mint százhuszonvalahány évvel korábban a jó verseciek. Hogyan is írja Herczeg kisiskolás korára emlékezve?

„Én akkoriban léptem először a nagy nyilvánosság elé, amennyiben első ízben adatott meg nekem, hogy nevemet nyomtatásban olvashassam. A flóbert puskámmal, melyet karácsonyra kaptam, belőttem a Verseci Hitelbank ablakába, és a helybeli német lap erről ’Puska nem gyermek kezébe való’ cím alatt napihírt közölt.”

A flóbertnek lesz még szerepe a családi legendáriumban. Kamaszkor, gimnáziumi évek: „A bátyám elérkezettnek látta az időt, hogy levélben megkérje Mici nővérünket, küldje el Versecről a flóbert puskáját. A fegyver meg is jött, és mivel Mici nem volt fegyverszakértő, csőben levő golyóspatronnal együtt adta postára. Ez a patron később elsült a diákszobában, amikor Józsi a závárzatot ketyegtette, és a golyó gyöngén végighorzsolta a hasamat. A bátyám aztán kiment a ház mögött lévő rétre, és egy varjúra lőtt, amely egy döglött tehén szarván ült. A varjú elröpült, de a tehén a négy csülkére ugrott, és magasra emelt farkkal elvágtatott. Fél órával később célba vett egy verebet, amely a kerítésen tollászkodott. A madarat elhibázta, de eltalálta a szomszéd ház ablakát, amely mögött éppen egy nyugdíjas katonatiszt borotválkozott.”

Egyszer meg rablóbandát szerveztek a gimnázium legkülönb legényei. M. M., a kapitány, úgy belejött a játékba, hogy pisztollyal a kezében, „méghozzá igazi töltött pisztollyal, megállított néhány, a temesvári hetivásárról hazaérkező falusi kofát, és elszedte a pénzüket. Ezt még egyszer-kétszer megismételte, de végül meglesték és tetten érték a csendőrök, és mivel parancsszóra nem állott meg, hanem megfutott, agyonlőtték. Ez a furcsa és szerencsétlen fiú a vármegye egyik első családjának gyermeke volt. Belőle nem a szükség, hanem valami elvadult ideál csinált útonállót.”

Gyanítom, az agresszió, illetve ezek az „elvadult ideálok” egyidősek az emberiséggel. Nem kell hát mindent a videóra, Tomra meg Jerryre fogni. Már csak azért sem, nehogy összemossuk az okot az okozattal. Különben a gyerekek azt a mintát másolják, tükrözik, amit a családban látnak. Ha nem olyannak látjuk őket, amilyennek szeretnénk, hát nézzünk magunkba.

Tartalomjegyzék

Meg tudnád szokni?

Milyen lehet hajléktalannak lenni? A kérdés ott dereng az emberben, amikor úton-útfélen naponta beléje botlik szerencsétlenekbe, amint vonszolják fáradt, nejlonszatyrokba csomagolt életüket egyik kukától a másikig. Most már olyan sokan vannak, hogy látványukba lassacskán belefásulunk, és közönyösen megyünk el mellettük, mint a konténer mellett, amiből éppen a reggelinek valót igyekeznek előbányászni. Lelkiismeret-furdalást nem az élethelyzetük miatt érzünk, hanem azért, mert már nincs miattuk lelkiismeret-furdalásunk.

Izmosítjuk rögeszménket, hogy az ember igenis felelős a sorsáért, de akkor meg az általánosítás miatt szégyenkezünk, mert mint tudjuk, kivételek vannak, és ki tudja, hogy egy agyonalázott szempár mögött miféle múlt mozija pörög álmatlan éjszakákon.

Néha azért úri kedvünkben elbabrálunk a gondolattal, milyen lehet hajléktalannak lenni. Aztán a lélek egyensúlya kedvéért elszántan rávágjuk: megszokták. Elvégre mindent meg lehet szokni. De intő ujjként emelkedik az illyési sor: „Meg tudtad szokni – (volt benne részed) – a kapát?” Szóval, az a kérdés, milyen lehet hajléktalannak lenni. A múltkoriban kicsit kipróbáltam.

Ősszel festették a lakásunkat, átalakították a fürdőszobát. Mestereket fogadtunk, akik száműztek bennünket saját otthonunkból. Már mögöttünk volt egy hét bútortologatással, csempevásárlással, vakolatos zsákok cipelésével, futtában bekapott hideg étkekkel, a mesterekkel való egyezkedéssel, poros éjszakákkal, csörgőre állított hajnalokkal és persze dologgal a munkahelyen, úgyhogy izomlázzal, zsigeri fáradtsággal, ilyesmivel. És akkor jön egy szombat reggel, amikor nem kell dolgozni menni, de a mesterek jönnek, a lakásban tetőpontjára hág a felfordulás, útban vagyunk. Na jó, nyakunkba vesszük a várost, keresünk reggelizőhelyet, de bunkó a kiszolgáló, vagy csak az asszonyom ideges, hogy azt a színt keveri-e ki a festő, amire gondolt. Sebaj, veszünk a közértben péksüteményt, de ahogy a kosarat fognám, és a fotocellásan mozduló kis kar kinyílik előttem, mintha megszédülnék. Könnyűvé, libegőssé válik minden, mint amikor tizenöt éve egy kölni áruház bőségében bóklásztam kevéske pénzemmel és majdnem elhittem, hogy szabad vagyok. Veszünk buktát meg szerelmeslevelet, zacskóból isszuk a kakaót, később bemegyünk egy iskolába, ahol tömeg van, valami kiállítás nyílik, de én annak örülök, hogy tiszta a vécé. Állófogadás is van, de elbeszélgetem az időt, feleségemnek meg elege lesz a matiné zsongásából. Szomjas vagyok, irány egy közkifolyó, pedig az előbb ihattam volna, volt gyümölcslé, bor is, de elbambultam, nincs pofánk visszamenni. Ahogy a kólás flakont tartom a vízsugár alá, megint eszembe jut, milyen lehet hajléktalannak lenni. Leülünk a Tisza-parton egy padra, az asszony durcás, mondom neki, rossz hajléktalan válna belőle, ha ennyitől is...

Zárásig elütöttük az időt a könyvtárban, aztán megebédeltünk egy kisvendéglőben, délután meg beültem a munkahelyemre, a számítógép elé, és azon töprengtem, milyen lehet hajléktalannak lenni.

Nem tudom, illenék-e lelkiismeret-furdalást éreznem, amiért nem tudom a választ.

Tartalomjegyzék

Parizer

Tíz éve lehetett. Kezdő hírlapíró voltam. Nem emlékszem már, miről kellett írnom. Talán a kereskedőtanoncok mindennapjairól kértek kis színeset, de lehet, hogy egy jó tanulót kellett bemutatnom, talán a szakma kiválóját.

Egyetlen kép van előttem. Kissé elmosódott, de nem is a kontúrok a fontosak, hanem a mondatok. Az eladótér és a raktár küszöbén állok, illetve picit bentebb, a raktárban. Tizenhat éves fiatalokkal beszélgetek. Hárman vannak vagy négyen, s egyikük – kicsit kövérkés, pattanásos arcú lány – szakmai titkokat sorol. Apró fogásokat, amiket tanáraik, oktatóik sulykoltak beléjük. Olyanokat, amiket a leendő boltosnak kötelező tudni. Például ha a virsli, krinolin vagy parizer pállott már, szaga van, esetleg kicsit ragacsos, meg kell füröszteni lavórnyi ecetes vízben. S a vevő még örül is, hogy szép árut kap. Állok a raktárajtóban – most, vagy tíz éve, mindegy. Nem a kereskedői lelemény döbbent meg. Nem is döbbent meg semmi. Csak olyan furcsa az egész. Ahogy az a pattanásos tizenhat éves. És a többiek óvatoskodó, kotnyeles helyeslése. Ajjaj, mi mindent tudnának ők mesélni. Csak az oktató meg ne hallja.

A virslifürösztést persze nem lehetett megírni. De ez a beszélgetés néha, amikor romlott parizert akarnak rám sózni, eszembe jut. Mert akarnak. Az elszíneződött, szagosodó felvágottakat látva először arra gondoltam, hogyhogy ezek nem tudják. Aztán meg arra, dehogynem. Csak hát, ahogy nincsen örök élet, úgy egy idő után az ecetes víz sem segít.

A téma azóta kísérget, papírra kívánkozik. Valójában azt reméltem, valaki majd a nevét adja hozzá. Ilyesformán: megundorodtam az egésztől, attól, hogy átvágjam a kedves vevőt! Mert én eddig csaltam. Csaltam reggel, csaltam délután. Persze ekkora hülye a kereskedők között nincs. Később megelégedtem volna azzal, ha valaki név nélkül csokorba szedi a vásárlók becsapásának módozatait. Akadt, aki majdnem megtette. De megijedt, mert mi lesz, ha a főnöke megtudja, hogy ő fecsegett.

Azért pár dolgot elkotyogott. Hogy például a tejes zacskóról miként dörzsölgetik le a festékkel rányomott szavatossági időt, vagy hogy más élelmiszereknél árazó pisztollyal célozgatják a túlhaladott dátumot.

Állok a pult, a pénztár előtt. Várok a soromra. Olyan időtlen ez az álldogálás, olyan kiüresítő, mint az a másik, tíz esztendeje, abban a raktárajtóban.

A tanulólányt nem ismerném meg. A pattanásai bizonyára elmúltak, talán lefogyott, dundibb lett, talán szült két gyereket. Egyre fásultabban fürkészem a kiszolgálók arcát, mert fogy a remény, hogy összehoz vele a sors, és megismer, cinkosan rám mosolyog, s amikor virslit kérek vagy hurkát, alig észrevehetően ingatja a fejét. Nem ajánlom, kérjen mást! Tudja, hogy megy ez! Hát nem emlékszik? S akkor majd boldogan, a beavatottak fölényével másik áruféleségre bökök. Illetve nem is, adjon inkább harminc deka füstölt sajtot! Csak hát az eladók jól megtanulták a leckét, és nem figyelmeztetnek bizalmas fejmozdulattal, ha be akarnak csapni.

Úgyhogy néha, amikor várok a soromra valamelyik üzletben, egy fogyasztóvédelmis félmondata jut az eszembe. Arról kérdeztem, mit tehet a becsapott vásárló, mire azt válaszolta: kiabáljon. Ha észreveszi a csalafintaságot, ott helyben, emelt hangon tegye szóvá. Hogy a többi vásárló is fölfigyeljen, milyen bolt is az.

Kezdő hírlapíró korom óta meg akartam írni, hogyan fürösztik ecetes vízben a virslit, a parizert. Hát így.

Ja. A szerkesztő azt kérte, ne legyen túlságosan földhözragadt ez az írás. Kicsit emeljem el a valóságtól. Nos, kedves olvasó, ugye, egy percig nem hitte, hogy csak a csúnya boltosokról, vagy a fogyasztóvédelem tehetetlenségéről szólna... Nem. Az életünkről szól. Mert mihez is lehetne az inkább hasonlatos, mint húsz deka szeletelt, kicsit nyálkás, itt-ott már zöldülő parizerhez.

Tartalomjegyzék

Horoszkóp

Milyen jegyben születtél, csacsogja a kagylóba az ismert költőnő, ám ne tessék azt gondolni, hogy telefonerotikáról van szó, egyszerűen beszélgetünk, s mivel csak verseken és a Matávon keresztül ismerjük egymást, néha ilyen kérdéseken át kívánunk közelebb jutni a másik lehetséges olvasatához. Megmondom, hogy milyenben, mire ő, mintha meglepődne, de nem tudok eléggé figyelni, mert azon töröm a fejem, hogy és ő vajon milyenben.

Rozsdásan nyikorog belül egy lehetséges válasz, de nem remegtetem fölöslegesen a membránt, hol vagyok már attól a korszakomtól, amikor hétből hat emberről megmondtam, milyen csillagjegy alatt született. A hetedik a vasárnap lehetett vagy én magam. Soha nem ismételtem meg a csodát, de hát a csoda nem is arra való, hogy elkoptassuk a hétköznapokban.

Ismertem egy lány, aki mindent, mindenkit a horoszkópon át nézett és ítélt meg, s akkor én eltanultam tőle, milyen jegyek miféle tulajdonságokra hajlamosítanak, és ültem a platánok alatt, néztem a járókelőket, történeteket találtam ki, honnan jönnek, mi a foglalkozásuk, hogyan viszonyulnak magukhoz, a családjukhoz, a nehéz étkekhez és könnyű borokhoz, milyen volt az előző éjszakájuk, mit visznek szatyraikban.

Akkoriban volt, hogy azt a hatot eltaláltam. Sorban, egymás után. A hetediket meg nem. De azért ez az arány jobb volt annál, hogy a nyolcadikat is megtippeljem. Fölhagytam ezzel a játékkal. Nem tudtam többé élethelyzeteket kanyarintani ismeretlenek köré, elbizonytalanodtam még abban is, hogy milyen nap van. Nem is lett belőlem prózaíró. Attól tartottam, ezentúl már mindig vasárnap lesz, még véletlenül is.

No, hát valahogy így történt, hogy amikor a nyolcvanas évek közepén egy polgári lakás veretes díszletei között találtam magam, s a régi bútorokkal berendezett szobában vagy húszan ültük körül a semmit, valaki azt mondta, hunyjuk be a szemünket, képzeljük el a tenger hangját, akkor én ideges lettem, talán mert még sosem jártam tengernél, és amikor pár perc múlva még mindig monotonon mormolta, hogy, ugye, érezzük azt a nyugalmat, amit a hullámok fecsegése kelt bennünk, kirohantam a meditációs szeánszról, amelynek akkoriban még egyfajta ellenállási színezete is lehetett. Nem is lett belőlem ellenálló.

Pedig a rendszerváltás környékén divatba jött az ellenállás, mindenki tudója lett horoszkópnak, számmisztikának, ufóknak, fehér és fekete mágiának, a shopok előtt magyarul tudó keleti papok kuncsorognak templomra valóért, csodadoktorok energiái sűrűsödnek az éterben, a halál spirális, fényesen ragyogó, alagutas mozi már, a tömeges emberirtás meg jól jövedelmező multiplex, mindenki a mágikus realizmus stílusában kezdett írni, ráadásul olyan jól, hogy azt sem tudom, divatból vagy korszellemből, ami persze, majdnem mindegy.

A költőnő egyszerre az érdeklődés hiányáról beszél a telefonban, arról, hogy az emberek milyen gyakran közömbösek a másik iránt, sokszor még visszakérdezni is elfelejtenek. Például én sem kérdeztem vissza, hogy hát akkor ő milyen jegyben is. Zavartan dadogok valamit arról, hogy ő biztosan foglalkozik a misztikával, így neki információt jelenthet, amikor megmondom, melyik hónap hányadikán születtem, ellenben számomra üres közlés lenne, ha ő is elárulná a jegyét, egyszerűen nem tudnék vele mit kezdeni, de azért ha már itt tartunk, tényleg, milyen jegyben is.

Megmondja, s engem egyáltalán nem ér váratlanul, amit mond, pedig bennem már régen vasárnap van, nem lettem prózaíró, se ellenálló, nem gondolom végig a dolgokat, ám mégis azt a választ vártam, amit adott.

Biztosan olvastam valamilyen lexikoncikkben, hogy mikor született.

Tartalomjegyzék

Falu

Úgy hozta a sors, hogy egyik barátom falura költözött. Volt a döntésében kényszer is, ábránd is bőven. Egy városi általában ritkán fordul meg aprócska településeken, kevés a tapasztalata a vidéki létről, s mert utálja saját lakóhelye nyüzsgését, a benzingőzt, a panelek magányos zsúfoltságát, azt, hogy gyakran a szomszéd nevét se tudja, valami más után vágyakozik. S ha véletlenül rokonlátogatáskor, munkaügyben, átutazóban elvetődik falura, fölfedezi magának a friss levegőt s azt is, hogy a házhoz porta tartozik. Elszöszölhet ott az ember, még a kutyának is jobb dolga lesz, s neki sem kell hajnalban sétáltatnia. Az emberek ott még ráköszönnek az idegenre, s ha úgy adódik, el is beszélgetnek vele. A városi ember hirtelen úgy érzi, erre vágyott, és álmokat kezd dédelgetni a falusi életről.

Így volt ezzel barátom is. Amikor költözése után nem sokkal találkoztunk, lelkes volt és rajongó. Szerzett egy kecskét. A teje egészséges, sok baj nincs vele. Az emberek rámosolyognak, érdeklődnek, hogy keveredtek oda. Az egyik környékbeli bácsika saját termésű borával is megkínálta, egy másik pedig a település közeli múltjában esett ízes történetekkel szórakoztatja.

Jó néhány hétig nem találkoztunk, s mikor végre leültünk egy kiadósabb beszélgetésre, barátomból dőlt a panasz. Éjszakánként huligánbandák járják az utcákat, kilövöldözik a közvilágítást, ráverik az ablakot a tehetetlen öregekre, egyszer őt is megkergették, megfenyegették, azóta sötétedés után nem szívesen megy ki az utcára. A suhancok között állítólag a „jobb családok” gyerekei is megtalálhatók.

Állandóak a lopások a faluban. A tyúkokat zsákszámra dézsmálják valakik, nyilván azok, akik rászorulnak, márpedig olyanok sokan vannak, mert döbbenetes a szegénység. Munkahely egyáltalán nincs, jószerivel csak ami az önkormányzathoz tartozik meg a boltok.

Sötét hely az, meséli barátom, és furcsákat mond. A fölöslegessé vált kutyáknak, macskáknak kiszúrják a fél szemét – a jószág állítólag többet nem megy vissza arra a helyre, ahol megcsonkították. Ez arrafelé szinte népszokás, ők viszont befogadtak egy kitolt szemű kismacskát. 

Meg is lopták őket, faanyagokat vittek el az udvarukról, s amikor rendőrt hívott, az előbb ki se akart menni, aztán amikor mégis kiméltóztatott, nem vett fel jegyzőkönyvet, máshol sem szokta, amit csak lehet, eltussol, márpedig ha nincs papír, akkor eset sincs, és a statisztikában úgy jelenik meg a falu mint bűnügyileg kevéssé fertőzött terület. Ráér hát a körzeti megbízott, hogy templomból hazafelé bicikliző asszonyokat szondáztasson meg.

A postás viszont azt játssza, hogy mivel az a rész a falu legszéle, egy levéllel nem kerekezik el odáig, hetente egyszer viszi csak ki a környék küldeményeit. Barátom már arra vetemedett, hogy a pár kilométerre lévő városban saját magának adott fel levelet, vajon mennyi idő alatt kapja meg. Nem kapta meg.

Egy következő találkozásunkkor meg azt mesélte, agyonütötték a félszemű macskáját, később az egyik kutyáját mérgezték meg, most pedig a kecskéje pusztult el hirtelen. Útban volt valakinek, mondja. És sorolja hosszasan a bosszúságait, a sérelmeit, s azokat is, amik nem rajta estek, hanem a szomszédon, másokon.

Amikor kiköltözött, biztatott, költözzünk ki mi is, a falusi élet csoda. Mostanra megbánta, hogy falura ment. Megkeseredetten meséli történeteit, a tervét, hogy el akar költözni máshová, talán a Dunántúlra. Járt arra mostanában, tetszett neki a tiszta levegő, a táj, s az emberek is mintha barátságosabbak lennének arrafelé. Csak hát, kérdezi kesernyésen, inkább csak úgy magától, egy verssort citálva: gömbölyű földön hová futhat az ember?

Tartalomjegyzék

Áramszünet

A pénztár felé tartottam félig telt kosarammal, amikor hirtelen megállt az élet. A boltban sokan voltunk, az esti bevásárló hullám emelte volna a forgalmat éppen, ha nem mondják fel a szolgálatot a számítógépek. De felmondták. Az egész egy megragadhatatlan pillanat műve volt. Kiment a gép, kiáltotta valaki. Nekem is, az enyém is, visszhangozták a többiek, s valamelyik pénztáros kisasszony már rohant is a raktár felé, nyilván segítségért. Az olajos hal, a tizenöt deka parizer, a féltartós tej megállt a levegőben, a vonalkódokat olvasó, pityegő szerkezetek két villanás és sípolás közepette szintúgy. A sorok elcsendesedtek, kíváncsian nézelődtünk, most mi van. Mi lesz.

Jött egy fehér köpenyes hölgy, az vezényelt a pénztárosoknak, hogy, lányok, kapcsolja ki mindenki a gépet, aztán indítsátok újra. A komputerek diszkréten sípoltak, sóhajtoztak, kattogtak, sziszegtek-szoszogtak, de a helyzet nem oldódott meg. A fehér köpenyes is elrohant a raktárba, talán újabb ötletért, talán azért, mert hátul van valami titokzatos központi gép, s gondolta, bütyköl rajta valamit. Az egyik pénztáros izgett-mozgott, a másik viháncolt, láthatóan nem tudott mit kezdeni vele, hogy rájuk szegeződnek a pillantások, a harmadik és negyedik lány viszont illendően magába roskadt, s fáradtan, de reménykedve bűvölte a hűtlen szerkezetet.

Vártam, hogy a vevők morgolódni kezdenek, csináljanak már valamit, meddig álljunk még itt. De nem. Az olajos hal, a tizenöt deka parizer, a féltartós tej továbbra is ott lebegett a levegőben két mozdulat között. Mintha egy varázsló hókusz-pókuszt mondott volna a társaságra, még csak a mögötte vagy előtte állóval sem tárgyalta meg a helyzetet senki. Mindenki maga volt a fenség, észak-fok, titok, idegenség.

Bevallom, megfordult a fejemben, hogy kiállok a sorból, komótosan visszapakolom a kosaramból az árukat a polcra, de nem mozdult a lábam. Már tán tíz perc is eltelt, a fehér köpenyes néha végigcirkált, vezényelt, de semmi. Arra gondoltam, hogy miért nem vesz elő valaki egy ceruzát, s mint a békeidőkben, összeadná az árakat. Persze lehet, hogy a pénztárosok már elfelejtettek számolni, de az is elképzelhető, hogy ez a kódolt világ általuk már nem, csupán a gép által fejthető meg.

Mennyi minden változott gyerekkorom sarki boltjához képest, ahol reggelente a munkába indulók kis csoportokban gurították le torkukon a feles szilvát. Hja, akkor még volt munka, volt feles. Feles megint van, csak már nem a melósok isszák munka előtt, közben, hanem zugivó, munkanélküli asszonyok és hajléktalanok. Biztos azért hozták vissza ezt a kiszerelést, hogy ha a koldusoknak összejön egy kis aprójuk, nehogy másra költsék. Ha így fejlődünk, előbb-utóbb munka is lesz újra. Igaz, mostanában tönkrement, bezárt Szolnokon több üzem, kedvező feltételek, autópálya híján átugrál rajtunk a tőke, meg sem áll a sötét Szabolcsig, de azért ne panaszkodjunk, munkahelyek is teremtődnek. A Mc Donalt’s-ban is dolgoznak vagy hatvanan, új szupermarket is épül, az is felszív százegynéhány embert, mi pedig tologathatjuk boldogan a polcok széles utcái között a bőség bevásárlókosarát.

Hiába, Lenin is megmondta, a nagy halak megeszik a kicsiket. Malamud regénye jut eszembe, a Segéd. Az öreg boltos minden vásárlónak ismeri a gondolatát, tudja, ki hány zsömlét vesz munkába menet, s ha véletlenül megbetegszik valaki, aznap két péksütemény a nyakán marad. Aztán egyszer csak a másik sarkon felépül egy nagy hal, s a régi vásárlók átszoknak oda, mert ott olcsóbb minden, a nagytőkés megengedheti, hogy leszorítsa az árakat, amíg a kis halak meg nem fulladnak. Malamud jó író, hitelesen ábrázolja az emberi pillanatokat. Ahogy a régi vásárló elfordítja a fejét, amikor az öreg boltossal találkozik. Szégyenkezik, röstelkedik, hogy amiatt a kis apró miatt inkább a szupermarketben veszi a zsömlét.

Persze, lehet, hogy nem csak a néhány fillér miatt. Hanem mert annak más a hangulata. A fény, a reklámok, a bevásárlókocsik széles utcái, a vörösen villogó, sípoló kódleolvasó.

Hirtelen moraj fut végig a soron, megélénkülünk, a számítógépek felsóhajtanak, élni kezdenek. Az olajos hal, a tizenöt deka párizsi, a féltartós tej visszapottyan a kosárba, a pénztárosok kecses csuklómozdulatokkal olvassák tovább az áruk kódjait, előkerülnek a bankkártyák. Fegyelmezetten végigvártuk, míg elhárították a hibát, s közben elmélázhattunk a régi, olajos padlójú boltok hangulatán. Amikor még ceruzával adták össze a tételeket, s ha rosszul számolt a kereskedő, savanyú tejet adott, vagy elcsalt két dekát a kiló kristálycukorból, olyan személyes volt az egész.

Most, ha belépek egy szupermarketbe, köszönni sincs kinek. A pénztárosok háttal, el vannak foglalva nagyon. De a bevásárlókocsi kezd a kezemhez szokni, a számítógépek figyelmesen csicseregnek, a kódolvasó meg, észrevettem, fáradt-vörös szemével olykor rám kacsint.

Miért érzem mégis úgy magamat a bevásárlóközpontokban, mint aprócska hal egy hatalmas akváriumban? Ahonnan valakik kilopták az oxigént.

Tartalomjegyzék

Felvágott, mosoly

Jó lenne, ha mosolyogna. Felszabadultan, tisztán, barátságosan. Ennél a zsíros közönynél az is emberibbnek tűnne, ha sírna, vagy szomorúság tükröződne az arcán.

Nem szép, nem is csúnya. Olyan átlagos, jó pár kiló súlyfölösleggel. Húsz-huszonkét éves. Reggel fél nyolc van. Lehet, jó éjszakája volt, az is, hogy rossz. Nyilván korán kelt, álmos. Nyitás előtt bejött, hattól pedig megállás nélkül szeleteli a párizsit, olaszt, bajor sonkát. Föl se néz a vevőkre, színtelen hangon szól a sorban következőhöz: tessék. És azok ugyanolyan álmosan-közönyösen mondják, húsz deka császárt kérek, azt a darab pörcöt legyen szíves. Nem, nem azt, a mögötte lévőt.

Veszi a húsokat, szeletel, csomagol, beüti a kódot a gépbe, az meg kiköpi a vonalkódos bilétát. Szeletel, csomagol, beírja a kódot. Amíg le nem jár a munkaidő. De lehet, hogy túlóráztatják. Lehet, hogy minimálbérért. Lehet, hogy be sincs jelentve a tébének. Lehet, hogy ezt ő is tudja, lehet, hogy nem tudja, s az is, hogy nem tudja, de sejti.

Egy öreg néni, kedvesen két szelet csülöksonkát kér. Nincs, mondja fakón az eladólány, és kivár. Akkor ajánljon valami hasonlót, kedves, mosolyogja a néni, akire nem is illik ez a nénizés, annál úriasszonyosabb jelenség. A lány villájával rábök két felvágott kupacra. Legyen az a szögletes, nem tudom, mi lehet a neve, próbálkozik az idős hölgy, de a lány szótlanul löki a papírra a szeleteket, csomagol, beírja a kódot, és szótlanul fordul a következő vásárló felé.

Az öreg hölgy tehát nem fogja megtudni, milyen nevű felvágottat reggelizik aznap, s ha esetleg jobban ízlik neki, mint a másik, rá se tud kérdezni a következő alkalommal, vagy egy másik boltban.

Lehetne ez a lány kedvesebb, mosolygósabb, gondoljuk itt a sorban állva, a pult innenső oldalán, de mi is mosolytalanul, zsémbesen. Az öregasszony szelíd érdeklődése, derűje is csak azért tűnhetett fel, mert szokatlan. Hiánycikk nemcsak az eladók, de a vásárlók térfelén is.

A mosolytalanságunkat annyira megszoktuk, hogy csak akkor érzékeljük, ha egy szokatlanul kedves, udvarias boltossal, türelmes, barátságos vevővel hoz bennünket össze a véletlen.

Amerikában, azt mondják, mindenki mosolyog. Derűs arcokra, kivillanó, egészségesen fehér fogakra épül a kultúra. Persze, ott is van erőszak, közöny, adócsalás, öregség, betegség, elesettség, idegengyűlölet, és nyilván a mosolyogj mindig törvényét is megszegik. De mégis, abban a szinte kötelező, amerikás mosolyban lehet valami erő. Valami megnyugtató erő, amely túl van a közönyön, s a boldogulás felé mozdít egyént, közösséget.

Állok egy Mc Donalt’s-ban, és valami nagyon szokatlan, rendszeridegen. Tanakodom magamban, mi lehet az. A krumpli, a hamburgertészta, a húspogácsa, a kóla hőmérséklete, az eladók szerelése nyilván ugyanolyan, amilyen a világon bárhol. Valami mégis hiányzik. Igen. A mosoly az arcokról. Az eladóéról, a vásárlóéról. A buszsofőréről, a politikuséról, a rendőréről, a játszótéren gyerekeit vigyázó anyukáéról.

Az amerikaiakat valamiféle rosszul értelmezett európaiság gőgjével leszólni szokás: együgyűek, buták. Nem hiszem, hogy így lenne, az azonban biztos, hogy tanulni is lehet tőlük. Ha mást nem, mosolyogni.

Tartalomjegyzék

Ha megállsz, meghalsz

A napokban késő éjszaka csatornát váltottam. Kovács Lajos színészt mutatták. Ült valahol egy fa alatt a dokumentumfilmben, sütött a nap, a levelek árnya árnyékká összeállt, ő meg beszélt összevissza. Persze volt benne rendszer, csak nem tudtam, hogy éjfélkor meg akarom-e fejteni. Aztán mindenfélét pakoltak egy sporttáskába, vitaminokat, biciklis kulacsot, Kovács meg intézkedett, hogy mikor, miből adjanak neki. Az ujjaira ragtapaszokat tekert mindenféle titkosírással. Egy idő után álmosan is rájöttem, hogy futáshoz készülődik. Később kiderült, marathonira. Vontatott volt az egész, majdnem unalmas, mint a hosszútávfutók magánya, többször ki akartam kapcsolni a készüléket, de valamiért továbbnéztem. Na még egy perc, na még a következő jelenet.

Végre elkezdődött a futás, rengetegen indultak neki a távnak, kocogtak a rakparton, volt, aki lemaradt, mások kiszálltak, a kamera meg elszántan mutatta ezt a szakállas, kopasz, öregedő embert, aki izzadt, és próbálta tartani a tempót. Én meg néztem, mit bohóckodik ez itten, úgyse bírja végigfutni, hiába dobálja magába a vitaminokat, nyeli a limonádét, ráadásul közben fecseg, próbál bölcseket mondani, hogy futni csak szeretetből lehet, meg ilyesmi. Kiderült, hogy a ragtapaszokra jegyezte fel, milyen részidőket kellene elérnie, s hogy ő is fut valamiért, talán éppen a Bárka Színházért. A színésztársak persze hajráztak, szorítottak érte Udvaros Dorottyától a dramaturg Bérczes Lászlóig, aki, miként Kovács is, szintén Szolnokon volt Paál István idejében, csak akkor még angoltanárkodott.

Szóval, futott Kovács Lajos, a Scherer nevű színésztársa meg biciklivel mellette, a csomagtartón kicsi gyereke, és kérdezgette, rendben van-e minden. Aztán egyszer csak Kovács ingerült lett, s elhajtotta maga mellől a társakat. A következő képen már csak gyalogolt, nem állt meg, gyalogolt, mert iszonyúan fájt a háta. Infarktustól félt nyilván. Előkerült a mentő, még akkor is gyalogolt, az orvos meg vérnyomást mért, rettentően alacsony volt, megmérte újra, még alacsonyabbat mutatott a szerkezet, vizsgálta, aztán azt mondta, ennyi. Nem szabad tovább futni.

Kórházba vitték Kovácsot, tolókocsin tolták, infúziót csatoltak rá, közben megint beszélt összevissza, hogy hajnalban biztos végigszaladta volna a távot, meg most is, ha nem vacakol a vérnyomása. Hát persze, akkor igen. Szerencsére nem volt nagyobb baj, hamar kiengedték, a társulat meg várta a kórház előtt Udvarosostul, Schererestül.

Nem sikerült a feladat, vége is lehetne a filmnek. De nincs. Következik még néhány képsor, Kovács fut tovább, most már nem tömegben, most nincs rendőri biztosítás, fut az országúton, magányosan, valahol Gyula és Békéscsaba között. Egy autó kíséri csak, s ez a szakállas, kopasz, öregedő színész végigfutja a marathoni távot, amibe a görög belehalt. Végigfutja.  Katarzis van az országúton, a tévé előtt. Ahogy azt már a görög színház kitalálta.

Föllapozom Bérczes László könyvét, benne egy tizenkét évvel ezelőtt Kovács Lajossal készült interjút. A színész így vall munkájáról: „Ez számomra hasonló a futáshoz. Futás közben szoktam magamnak mondani: Fiú, ha megállsz, meghalsz.”

Tartalomjegyzék

Üveggyöngyök

Mint a bennszülöttek, olyasformán érezhetjük magunkat. A nagy fehér emberek akarnak tőlünk valamit, ezért színes üveggyöngyöket adnak nekünk. Nyújtják tenyerükön a csillogó vackokat, mi meg rájuk csodálkozunk előszörre, másodszorra, és sokadszorra is megbámuljuk, ahogy a napfény szaladozik a kristályrácsok között, mert szép és érdekes látvány. De csak ezért. A nagy fehér emberek meg azt hiszik, hogy valamiféle varázslatnak gondoljuk az üveggyöngycsillogást, őket meg isteneknek. Egy fenét!

Átlátunk rajtuk, akár az üveggolyókon. Tudjuk, akarnak valamit, azért nyújtogatják olyan bőszen a színes játékszert, azért csinálják a tűzijátékaikat is nyakra-főre, nem veszik észre, hogy kezdjük őket unni. Mert az üveggyöngyöt is meg lehet unni, meg a tűzijátékot.

Tegnap is, pontosabban ma éjszaka, éppen elszenderültem, amikor éktelen dörrenések rázták meg a levegőt. Először azt sem tudtam, mi van. Kitört a maffiaháború, vagy egy vegyiüzem száll el éppen apródonként? Ahogy kijózanodva az álomból pár másodperc alatt magamhoz tértem, rögtön tudtam, tűzijátékkal bohóckodnak megint. Sejtettem, ebből már úgysem lesz alvás egy darabig. Szép volt persze, ahogy különböző színekben szirmokat bontottak az ég eme tünékeny virágai. De nem hoztak különösebben izgalomba, megszoktam az örökös tűzijátékot, görögtüzet, magyar valóságot. Úgyhogy maradt a bosszankodás, mi a fenét képzelnek magukról ezek a nagy fehér manusok, s mi lehet most nekik annyira fontos, hogy legédesebb álmunkba is belepetárdáznak. Gondolkodtam, mik vannak mostanság, de a nyár történései közül csak az ár- és az ügynökhullám, meg a polgári sejtek elburjánzása jutott eszembe. És persze tűzijátékok.

Tegnap például nem csak Szolnokon volt, de a székesfőváros Duna-környéki részét is fényárba borította a közszolgálati tűzijáték, az egyik kereskedelmi csatorna közvetítette is, szép zene ment alatta, azt hittem, a Paradicsom meghódítása, be is mentem a konyhából megkérdeni, hogy ez tényleg az-e, mert akkor helyben vagyunk, akkor lehet, hogy tényleg bennszülöttnek néznek bennünket, de a feleségem felvilágosított, hogy hülye vagyok a zenéhez, ez nem az, bár ez is valami szintetizátoros muzsika. Úgy emlékszem, most gondolkodtam el először rajta, hogy pontosan mi is lehet az a szintetizátor.

De hogy a tűzijátéknál maradjunk, tényleg unom. És nemcsak én, hanem mások is. Egyre többen. Pár napja volt már egy fényparádé, augusztus huszadikán, a Tisza-parton. Egy másik meg ugyancsak néhány napja a Széchenyi-lakótelepen, ott sem az első az idén, és úgy beszélik, nem is utolsó. Augusztus közepén meg a Várkonyi téri domboknál megint másik, igaz, az nem közszolgálati, hanem kereskedelmi volt. Sörsátrakat is állítottak hozzá, meg színpadot, persze nem olyan könnyű megmondani néha, mi a különbség a kereskedelmi és a közszolgálati tűzijáték között, hisz utóbbi is bulihoz kötődik, s általában ott is van sör meg színpad.

A Várkonyi térit is erkélyről néztük, barátoméknál voltunk éppen, társaságban, kirohant a tucatnyi gyerek, és mi is. Az egyik kamaszlány meg is jegyezte, ilyen közelről még nem látott tűzijátékot, s tényleg gyönyörű volt, ahogyan hatalmas virágok nőttek az esti égbolton, de egyszer csak azt vettük észre, hogy a gyerekek bementek az erkélyről, az asszonyok meg ki se jöttek, félbe se hagyták aktuális pletykájukat, csak mi maradtunk ott, három férfi, túl a negyvenen, s lassan szétfolyó, csodálkozó arccal bámultuk a látványt, találgatva, hogy az augusztus huszadikai közszolgálati tűzijáték lesz-e ennyire fényes, ilyen szép, mire valamelyikünk megjegyezte, ez a mostani legalább nem az adófizetők zsebéből van. Ez is a miénkből, hurrogtuk le gyorsan sörösüvegeinkbe kapaszkodva, majd megelőzve az ilyenkor szokásos demagóg kijelentést, miszerint mennyi hasznos dologra is el lehetne költeni az erre fordított pénzt, esztétikai síkra tereltük a vitát. Már amennyire a sörök hagyták. Ahogy a jóból, úgy a szépből is megárt a sok, mondta egyikünk. Ebben maradtunk, s bementünk az asszonyokhoz.

Tartalomjegyzék

Lehullt vakolat

Pesti barátaink családi hétvégére hívnak bennünket a tiszazugi faluba, ahol néhány éve házat, kicsiny halásztanyát vásároltak, hogy természetközelbe tölthessék nyaraikat.

Esőt jósló, fülledt péntek délután kászálódunk le a szolnoki buszról, amúgy hátizsákosan, gyerekekkel. Barátaink késő estére ígérték magukat, nekünk meg a kapkodó készülődés közepette a városban nem jutott időnk, hogy legalább valami vacsorára valót vegyünk. Fél hatra járhat az idő, a falu egyetlennek hitt ABC-je felé vesszük az irányt, s igencsak meglepődünk az ajtóra ragasztott kiíráson, miszerint az üzlet aznap egész délután zárva tart. Pár házzal arrébb három nénike üldögél a pletykapadon (itt még van ilyen), s ők mesélik hamar oldódó nyelvvel, hogy másnap lesz a boltvezető fiának vagy lányának (már nem is tudom) a menyegzője, s a csigacsinálós, nagytakarításos előkészületek miatt nem nyitottak ki. De ott jöttek el a másik előtt, mondják, s valóban, az egyik udvar mélyén maszek élelmiszerboltba térhetünk.

Nem olcsó, száz forint nem fut ki egy kiló kenyeret, de hát ehhez már szokva vagyunk. Vidékjáró útjaimon rendszeresen kérdőjellé görbül bennem a tapasztalás, miért, hogy kicsiny, ütött-kopott falvainkban minden drágább. A mosószer és a csokoládé, de ami ott terem meg, a kolbász, a tej is. Ráadásul tíz, húsz, harminc százalékkal.

Persze én a szolnoki árakhoz viszonyítok, s meglepődöm, úgy látszik, ez a meglepetések napja, amikor barátaink mikrobusszal az udvarra kanyarodnak, s kezdik kipakolni a következő hétre való élelmet. Szalonnát, májast, kenyeret, de még paradicsomot is, mert Pesten az is olcsóbb, mint errefelé, ahol a kertekben piroslik. Ők most is ötvenhat forintért veszik a kenyér kilóját a diszkont áruházban, pedig az újságok legalább két éve százforintos kenyérről cikkeznek.

Másnap újabb meglepetés, a hagyományos dinnyetermő vidéken többért kínálják a pirosbélűt, mint a szolnoki nagypiacon.

A falu mélyvilág. Feleségem rácsodálkozik az egykori halászkunyhó kicsinységére, melyhez időközben csinos és tágas épületrészt ragasztott az itteninél nagyobb tehetősség. Mutatom a szomszédék házát. Ugyanakkora, mint barátaink öreg háza. Négy gyereket nevel benne a munkanélküli apa. Az asszony valami állattartó telepen gürizik minimálbérnél kevesebb pénzért. Azt is összevissza kapja, néha félhónapos késéssel, ahogy a tulaj fizetni tud, vagy ahogy éppen akar.

A kocsma viszont mindig tele. A bor olcsó, sok kicsi sokra megy, fogy a fröccs. Meg sem merem kóstolni a zavaros vinkót, közel Kiskőrös, a gyomrom meg már nem a régi. A pártoskodás, a politizálás jól cifrázott odamondogatásokban és a helyi történéseken való kérődzésben merül ki. Ki, mikor, hogyan szedte meg magát. A mocsok gazember.

Indulat még csak kerül, de munka, s hozzá akarat, kevés. A parasztban valaha dolgozó túlélési ösztön sokakban kilátástalan semmittevéssé torzult.

A falu mélyvilág. Csak a kenyér a drága, az élet olcsó, akár a fröccs. Feledni kell, feledni kellene történelmet, szegénységet, megaláztatást. A jövővel gondolni is nehéz. Pár esztendeje épült ugyan egy szép új iskola a faluban, csak akik megtöltenék, a gyerekek, kevesen vannak. Egyre több korcsoportot összevonnak, osztatlan rendszerű tanítás folyik. Akik el tudnak menni, elmenekülnek, akik maradnak, megkeserednek, elerőtlenednek.

Az elöljárókat, a vállalkozókat, korunk földesurait, akiktől a megélhetés függ, s akikre a kocsmában köpnek, az utcán megsüvegelik.

Öreg este van. A falu szélső utcáján sétálunk barátommal. Politikáról beszél, Jungról, álomfejtésről. Arrébb egy kertben szalonnát sütnek parázson. Biztosan pestiek.

Fehérre meszelt parasztházat világít meg az utcai lámpa. A lehullott vakolat félkarú embert formáz, amint ép kezével egy apró alak felé nyúl. Mintha egy gyerek felé. Köztük azonban kétujjnyi repedés a falon. Az enyészet furcsa, villámsújtotta felhőjátéka.

Érzed ezt a szimbólumot, kérdezi barátom.

Tartalomjegyzék

Nagy testvérek

Isten szeme mindent lát, mondogatta anyám, amikor gyerekkoromban eltitkoltam valamit, vagy csak elébe akart menni, hogy rossz fát tegyek a tűzre. Mint egy villanypásztor, úgy pótolta a szülői felügyeletet udvarvégi játszódásainkkor Isten föltételezett jelenléte. A gyerek jó és rossz, általában pontosan tudja, éppen melyik, mikor követ el olyat, amiért büntetés jár, s akkor megijed; ha felnőtt nem látta, próbálná titkolni, igen ám, de mi van azzal a megfoghatatlan valakivel, aki valamennyi lépésünket figyeli, csak mi nem látjuk őt. Elég szorongató egy ilyen isten akkor is, ha különben meg minden cselekedetünket vigyázza.

Ismerősöm nemrég kapott egy autót a cégétől, amolyan szolgálatit. A napokban éppen a garázsába akart beállni, amikor arra jártam, s büszkén mondta, na, mit szólsz hozzá. Elismerően hümmögtem, mire hozzátette, ezt nem tudnád ellopni, mert műholdfigyelője van, s ha valaki hozzábabrál, két perc múlva ott vannak a rendőrök. Vettem egy mély levegőt, s továbbálltam. Nem vagyok autótolvaj, annyira nem érdekelnek a járgányok, hogy jogosítványom sincs. Annak tekintettem hát a „nem tudnád ellopni”-s félmondatot, ami: tréfának.

Tudat alatt azonban gonoszkodóan végiggondoltam, hogy a főnökei a műholdfigyelővel pontosan nyomon követhetik ismerősöm mozgását, tudhatják, mikor fordul be egy benzinkútra tankolni, s azt is, ha tilosban jár.

A héten ismét összefutottunk, s szóba hozta az autót védelmi rendszerestől. Elmesélte, amint minap egy benzinkútnál szerencsétlenkedett, ki-beszállt, s elfeledte beütni a kódot, amikor kellett volna. Az autó meg riasztott; még házastársát is felhívta a központ, éppen tanított, amikor megcsörrent a mobil, s valaki erélyesen a jelszót tudakolta tőle. Elképzelem a diákokat, ahogy tanáruk ijedten azt mondja: ezüstróka. Szerencsére ismerősöm tisztázni tudta a helyzetet jelszóval hitelesítetten, mire a rácsukódott autóajtók kinyíltak.

Azt mondja, érdekes volt, amikor megszólalt a hang az autóban. Végiggondolta, hogy az a munkatárs a figyelőközpontban valószínűleg úgy is megnyomhat egy gombot, hogy nem szól bele. Kihallgatja, amit az autóban beszélnek, ha éppen beszélnek. Állítólag, meséli ismerősöm, egyik kollegájának az országhatár közelében akadt dolga. Békésen autózott, amikor egyszerre megszólalt a hang: át akarja lépni a határt?

Hiába no, nem csak Verne volt zseniális, mert megsejtette, megjósolta jövő korok technikai újdonságait, de Orwell is, ugyanezért. Ráadásul ő a totális társadalmak lelkivilágát is tudta. A nagy testvér figyel téged. Legyen politikai vagy gazdasági hatalmasság, bele akar látni az életedbe, beles a konyhádba, a hálószobádba, hallhatja a legszemélyesebb pillanatokban elejtett mondataidat.

Kunhegyesi gyerekkoromban volt egy kedves öreg pár, amelyiknek nagyobbacska sarokházát államosították, s végül négy család osztozott az egyen. Olykor a házaspár a gangon ebédelt zöldre festett, farácsos paraván mögött. Azért, hogy a szomszédok ne lássanak bele a tányérjukba, a szájukba. Ha rántott levesre telik, ne sajnálják őket, ha aranyló húslevesre, ne irigyeljék. Fiuk disszidált, akkor éppen Olaszországból hozta tőle a levelet a posta. Valahol útközben persze elolvasták, mit írt, aztán újraragasztották a borítékot, vagy látszott, vagy nem, mindegy, de az még olyan emberien volt embertelen.

Most, ha e-mailt írok, SMS-t, ha felveszem a telefonkagylót, fogalmam sincs, olvassák-e, lehallgatják-e gondolataimat, érdekelnek-e valakit egyáltalán. De ha csak ülök a konyhában, és vacsorázok a feleségemmel, a gyerekeimmel, egy műholdon keresztül akkor is rám irányíthatja kósza figyelmét egy másik ember, a nagy testvér, valamelyik figyelőközpontból.

Akár az isten, láthatja, tudhatja, ha rosszat csinálok vagy gondolok. Az istennel kapcsolatban fölmerülhet, létezik-e. A totális hatalom viszont van. A kérdés csak az, melyik mozdulatom, mondatom érdekli, és miért.

Tartalomjegyzék

Tafya

Tafyát meg kellene menteni. Tafyát úgy lehet megmenteni, hogy e-mailen francia nyelvű leveleket küldünk Nigéria olaszországi nagykövetének. Méghozzá gyorsan, mert ha nem, az afrikai lányt félig beleássák egy gödörbe, majd a falu lakói halálra kövezik az ottani szokásrend szerint. Tafya ugyanis bűnös. Házasságon kívül esett teherbe.

Ülök a számítógép előtt, e-mailt olvasok. Egy barátom küldte a világfalu másik pontjáról az elektronikus levelet, hogy micsoda barbárság volna, ha ezt a szerencsétlen nőt, akiről azt sem tudjuk, hajszolta a gyönyört vagy csak elszenvedte a másét, halálra köveznék. Arra kér, vegyem a fáradságot, küldjek e-mailt a nagykövetnek, hátha az afrikai ország elnöke kegyelmet gyakorol. Mellékeli a francia nyelvű sablonszöveget, amit ő is kapott valahonnan, s valószínűleg ő sem érti, én biztosan nem, ez alá kell odaírni a nevemet, pontos címmel, országnévvel. Kéri, hogy én is továbbítsam minél több ismerősömnek, még egy számot is megad, húsznak. Miként a szerencsét vagy meggazdagodást ígérő piramisjátékokban szokás.

Indulok valahová, kikapcsolom a számítógépet. Majd este visszatérek rá:  megírom, szétküldöm, tiltakozom és kegyelmet kérek, elvégre ennyit igazán megtehet az ember. Ha nem is ismeri az illetőt. Ha az csupán egy a hatmilliárd közül.

Este két másik e-mail vár hasonló tartalommal. Mások is kaptak ilyet, ők továbbküldték, úgy látszik, az első húsz között gondolnak rám ebben a kegyelmi piramisban. Kicsi ez a falu. A világfalu. Valamiért mégsem postázom a leveleket. Nigéria olaszországi nagykövetének sem továbbítom tiltakozásomként a francia szöveget, amelyikről azt sem tudom, mit jelent. Majd holnap, gondolom. Mert el akarom küldeni, ennyit megtehet az ember, ha nem hisz az eredményességében, akkor is. De azt írják, Tafya házi őrizetben van, s két hét múlva kövezik csak halálra.

Másnap sokat gondolok az afrikai lányra. Meg a kultúrák különbözőségére. Hogy ülök a számítógép előtt egy virtuális világfaluban, teát szürcsölök, és a computer jóvoltából tudok egy megesett lányról, akit egy nagyon is valóságos afrikai faluban derékig be akarnak ásni a földbe, hogy utána addig dobálják kövekkel, amíg van benne élet. Eszembe jutnak politikai üldözöttek, akikért kiállt a világ, akikért aláírásokat gyűjtöttek idegen országokban is, sikerrel vagy sikertelenül, de mégis. Elvégre vannak pillanatok, jut eszembe a mondás, amikor cselekedni reménytelen, de kötelesség. Ha hazamegyek, majd írok a követnek, s a barátaimat, ismerőseimet is megkérem, tiltakozzanak.

A számítógépben azonban új levél fogad, figyelmeztetés: „Kedves mindenki, értesítést kaptam egy barátomtól, hogy a körlevél mintha vírusgyanúsan viselkedne – ezért mindenkinek azt ajánlom, törölje le! Többen másféle gyanújukat osztották meg velem, például hátha címvadászok áldozatai vagyunk, és semmi biztosíték arra, hogy célba ér a levél, tehát érdemes lenne mindnyájunknak sokkal óvatosabbnak lennünk. Barátsággal: aláírás.”

Természetesen töröltem a leveleket, nem tiltakoztam az afrikai lány halálra kövezésének ügyében, szürcsölöm a teát, amíg számítógépbe pötyögöm ezeket a mondatokat, amikért pénzt kapok, s fogalmam sincs, hogy ez az egész tulajdonképpen egy megesett fekete lány balladája vagy a miénk, akiknek moccanó emberségén a számítógépes-világfalusi maffia vigyorog.

Ha most valaki biztosra mondaná, hogy ez vagy az, azt felelném, lehet. Minden lehet.

S mindennek az ellenkezője is.

Tartalomjegyzék

A váza peremén

Egy széles szájú váza karimáján katica köröz. A konyhában ülök, éppen vacsorálok, amikor észreveszem. Még késő ősszel keveredett lakásunkba az aprócska bogár, hol itt tűnik fel, hol ott. A gyerekek lassan háziállatnak tekintik. Röpdös, megpihen, most meg köröz a vázán. Mint aki eltéved a téli határban, leír egy kört, s örül, mert nem tudja, hogy önnön nyomára lelt. A következő körben, ha addig meg nem fagy, egyre biztosabb magában, mert már két pár lábnyom vezeti.

A ködben összemosódnak eszmék, rögeszmék, téveszmék.

Társaságban vitatkozom valakivel. Állít, érvel, én is ezt teszem, más nézőpontból. Aztán elkanyarodunk a témától, keverünk, osztunk, lejátszunk pár kört a kártyajátékból, majd ismét ott lyukadunk ki, ahol az előbb tartottunk. Egyikőnk a másik elkapott félmondatával romba dönti annak egész érvrendszerét. Zavart mosollyal talán ugyanarra gondolunk: mennyire esetlegesen rögtönözzük a dolgokhoz való viszonyunkat, véleményünket. Fél óra alatt kiesünk a szerepünkből, és olyanokat mondunk, ami ellentétes mindazzal, ami mellett nemrég lelkesen érveltünk.

Néha vágyom a bizonyosságra. Hogy olyan vezérfonala legyen életemnek, amire fölfűzhetem a hétköznapokat. De nincs.

Néha azt hiszem, akadnak emberek, akik következetesek önmagukhoz. Azután meg azt, hogy ha vannak, nem adatott ismernem közülük egyet sem. Az is eszembe ötlik, hogy az igazi következetesség talán nem is az állításban, hanem a kérdezésben nyilvánul meg.

Közhelytől közhelyig bukdácsolnak érzéseink. Ha nem kapaszkodunk klisékbe, eltévedünk. Hátat fordítva egy begyakorlott mondatnak, mozdulatnak, elindulunk az oázis felé. A második bucka után még tudni véljük az irányt. A sokadiknál elbizonytalanodunk. A szabadság félelmetes és veszélyes. Tűz a nap, a szánk kiszárad, homokszemcsék recsegnek fogaink közt, s egyedül vagyunk. Reménytelenül egyedül.

Vannak szavak, mondatok, helyzetek, amelyekhez egyféleképpen illik viszonyulni. Meséli valaki, hogy amikor egyik szülője meghalt, első érzése az öröm volt, a megkönnyebbülés. Nem azért, mintha a megboldogultnak valamilyen gyógyíthatatlan betegség miatt csupa szenvedés lett volna létezése, vagyis megváltás az elmúlás. Egyszerűen: nem szerette.

Annyi oka lehet valakinek a másikat gyűlölni, félni (még ha közeli hozzátartozója is). De ezt még magunknak se valljuk be. Sivatagi gondolatok ezek, távol az ismerőstől. Ha mégis megfogalmazódnak, ha letagadjuk az illetlent, annak ára van. Az olyan, mintha nem tűzne elviselhetetlenül a nap, nem szomjaznánk, nem lennénk egyedül, de belül szétáradnak a rossz érzések.

A napokban egy naplóregényt olvastam. Ennek egyik motívuma a szerzőnek az anyjához való viszonya. Leírja, miért szereti. Pár hónappal később az ellenkezőjét magyarázza. Folyamatosan vibrálnak az érzések, indulatok, a gyűlölettől a szeretetig.

Az oázistól oázisig vánszorgás szabadsága süt a könyvből. A magunk megtanulásának igénye. Hogy a kör vonalán találjunk egy pontot, ahol megnyugodhatunk vagy kiforgathatjuk sarkaiból a világot. De egy idő után már tudjuk, az a hely nem létezik. Csak az út van. Persze, ez is közhely.

A katica most megfordul, és visszafelé indul. A váza hozzá képest hatalmas. A kör sosem fogy el. Akár a szabadság sivatagában a kérdőjelek.

Tartalomjegyzék

Borostyánban

Mondjuk, egy bogár borostyánkőbe zárt pillanata. A mozdulatra rácsöppen a fenyőgyanta, megkövesedik az élet. Konzerválódik. Emlékké válik, akár egy fakult dagerrotip. Nem a mi emlékünk, mégis közünk van hozzá. Valamit felidéz. Vagy asszociál. Múltat, mulandóságot, az emberi léptékhez képesti örökkévalóságot. Ha tetszik, ékszer lehet női nyakban. Műalkotás. Istené, ha van.

Az alkotás dialektikája: egyrészt a szabadságvágy, amely sarkall, másrészt a képességek, melyek adottak. És a formák. Lehetőségeinkbe zárva próbáljuk kifejezni a végtelent.

A szobrásznak kezébe akad egy darab kő, és belelát valamit. Elnevezi annak.  Vagy formál rajta kicsit. Esetleg teljesen mást csinál belőle. Alaktalan tömbből alakot. Egy aktot. Adott a pillanat, a modell, a nyersanyag – kő, agyag, bármi, lehet akár szó is –, és adott az eszköz meg a tehetség. És a sors, ami összeköti őket.

A szobor kőbe zárt pillanat. Hasonlatos a borostyánba kövült bogárhoz. Júlia, Lilla, Léda, Anna s a többi mind, versbe, könyvbe csukott érzés. Száz év múltán pontosan annyi marad belőlük, amennyit a költő leírt. Amit gondolt róluk. Ahogy ismerte őket és magát. Ahogyan félreismerte.

De minden száz év kezdődik valahol. Például, amikor Rodin megformázza Isten kezét. Katedrálist emel belőle, vagy belehelyezi az embert. Azóta, ha tetszik, ha nem, Isten keze olyan is. Az ember olyan is. A katedrális olyan is. A gondolkodó kőbe zárt gondolata. Isten és az embere Rodin rabságában.

Az ember önmagába zárva. Testébe, szellemébe, érzéseibe. És ha valaki hasonlít a sokhoz, az is lehet rabság, ha különbözik, az is. A rács a biztos. Hogy kívül vagyunk vagy belül, majdnem mindegy. Nem csak a fogoly van bezárva, a börtönőr is.

Be vagyunk zárva a sorsunkba. Máraitól tudjuk, „A körök körbe s lefelé vezetnek, / Az élet minden körrel hűvösebb.”

Most temetik Sinkovits Imrét. Már ő is be van zárva örökre.

Koporsójába, életművébe. Hangszalagok őrzik hangját, a pillanatot, az érzéseit, amikor magnóra mondta Nagy Lászlót, Józsefet, Kosztolányi Dezsőt. Ma délelőtt a rádióban leforgattak egy tekercset. Kosztolányi-verset mondott rajta. Az Életre-halálra címűt: „Jaj, életem engem bilincsbe / veretett. / Élő bilincs, forró bilincs, te / szeretet. / Bilincsben jár mindig a tiszta / szerelem. / Ember-jussom testvér-bilincsben / perelem. / Haraptam ezt és kincsre vágytam, / ami nincs. / Csókoltam is, mert álom, áldás / e bilincs.”

Versek, életek, emlékek. A bogár borostyánba zárt véletlen mozdulata.

Tartalomjegyzék

Bolondok

Bolond egy világot élünk, mióta kiveszett a bolond szakma. Régen, ugye, léteztek Akli Miklósok, Parázsók, akiknek az volt a foglalkozásuk, hogy görbe tükröt tartsanak az uralkodóknak, hatalmasoknak. Mátyást igazságos és humorral megáldott királyként zárta szívébe a népi emlékezet, de bizony bolondra még neki is szüksége volt.

Merthogy a hatalom olyan valami, ami az addig egyszerűnek, természetesnek látszó dolgokat is képes más fénytörésben mutatni viselőjének. S akkor kellene valaki, aki ezzel a változással úgy szembesíti a főembert, hogy az értsen belőle, de a bolond feje is a helyén maradjon, ahogyan az a mesékben szokás.

A jó bolond arról ismerszik meg, hogy pontosan látja a helyzetek visszásságait, és tréfába vagy tréfás szóba csomagolva másokkal is megérteti azt. És még arról is, hogy semmi más nem kíván lenni, mint bolond. Elég bölcs ahhoz, hogy tudja, nem akármilyen szakma az övé.

S legfőképpen nem akar főember lenni.

Aki politikusként bolondnak tűnik (mert vicces, csörgősipkás, szókimondó), azt véletlenül se tekintsük udvari bolondnak, hiszen ha bármi hatalma van, nem lehet bolond, bolondként meg bolond lenne hatalomra ácsingózni. S azt se higgyük, hogy ha egy miniszternek, pártvezérnek, polgármesternek megadatott valami veleszületett humorérzék, iróniára, esetleg öniróniára való hajlam, annak ne lenne szüksége bolondra.

De hát mára már kiveszett ez a szakma, pontosabban átalakult. A mai bolondokat humoristának, sómenek, publicistának, művésznek, Heti Hetesnek nevezik. A látszat ne tévesszen meg senkit, ezek közül korántsem mind bolond, vagyis nem úgy tartja a tükröt, ahogy azt lelkiismerete szerint kellene, hanem ahogy fizetik. S ha jól megfizetik, bizonyos tekintetben hatalmassá válik, s akkor már, összeférhetetlenségből, nem is gyakorolhatná a szakmáját.

Akkor is ki kéne zárni a bolondkamarából, ha túlságosan elkötelezi magát valamelyik párt vagy főember mellett, de hát nem zárhatják ki, mert a bolondoknak nincs kamarájuk.

Felvetődik, hogy régen is egy-egy fejedelmi ember kenyerét ette a bolond, méghozzá azét, akinek a tükröt legfőképpen tartania illett. Az ilyesmihez persze uralkodó is kellett, aki érezte magát olyan erősnek, hogy ne féljen a bolondtól, illetve tudja azt, hogy a szerencsétlen nem az ő hatalmát hivatott megrendíteni, ellenkezőleg, a tisztségével járó beképzeltséget, magabiztosságot, szűklátókörűséget igyekszik benne megszelídíteni azáltal, hogy nevetségessé teszi.

Hogy a valóságban léteztek-e ilyen királyok, ki tudja? A legendák, regények mindenesetre beszámolnak nagy bolondokról, akikhez természetesen nagy formátumú uralkodói személyiségek kellettek. Mostanában viszont kiveszett ez a szakma, illetve átalakult.

Tekintélyének csökkenése mindenesetre egyenesen arányos a művészek tekintélyének csökkenésével, lévén rokon foglalkozásokról szó. Kertész Imre írja a Gályanaplóban, hogy: „létezik egy komoly gondolkodásmód és egy komolytalan. A komolyat az érdek, az államhatalom, az üzlet, a titkosrendőrség és a mindenkori uralomelv képviseli, a komolytalant a művészek, a filozófusok, a költők, a szentek, mindazok, akik nem számítanak.”

Vagyis a bolondok. Akiknek világlátása, tréfába csomagolt igazságai hiányozni látszanak mindennapjainkból. Persze, kicsit mindannyian bolondok vagyunk, akiknek nincs pénzünk, s így hatalmunk se. Ülünk a kis- és nagyobbacska királyok várószobáiban, munkahelyi főnökünk audienciájára várunk, kiszolgálóra a közértben, hivatalban, és gondolunk ezt-azt, de annyira mégsem vagyunk bolondok, hogy akár viccesen is, megosszuk a hatalmasokkal. Legfeljebb otthon mondjuk el, szűk baráti körben, kocsmai törzsasztalnál, esetleg a televízióval beszélgetve. Így viszont sok értelme nincs.

Mert nem óvja meg a beképzelteket a beképzeltségtől, a szemellenzősöket a szemellenzőtől. S minket se – tőlük. Ne csodálkozzunk hát, ha a hatalmasok ránk hatalmasodnak, mi pedig bolondként kontárok maradunk.

Tartalomjegyzék

Gyerekek

Nemecsekék még a Múzeumkertben golyóztak, a mi gyerekeink tazóznak. Az elv ugyanaz. Golyót, tazót akkor lehet nyerni, ha sikerül úgy gurítani, pöckölni a sajátot, hogy eltalálja a másikét. Mi annak idején fillérekkel játszottunk hasonlót. Mindebből két dolog következik: hogy a világ változik, másrészt, hogy állandó.

De mi az a tazó? Ezt csak azok értik, akiknek Pokémon-őrületre fogékony korú gyerek van a környezetükben. Hogy mi az a Pokémon? Egy rajzfilmsorozat, amelyre komoly üzleti érdekek épülnek. Amelyik gyerek nézi a folytatásokat, az pokémonos pólót, sapkát, ceruzát, tollat könyörög a szüleitől, s minden zsebpénzét drága matricákra költi, amiket viszonylag olcsó gyűjtőalbumba lehet ragasztani. A gyerekek órákon is csereberélnek, a tanító néni a rend fenntartása érdekében olykor elvesz tőlük ezt-azt, s ez érthető is, ám némileg más fénytörést kap a történet, ha tudjuk, hogy a százforintos matricacsomagokat az iskolában is árulják, méghozzá pedagógiai asszisztensek. Persze a közalkalmazotti bérek ismeretében ezen sem kell csodálkoznunk, sőt inkább örülhetünk, hogy kezd életszerűvé válni az iskola, beszüremkedik a fogyasztói társadalom, és a segédtanerő sem idegenkedik egy kis biznisztől.

Azon is elmerenghetünk, minek engedik a szülők, hogy csemetéjük pénzt vigyen a suliba. Nagyon megoszlanak a vélemények, természetesen a szakembereké is, ám átmeneti korban az elvek sem igen tudják, hogy hova álljanak.

De ideje lenne elárulnom azoknak, akik nem tudják, hogy mi is az a tazó. Nos, iskola után tapasztalhatták már, hogy szülők és gyerekek napi vásárlás címszó alatt nagy csoportokban megrohamozzák az üzleteket, és chipset vesznek. Olykor emellett kenyeret és tejet is, de a lényeg a chipsen van. Ezen a túlsózott, olajos sült krumplin vagy burgonyapelyhen, amely kétségtelenül van olyan finom, mint amennyire egészségtelennek mondják. Persze a chips csak egy másodlagos valami, amit, ha már ott van a keze ügyében, felfal a gyerek, miért is ne, de csak azután, ha előkereste a zacskóból a tazót, ezt a lapos kis műanyag korongot, amely különböző értékes és kevésbé értékes figurákat ábrázol a Pokémon-sorozatból. Aztán ezeket lehet csereberélni, pöckölni, s ha valakinek sehogy sem jön össze a nyerés, de olyan erős, mint a Pásztorok, mondhatja, hogy einstand.

A tazó az életről szól. Nassolásról, játékszenvedélyről, pénzről. Mert a tazó nem csak pénzbe kerül, de fizetőeszközként is használható. Lehet rajta venni matricát, boldogságot, ráfigyelést. Akinek tazóval teli a zsebe, az számíthat a társak megbecsülésére, arra, mint a gazdag emberre, tapadnak a többiek.

Golyók, gyűjtőalbumok régen is léteztek. Apámnak például volt egy magyar uralkodókat, várakat ábrázoló képsorozata. Gyűjtőlapokra ragasztott kis matricák. Némelyik hiányzik, azt nyilván nem sikerült megszereznie, s ha jól emlékszem, úgy mesélte, pótkávés-dobozokban lehetett találni őket, miként mostanság a tazót a chipsben. Azt hiszem, akkoriban nagyon népszerű lehetett a tejeskávé a gyerekek körében.

Szóval, nincs új a nap alatt. A kávé-, a chips-, a pólógyárosok mindig is tudták, hogy kell kiszedni a pénzt a zsebünkből. Ha hagyjuk. De hát miért ne hagynánk, elvégre a kiskölykök úgy tudnak könyörögni, hisztizni, nevelési helyzetet teremteni, hogy a szülő röstelkedhet, ha így dönt, ha úgy. Nincsenek receptek, csak kérdések, amelyekre vagy jól válaszolunk, vagy nem.

A válasz persze minket minősít.

Tartalomjegyzék

Apahiány

Szerinted mi magyarázza Juhász Ferenc és Nagy László halhatatlanságot ígérő elismerését? Ezt Simonyi Imre költő kérdezte évtizedekkel ezelőtt Faragó Vilmos kritikustól. A kérdés álkérdés volt, provokatív, bujkált benne valamennyi a mellőzöttség fájdalmából, az „önértéktudat dacos keserűségéből” is. Faragó, aki az Élet és Irodalom szerkesztőjeként jócskán tanulhatott költőlélektant, megkísérelte a választ, bár tudta, hogy az nem elégítheti ki a kérdezőt. Akadémikusan okos feleletéből egyetlen gondolatot ragadnék ki. „Juhászt és Nagyot táborba sorolják, ha nem akarják, akkor is: a népi írókhoz tartoznak. Téged nem sorolnak sehová, a gyulai Komló törzsvendégeihez tartozol. Juhász és Nagy tábora monarchikus berendezésű: fejedelme van és fejedelem-várományosai vannak. A fejedelem Illyés Gyula most, utóda Juhász is lehet, Nagy is. Te megátalkodott republikánus vagy.”

Miért ez jutott eszembe, amikor az államfőváltás lázában ég az ország? Amolyan műláz ez csak, távol az igazi kérdésektől, mégis, most két férfiúra szegeződik a figyelem: Göncz Árpádra és Mádl Ferencre. Egyikük a múlt, másikuk a jövő. Göncz az elmúlt tíz évünket testesíti meg, amiben voltak kegyetlenül nehéz helyzetek, de amiket mégiscsak enyhít, nosztalgikus mázzal von be az idő és mindazok az események, amelyeknek örülhettünk. Hogy a következő öt vagy tíz esztendő milyen lesz, nem sejtjük. Van viszont egy többé-kevésbé leírható állapota mind az országnak, a lakóhelyünknek, a munkahelyünknek, mind a családunknak és önmagunknak; van az útnak egy pontja, amelyhez eljutottunk, s amennyiben fontos az államfőváltás, úgy a mostani időpillanat mérföldkővé válhat, vagyis ez az állapot kiindulópont is lehet, az elkövetkező időszak kezdete.

Amit különben nem hiszek. Az államfőváltás csak egy aprócska, bár igen látványosan kacsázó kavics a magyarországi közélet poshadt, mindenféle veszélyeket és botrányokat fedő vizében.

Nincs nekem bajom se Göncz Árpáddal, se Mádl Ferenccel. Előző nevét még valamikor a hetvenes években jegyeztem meg a Sarusok című drámája kapcsán, azután az angolszász írók könyvei között rálapoztam olyanokra, amiket ő fordított magyarra. És hát elnöki megnyilvánulásai is mindig emberhez szólóak voltak.

De valamiért mégiscsak eszembe jutott a búcsúzás és beiktatás ceremóniái között a Faragó-idézet. Minderről együttesen pedig az, hogy mi még mindig feudalizmusban élünk. Ahol uralkodó van, birodalom van, alávetettek vannak, és olykor az ember nem is sejti, hogy az uralkodónak fontosabb a kormányzás, vagy az alávetettnek, hogy irányítsák. Ami ellen azután óriási anyázások közben lázadozhat, de mégis, tán neki lenne a rosszabb, ha nem lenne valaki, akire felnézhet.

A magyarság mindig is gyermeki együgyűséggel és szeretettel viszonyult a fegyverek erejével ránk telepedett nagyjainkra, legyen az Kossuth vagy Ferenc Jóska, Horthy vagy Kádár. És azután Göncz, akit már, ha közvetetten is, de mégiscsak a szavazócédulák ültettek az elnöki székbe.

Miközben egymás torkának ugranak a törpe indulatok, egyik oldalon maffiák mélyítik, másikon tehetetlen szakszervezetek hagyják mélyíteni az életszínvonalbeli szakadékot, amikor fröcsögve vagy szellemeskedőn igyekszenek politikai ellenfeleiket bemocskolni a szabadon választott új urak, Göncz népszerűsége a közvélemény-kutatási listák szerint is töretlen volt. Ám szerintem ez kevésbé az elnököt, sokkal inkább az ország népét jellemzi. Mert nekünk Mohács kell, ahogy Ady mondta. És persze jóságos atyácskák, Szent Istvánok, igazságos Mátyások, Ferenc Jóskák, mindnyájunk János és Árpi bácsijai.

Ösztöneinkkel, zsigereinkkel még a feudalizmusban élünk. Ez az ország még messze van az uniós Kánaánban feltételezett mentalitástól. A polgári öntudattól.

„Ez még nem emberközpontú ország. Itt az iskola még nem a gyerekekért van, a kórház nem a betegekért, a hivatal nem Kovács úrért vagy Szabó néniért.” Göncz Árpád tegnapi búcsúbeszédéből idéztem. Egy olyan államférfi beszédéből, aki megátalkodott republikánusként állt egy monarchikus ösztönű, idegrendszerű állam élén.

Tartalomjegyzék

Próbálkozások

Elfogyott a regiment. Olyannyira, hogy mindenféle pótsorozásokat rendelnek el mostanság, merthogy az ifjú honfiak az istennek sem akarnak katonáskodni. Allergiát vásárolnak maguknak meg depressziót, ha ugyan nincs még nekik valóságosan. Minap is lelepleződött egy orvos, aki pénzért árult olyan leletet, amelynek felmutatóját garantáltan alkalmatlanná nyilvánítják a katonai szolgálatra.

Érvek csapnak össze pro és kontra – sokan képviselik azt az álláspontot, miszerint a sorozandó fiatalok testben és lélekben rohamosan satnyulnak. Nem elég, hogy nagy részük ténylegesen alkalmatlan, rossz állóképességű, gerincbajos, szervi problémákkal kínlódik, de még a maradék egészségesek is azon törik fejüket, miként kerülhetnék el az angyalbőrt.

Hát bizony, az orvosokat gyengén fizetik, s az is igaz, teher alatt nő a pálma, vagyis a hazafiúságot nem tankönyvből tanuljuk, hanem a helyzet hozza, érleli meg bennünk, ha megérleli, mert olyan, ha meg nem, ha langyos a kor, miért akarna katonának menni bárki?

Bezzeg a mi időnkben, hangzik innen-onnan. Én is lehúztam másfél évet, kettőt, hármat, mondják a katonaviseltek a fiatalságukban kötelező katonaidőt, és tisztes családanyák aggodalmaskodnak, mi lesz a hazával, ha nem sikerül a verbunk. S minden oda fut ki, hogy régen azért mennyire más volt.

Nos, üssük fel Krúdy Gyulát, aki száz évvel ezelőtti Ferenc József-i időket idéz, mikor muszka háborútól tartottak a Monarchiában: „A katonaorvosok megint kötegszámra seprik fiókjaikba a bankókat, amelyeket gazdag apák azért felejtenek ott, hogy fiaik alkalmatlanok legyenek a sorozáson.”

De arról is beszámol Krúdy: „A Felvidéken már régen kitalálják, hogy női néven íratják be a fiúgyermekeket, hogy ne érhesse őket váratlan veszedelem húszéves korukban. Kuruzslók, csodadoktorok adresszei járnak a suttogásokban, akik olyan betegségeket tudnak előidézni, amelyek pillanatnyilag alkalmatlanná teszik a sorozásra idézett fiatalembert. Egy kis áltüdőbajért, sántaságért, rövidlátásért nem kell a szomszédba menni; az általános testi gyöngeséget pedig előidézhetni azzal is, hogy a sorozásra került jelölt napokig, hetekig nem alszik, hanem céltudatos tivornyázással tölti napjait. Nem ritkaságok az öncsonkítók se, egy-két ujj nem a világ... De beszélnek asszonyokról, doktorok feleségeiről is, akik el tudják intézni, hogy a sor alá kerülő fiatalember alkalmatlannak találtassék... A katonadoktorok nem csinálnak belőle lelkiismereti kérdést, hiszen még Fejérváry Géza (táborszernagy, két évtizeden át hadügyminiszter, sőt a századelőn miniszterelnök – J.Gy.) is protezsál valakit, hogy megszabaduljon katonai kötelezettségétől.”

Igaz, Krúdy olyan „ritka vidékekről” is beszámol, „ahol a valóban alkalmatlannak talált legények is huzavonával léptek le a mérce alól, mert szégyellték, hogy nem váltak be katonának... A valóság azonban mégiscsak az, hogy a sorozóorvosok, akár akartak, akár nem, meggazdagodtak... A kor jellemzésére fennmaradt egy vidám anekdota a sorozó katonadoktorról, aki miután semmiféle hibát nem bírt észlelni a keze alá került gazdag és izmos fiatalembereken, az újonc alkalmatlanságát így indokolta: Nihilista.”

Ennek a nihilistának lehet lényegi megfelelője, egyenes ági leszármazottja a mai depressziós szócska, legalábbis verbunk szempontjából.

Egy bizonyos, a világ lényegét tekintve azért nem változik olyan rohamosan. Hogy el kell-e menni katonának, arról vitatkozhatnak a parlamentben, kocsmában, családi összejövetelekkor, de az az érv, hogy a fiatalok régen másként viszonyultak volna a behívóhoz, mint mostanság, ebben az erkölcstelennek, vesztébe rohanónak kikiáltott álmos-anyagias korban, nem állja meg a helyét.

Az pedig, hogy hazafiúi kötelességről papolva néhányan a szabadságharc hőseit citálják példaként, egyszerűen butaság. Ma nincsenek Kossuthok, és szerencsére háborús helyzet sincs. Ma ugyanolyan béke van, mint tizenöt-húsz éve, amikor a tisztek maszekolni hordták a kiskatonákat.

Tartalomjegyzék

Csodák

Öreg mesterem felemás viszonyban volt a világgal. Miként én ezzel a titulussal, mert valójában nem volt mesterem, bár sokat tanultam tőle. Szóval, duzzogott ő mindenért, és tudott rosszat mondani bárkire. Azon kevesekről volt csak tartósan jó véleménnyel, akikről úgy gondolta, egy csapatban fociznak vele: Krúdy, Sinka, Márai, József Attila. De néha, gyönge pillanataiban még őket is megkritizálta. Ilyen volt. Gyűlölte a világot, mert reménytelenül szerette.

A gyerekeket imádta. Azok is őt. Pillanatok alatt kapcsolatot talált, bohóckodott velük.

Történt egyszer, hogy együtt indultunk kisgyerekes ismerősünkhöz. Előtte beszerzett egy darabka csokoládét, s mintegy magyarázóan közölte velem, kicsikhez sosem szabad üres kézzel menni. Mindig kell nekik vinni ajándékot, bármi apróságot. De ez az ajándékosdi csak hab lehetett a tortán, a gyerekek valószínűleg nem ezért szerették.

Annál a családnál, ahová mentünk – Mikulás környéke lehetett –, kinevezte magát főkrampusznak. Nagyszerűen alakította szerepét, illett is hozzá, házigazdánk nyolcévesforma gyereke így aztán krampuszlány lett. Önfeledt örömük, ahogy néhány találkozásukkor végigjátszották az ember összes archetípusát, a külső szemlélőnek is meghatározó szellemi és lelki élményt kínált.

Öreg mesterem ugyanis, aki különben előkelően lesajnálta a világot, észre tudta venni az apró csodákat. Vagy ha éppen nem talált ilyeneket, teremtett maga. Maga köré.

Szívesen mesélte is bájos történeteit. Egyszer például a játszótéren focizó srácokat bámulta – imádta a futballt is –, amikor észrevett egy kislányt, aki unatkozva kapaszkodott a hinta kötelébe. Összeakadt a tekintetük. A négy és fél éves gyerek fülig érő szájjal elmosolyodott, majd felpattant a hintára. Az öreg költő pedig, akivel egykor gyönyörű színésznők keveredtek édes-kényes kalandokba, megállapította: a kislány neki hintázik. S valóban. Neki hintázott. A költő ugyanis ismerte az embereket, s ha tévedett, az csak azért lehetett, mert annyira szerette a csodát, hogy néha a hétköznapokba is belelátta.

Később a kislány megkérdezte tőle, mi a foglalkozása. A költő azt felelte, ő bizony költő, mire a kislány elkerekedett szemmel kérdezte: és te még élsz?

Évekig tartó viszonyba keveredtek egymással, mint nagyapa és unoka. Nyarak mentek, karácsonyok jöttek, s egyiken a költő levelet írt a kislánynak, melyben játszásiból azt panaszolta, hogy hozzá bizony nem megy a Jézuska, mert egész esztendőben rosszalkodott. A kislány végigbőgte a napot, és este sírva kopogott be a mesterhez, akit ő csak a keresztnevén szólított, ahogyan az isteneket szokás. Aztán persze megvigasztalódtak mind a ketten. A költő ugyanis elmagyarázta, hogy a rossz fiúkhoz valóban nem megy a Jézuska, helyette viszont megy a Jézuskalány, és ezen jól elvidámkodtak.

A Jézuskalány korábban volt, mint a krampuszlány, de ez mindegy, a lényeg, hogy volt ez is, meg az is. Mondhatják persze, hogy a költő önmagát ismételte, le-leporolta régi szerepét, s ez így is van. Két mentsége mégis adódik. Egyrészt a jó költészet kétezer éve ugyanarról szól, másrészt végig következetes volt magához: rossz fiúból főkrampusszá lenni legalább nem köpönyegforgatás.

Ami pedig a csodát illeti, tőle hallottam azt is, miért értik meg olyan jól egymást a kicsi gyerekek és a nagyon öreg emberek: az egyik még mindent tud a világról, a másik már mindent. Mi pedig, komolykodó, fegyelmezett felnőttek úgy elmegyünk a valóban fontos dolgok mellett, hogy észre se vesszük, amit észrevenni egyedül érdemes.

Tartalomjegyzék

Csönd! Kampánycsend

Pszt! Kampánycsönd van. Vagyis kampánycsend. Nem is tudom, csöndnek vagy csendnek szerencsésebb mondani. Állandóan modoroskodom ezekkel az ö betűkkel, merthogy a magyarban túl sok az e, ezért ahol lehet, amikor eszembe jut, hajlamos vagyok inkább ö betűt írni. De ebben a szóban az ö túlságosan emelkedetten, költőien hat. Csönd, úgymint: Csöndherceg. Az e nyíltabb, közönségesebb, szájalóbb. Valahogy vaskosabbnak érzem. Nem olyan áttetsző, mint az ö. De azért szép. No, hát akkor most melyiket használjam? Merthogy választani kell. Minden nap, minden pillanatban, és még jó, ha a döntés egyértelmű, adja magát. Nem úgy, mint most, hogy itt vacillálok a csönd és csend között.

Persze a döntés gyakorta egyetlen pillanat műve. Mondjuk, állok a fagylaltozónál, a sor komótosan vánszorog, aztán egyszer csak ott vagyok a pult előtt, mondanom kell valamit, de a tartókban tizenötféle fagylalt kínálja magát szebbnél szebb színekkel: a puncs rózsaszíne, a csokoládébarna, a fehér különböző árnyalatai megbízható ízeket idéznek – a kérdés csak az, mennyi mazsola, csokidarab, citromhéjreszelék kandikál ki mögülük, és hogy vajon mit rejt a többi. Azok a számomra megnevezhetetlen lila, zöld, kék, sárga tónusok. Vajon roppan-e bennük meghitten ribiszkemag, s egy-egy nyalintás után szájpadlásomhoz nyomhatom-e nyelvemmel valamelyik trópusi gyümölcs pikáns húsának darabkáját. Nézem a választékot, mögöttem lassan vánszorog a sor, mondanom kellene valamit, de a legtöbb fagylaltot be sem tudom azonosítani színeik alapján, találomra rábökök hát valamelyikekre, aztán fogom a tölcsért, ötlépésnyit arrébb húzódom a sortól, és mohón megnyalom a gömböket, jól választottam-e. Persze nem tudhatom, mert a többit nem ízleltem meg. Azokat sosem tudom meg, milyenek, mert holnapra másmilyenek lesznek. Hidegebbek, folyósabbak, esetleg kevesebb színezőt kevernek beléjük. És holnap az időjárás is más lesz, más frontok, légköri viszonyok, nekem is jobb kedvem lesz vagy rosszabb, s attól függően jobban, vagy kevésbé jólesnek majd azok a zamatok, amiket most nem kóstoltam.

Olyan ez, mint a színházban. Tetszik a darab, vagy nem tetszik. És hogy tudunk-e magunknak valamit mondani az előadás után. Hogy mi tetszett benne, s mi nem, s ami igen, az miért nem annyira. Esetleg fordítva. Mert mi a színház? Egy tér, ahol emberek vannak együtt. Színész és közönség. Előbbi játszik, utóbbi nézi. Aztán tapsol, vagy otthagyja az előadást, jobbik esetben úgy, hogy megvárja a szünetet. Azt például, hogy a szolnoki színház jó-e, nyilván mindenki megválaszolja magának, ha néha vagy rendszeresen elvetődik oda. Esetleg hallomásból is megítélheti.

Ma valószínűleg az fog történni, hogy a három órakor kezdődő Ártatlan bűnösök című darabot, amelyet a világhírű orosz Vasziljev rendezetett, sokan otthagyják a szünetben. Merthogy szünetben esetleg sokakra rátör egyfajta választási kényszer. Hogy tudniillik visszamenjenek-e a nézőtérre a folytatásért, vagy esetleg – ha nem esik az eső – átsétáljanak a Tisza-parti fagylaltozóhoz, beálljanak a sorba, s amikor a kisasszony megkérdi, milyen gombócot kér a  kedves vendég, elbizonytalanodjanak. De ha már végigállták a sort, választani fognak. Miért is hagynának ott csapot-papot, akarom mondani tölcsért és gombócot, mikor az Ártatlan bűnösöket már úgyis otthagyták.

Tényleg, most a darabbal vagy a közönséggel van baj, hogy ennyire nem találnak egymásra? A kritika szereti az előadást, úgy hallottam, a színészek is, és a közönség másik részét is megérinti, eltalálja, hogy ne mondjam, agyonvágja ez a végtelenül finom, líraian lebegő játék. De hát ki mihez van szokva. Az operett és a kísérleti színház között rengeteg stáció van. Hogy körbe tudjuk-e járni a lehetőségeinket, tőlünk is függ. És persze a kínálattól. Hogy mit és miért választunk, az elsősorban minket minősít.

Maradjunk ennyiben, elvégre kampánycsend van.

Tartalomjegyzék

Karácsonyi bélyeg

Karácsony finisébe futott december. Erre tegnapelőtt döbbentem rá, amikor a szolnoki főpostán bélyeget akartam venni. Az ablakoknál hatalmas sorok kígyóztak – nekem egy félórásat sikerült kifognom.

Jó meleg volt a hivatalban, így mi, ügyfelek, téli kabátban izzadtunk, türelmetlenkedtünk, vánszorgott az idő, s alig araszoltunk valamicskét előbbre. Én duplán bosszús voltam, mert két hétköznapi levélre akartam csak bélyeget venni.

Aki karácsonyi lapot szeretne, álljon az itt, megérdemli! Mert mi értelme csak úgy szétküldözni a vakvilágba tíz-tizenöt üdvözletet ritkán látott rokonoknak. Emlékszem, gyerekkoromban minden karácsonykor és húsvétkor lapot küldtünk Schmidtéknek Dunakeszire, és ők se mulasztották viszonozni az ilyenkor szabványosnak számító jókívánságot. Vagy húsz évig küldözgettük az üdvözleteket, de sose találkoztam Schmidtékkel.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánunk az egész családnak! Istenem, milyen személytelen ez az egész! Hány milliószor írják le ezt a mondatot ilyenkor. Legalább lenne benne egy kis játék, de nem, ezt írja az ember, mert így szokta meg. Így rögzült. Mint az elnök elvtárs. Ha nem csal az emlékezetem, egyetlen embert elvtársoztam. A kis nyírségi faluban, ahol fél évig dolgoztam, a tanácselnököt mindenki elnök elvtársnak szólította. Én is úgy megszoktam, hogy amikor a rendszerváltás után pár évvel véletlenül összefutottam vele valahol, köszönéskor így találtam szólítani.

Rögtön én következem, örvendek magamban, ám ekkor az előttem lévő fiatal hölgy előhúz a szatyrából vagy negyven borítékot. Betolja őket az ablakon, bélyeg egyiken sincs, mire a postás kisasszony elkezdi ragasztgatni azokat, meg valami nagykarácsonyi akció vinyettáit is. Van idő.

Pár napja rokontól hozott levelet a postás. A borítékban az ilyenkor szokásos üdvözlőlap mellett egy fejléces papírt találtam. B és Fia Kft., pontozott vonalon kézírással a nevem, alatta pedig ez: Tárgy: címváltozás. Tisztelt cím, értesítem, hogy 1999. november 30-tól címem, telefon- és faxszámom az alábbiakban változott. Lent: baráti üdvözlettel, aláírás. Egy közeli rokon. Feleségem fölháborodott, s bevallom, kicsit engem is megkísértett ez a lehetőség, de inkább nevettem az egészen.

A hátam mögött szentségelnek, hogy mi van már, valaki azt mondja, aki ennyi levelet akar feladni, jöjjön reggel vagy este. Nem értem a logikát. Izzadok, mennék, de magamban úgy határozok, hogy a morgás és kioktatás-foszlányokat faarccal álló fiatal nőnek van igaza. Miért ne adhatna fel a pénzéért bármikor annyi levelet, amennyit akar. Vagy amennyit ki tud fizetni. Lám, alig pár forintot kap vissza kétezerből. S különben is, lehet, hogy küldték valamelyik cégtől, mert stemplit vesz elő, s rányomatja a közületi számlára. Így olcsóbb. A szeretet ünnepére küldött jókívánságok árát is le lehet írni az adóalapból. Hivataloskodó rokonomra gondolok, biztosan ő is leírja majd.

Különben egészen megszoktam ezt az álldogálást. Mozgalmas. Amikor például a másik sorban egy ősz hajú aggastyán behajol az ablakon, hogy nyolc karácsonyi lapot kérjen vidéki bélyeggel, a másik sorból átszól neki egy hasonló korú férfi: te győztél. Lehet, amikor beálltak a sorba, fogadtak, melyikőjük végez hamarébb, mert a győztes elégedetten vigyorogni kezd. Ki tudja, tán majd húsvétkor is lenyomnak egy szolid versenyt.

Tavaly mesélte egy ismerősöm, hogy a szabvány postai lapok helyett saját maguk készítettek üdvözlőkártyákat rajzlapokból, ragasztottak rájuk bélyeget, s azokat küldték el. Egy egész estét dolgoztak vele, rajzoltak, festettek a gyerekekkel, írtak, címeztek, örültek. S mi lett belőle!?

Visszahallották, az egyik idős nőrokon úgy értelmezte a nagy igyekezetüket, hogy még egy rendes lapot se tudtak venni. Én mindenesetre elhatároztam, hogy ezentúl mi is magunk festjük a képeslapokat a gyerekekkel, az valahogy sokkal bensőségesebb, egyedibb, mint kétmillió példányban nyomott Jézuskás-jászlas lapot küldeni.
Mit kér, néz rám a postáskisasszony. Tizenöt karácsonyi lapot, hozzá bélyeget, dadogom, mert hirtelen eszembe villan, nehogy még egyszer be kelljen állni ebbe a tumultusba. Mostanában úgyis olyan kevés az időnk. De majd jövő évtől mi is valami személyesebbet.... Jövő karácsonykor tényleg nekiülünk a gyerekekkel, s magunk csinálunk karácsonyi lapot.

Amikor kilépek a postáról, akkor jut eszembe, hogy levélbélyeget elfelejtettem venni.

Tartalomjegyzék

Történelem

A multi- és egyéb plakátok dömpingjében számomra mindig percnyi felüdülést jelentenek a HVG címlapjának képi poénjai, ám vagy két hete nem látom őket, a helyükre Magyar Millennium aláírással valami bárgyúságot ragasztottak. A kép egy szakállas királyszobrot ábrázol, pontosabban fogalmazva olyan figurát, aki Szent Koronát visel a fején, és határozottan, okosan előre néz. Az alkotók szándéka szerint nyilván a mába futó jövőbe.

Így, az államalapítás ezeréves évfordulója környékén azt sugallja a kép, hogy első királyunkat, Istvánt láthatjuk. Na már most, a képet valaki vagy valakik kitalálták, elkészítették, jóváhagyták (gondolom, művészileg és ideológiailag egyaránt). Azt viszont nem hiszem, hogy akik ezt tették, ne tudnák, Szent István és a Szent Korona összehozása képi csalás. Módszertanát tekintve olyasmi lehet, mint amikor a Sztálint is ábrázoló csoportképekről kiretusáltak arcokat, vagy éppen odamontírozták másokét. Hogy magyar példákat ne említsek! Rendszerváltás környékieket főleg ne.

A Szent Korona készítésének helyéről, időpontjáról máig vitatkoznak a szakemberek, a mérvadó vélemények viszont abban egybecsengnek, hogy jóval Szent István uralkodása utánról eredeztethető.

Apróság, mondhatják, ettől István érdeme nem lesz kisebb. Ez így is van, viszont hogy nekünk mit üzen a történelem, ha egyáltalán üzen bármit, az a mi felelősségünk. Egy millennium ugyanis sok mindenre jó lehet, és sok mindenkinek. A szobrászoknak például kifejezetten konjunkturális időszak ez, meg az ünnepibeszéd-készítőknek, s mindazoknak, akik az államalapítás megünneplésével, megünnepeltetésével foglalatoskodnak.

Viszont ha történelmünk vonatkozó szakaszát a brosúrák, ünnepi beszédek és effajta plakátok alapján gondoljuk át, úgy hiba van az önbecsüléssel. A szónokok ugyanis azt ragadják ki az eseményekből, amelyekre emlékezünk, a történelmi személyek tetteiből, ami nekik jólesik, vagyis ami a politikájukat, érdekeiket szolgálja. Gondoljunk csak a negyvennyolcas ünnepekre, hogy mit jelentett március tizenötödike az önkényuralom, a monarchia, a Horthy- és a Kádár-rezsim alatt, és mit jelent ma. Hogy miként váltogatják egymást a tiltások, tűrések, túllihegések.

Sok nekem ez az istvánkodás, ami most itt folyik. És persze hazug is. Mert kiragad és fölnagyít tényeket. Mert nem folyamatot néz. Igaz, annak láttatása többnyire meghaladja a szónokok képességeit, és érdekeikkel sem esik föltétlenül egybe, különben is, az a történelemórák feladata. Lenne. De errefelé a történelemórákat is annyira átpolitizálták, hogy már azt se hisszük el, amit mi mondunk.

Pedig a valóság ahhoz közelít, hogy nagyon-nagyon kevés forrásra támaszkodhatunk az államalapítás megidézésekor. Szent Istvánról sokat hallani, de mit tudunk arról, aki őt követte a magyar trónon. Orseolo Péterről. Maga István jelölte a trónra, s bizonyos vélemények alapján Istvánon túlmutató figurája történelmünknek. Igazi feudalista uralkodó, törvényeket alkotott, pénzt veretett, adókat vetett ki, s elődjénél határozottabban terjesztette, erősítette az akkor egyedül előremutató egyházi és állami intézményrendszert. Önálló elképzelései voltak, a Magyarországon akkor is idegenül ható nyugati gondolkodást, szellemet képviselte. Még sincs benne a köztudatban. Mert a köztudatunk hamisításokból építkezik. Mint az a plakát. Hazugságokra, érdekekre épült már akkor is, régi krónikásaink idején. Pétert zsarnoknak, kéjencnek festették, rossz uralkodónak, aki ordító németekkel, fecsegő olaszokkal veszi magát körül. A hamisításnak persze okai voltak.

Az Árpád-kor talán legavatottabb ismerője, Kristó Gyula professzor szerint Pétert célzatosan ábrázolták sötét figurának, hiszen azokat a krónikákat a királyok íratták, s egyrészt az uralmon lévő dinasztiát, a Vazul-ágat kívánták szalonképessé tenni, másrészt a szentté avatott király életének kínos mozzanatait akarták rákenni másra, mint például Vazul megvakíttatását Gizella királynéra, az idegenre, a németre. „Az is nyilvánvaló” – írja Kristó –, „hogy István csak úgy válhatott toronymagasságban kora fölé nyúló óriássá, szentté, ha – generációk történeti tudatában – törpévé zsugorítják korát. Ugyanaz a határozottan torzító közelítés, amely elmosta Géza emlékét, tegyük hozzá, érdemeit, ellenszenvessé és torzzá formálta Péter alakját is. Miként valószínűnek látszik, hogy Géza tetteinek egy részét Istvánra ruházták” – ezt László Gyulára hivatkozva is állítja Kristó –, „ugyanúgy nem lehetetlen, hogy István alakját utókorának egyes pozitív elemeivel is gyarapították.”

A plakátok és szónokok történelemhamisítása a jelent is meghamisítja. Lehet, hogy a Magyar Millenniumnak ez az egyik üzenete?

Tartalomjegyzék

Járművek

A villamos a legdemokratikusabb jármű a világon. Dinnyés nyári alkonyat volt, a ház előtti lepattogzott szélű lavór napenergiával felmelegített vizében talán egy eltévedt bogár haláltusát verdesett szárnyával, apám Pestre szakadt barátja pedig hazalátogatván beszélt csak, egyre beszélt. Átizzadt, sötétzöld ingét széles hózentráger szorította vállához, ült a gangon egy hokedlin, s kissé előrehajolt törzzsel mondta: a villamos a legdemokratikusabb jármű.

Nyolcéves lehettem, nem több, fogalmam sem volt, mi az a demokrácia, bár azt hiszem, azt akkoriban mások se igen úgy gondolták el, amilyennek mostanság tapasztaljuk. Nem tudtam hát, mit jelent, de úgy sejtettem, valami jót. S ez a mondat elkísért mostanáig, észrevétlenül formálta, alakította viszonyomat a mindennapok fontos és kevésbé fontos kérdéseihez, bár az is lehet, hogy ez korántsem így volt, csupán gyöngécske hajszálgyökerét vélem most megtalálni a rám szigorodó plebejus magatartásnak.

Magyarán, utálom az autókat. Mert egyre nagyobb és szilajabb csordákban böfögik a benzingőzt, s lassan olyan fekete-kormos lesz tőle a tüdőnk, mint a pesti házfalak málladozó vakolata. Utálom az autókat, mert valós vagy vágyott társadalmi helyzetről hencegnek diplomatakékben és mercédeszfehérben, utálom, mert gazdáik elvétve tartják be a közlekedési játékszabályokat, amolyan úri hintók parádés kocsisai, akiknek lelki mocskát csak a bölcs belátás tudja félreállva letörölni, de én még nem vagyok bölcs, és lehet, hogy soha nem is leszek az. Utálom az autókat, mert nekem nincs, nem tudok vezetni, és nem is akarok megtanulni, mert negyven körül már nem úgy idegződnek be a kuplungot meg a fékpedált kezelő mozdulatok, ahogy kellenének, bár hozzáteszem, régen sem vonzott annyira a kormánykerék, hogy időt, fáradságot s némi pénzt áldoztam volna, hogy valamelyik autósiskolában elsajátítsam mindazt, amit a jogosítványért tudni kell, ha csak nem úgy veszi az ember, mint egyesek a nyelvvizsgapapírt.

Utálom az autókat, mert zabolázhatatlan sebességre csábítják gazdáikat, máskor meg elfogadják azok ittas és felelőtlen utasításait, mert nem állnak meg a tilos jelzésnél, és ha a zebránál valaki bősz előzékenységgel megadja a járdaszélen toporgó gyalogosnak az elsőséget, akkor az az álmoskönyv szerint olyan tanulóvezetőt jelent, aki mellett oktató ül. Azt még nem sikerült megfejtenem, hogy ezek a derék oktatók munkaidőn kívül, amikor véletlenül nem T-betűs kocsikban ülnek, vajon megadják-e az elsőbbséget.

Hallottam egy emigráns hazánkfiáról, aki a távolba szakadt esztendőket követően pár évig itthon próbálkozott az élettel, majd visszament oda, ahonnan jött, mondván, nem akar olyan országban élni, ahol a zebrán az autósoknak van elsőbbségük.

Dinnyés nyár van most is, a nap valószerűtlenül fűtött egészen csütörtökig, apámat eltemettük, nem tudom, a barátja él-e még, az autócsordák kerekei vályút mélyítenek a megolvadt aszfaltban, a kereskedelmi csatornákon állandóan baleseteket emlegetnek súlyos sérültekkel, halottakkal, anyagi károkkal. A tömegközlekedési eszközök a legdemokratikusabbak, mondom szűk társaságban, mire fiam kiköp egy dinnyemagot, hülye vagy, apa, az autó a legjobb meg az űrrepülőgép. A felnőttek is mint őskövületre néznek rám, elkezdik magyarázni, hogy miként működik a világ, hogy a zöldek is csak addig zöldek, amíg be nem simulnak a hatalomba, s hogy mi a benzinkutakat etető kőolajtrösztök elemi érdeke.

Bambán mosolygok, mintha újat hallanék, pedig csak utálom az autókat, mert biciklizni se lehet nyugodtan az általuk bitorolt utakon, utálom az autókat, mert vezetőik többnyire olyan türelmetlenül és agresszíven viselkednek közlekedési helyzetekben, amilyenné a társadalom teszi őket. Beülni az autóba kicsit olyan, mint beülni a kocsmába. Nincs hülye főnök, házsártos feleség, nyomasztó napi gondok, lehet gurítani lefele a hideg söröket, lustán gyöngyöző fröccsöket, lehet nyomni a gázpedált, egészen ütközésig.

Nem véletlen, hogy kedvenc regényfigurám is úgy veszi a cipőjét a Nyúlcipőben, hogy „hátradől az ülésen, jobb karját a támlára fekteti, és bal kezével vezetve siklik tovább az alkonyatba menekülő úton” egy fél államon át, egészen valamelyik szomszéd utcáig, miközben a rádióban egy szép „néger nő hangja sötétbarna, meleg tónusokban szól, mintha egy gordonka belsejéből jönne, s Nyúl fejbőre megborzong a gyönyörűségtől”, miközben hallgatja: Dal nélkül sohasem lenne vége a napnak.

Ez az ének valahonnan az ötvenes évek Amerikájából szól, az a mondat meg a hatvanas-hetvenes fordulóján a villamosról szólt, vagy inkább az autók ellen, a közlekedési viszonyokról.

Vagy talán nem is a közlekedésiekről.

Tartalomjegyzék

Az első hó

Megjött a hó, elhozta a telet. Erről szólnak a hírek, úgyhogy ez egy fontos dolog, még tán a híreknél is fontosabb. Nekem például eszembe juttatta a régi Erzsébet és Katalin napokat, nagyanyám és anyám neve napját, amikor is alkonyattájt már kellemesen keveredett a liba- vagy kacsasült illata a párolt káposztáéval. Talán az első befőttesüvegek is lekerültek a kamrapolcról, míg kint a kertben a kamasz meggyfák, a méltóságos cseresznye, a különc, mindig fanyar birs s az együgyű szilvák csupaszon dideregtek a szállingó hóesésben.

Most nem nyelem a sült illatát, pedig anyám nevelt néhány kacsát, egyet hozott is vagy három hete, lecsupaszítva, konyhakészen, mire másnap vettem a piacon egy fej káposztát, de a kacsa azóta is a mélyhűtőben, a káposzta meg a spájzban várja az elkészítést. Nem mintha nem szívesen ennénk egy jó kis sültet, s az sem igaz, hogy ne tudnánk néhány konyhai órát kiszorítani a hétvégéinkből legalább, hogy ismét érezhessük a piros-ropogós ízeket, de persze mégis úgy van, hogy nem tudunk, mert rohanás van állandóan, és fontosnak hisszük a rohanást, fontosabbnak, mint a hóesést, vagy a kacsasültet. Bűntudatosan mormolom Háy János versét, míg húsleveskockát dobok a mirelitborsóba: „Látod, ilyen vagyok édes, / konzerven és levesporon élek, / s úgy kerülök a túlra át, / hogy összetart / a nátriumbenzonát.”

Szóval, itt a hó, úgy jött, hogy tudtuk érkezését, mutogatták az időjósok a tévében a komputeres felhőkön az országtérkép felett, hogyan örvénylenek majd az igaziak is holnap meg holnapután. Aztán a holnap ma lett, s amikor az egyik hajnalon kinéztem az ablakon, már fehérség borította a lakótelepi parkban a gyerekek által űrhajónak nevezett mászóka pléh tetejét.  Délelőtt viszont olvadt, úgyhogy csak egy szerény hógolyózásra futotta, no sebaj, vigasztaltuk a kölyköket, pár nap múlva megint esni fog, s akkor majd építünk hóembert, sárgarépából lesz az orra, ha ugyan el nem felejtünk venni a piacon.

Addig azonban kellene még hótaposót szerezni a gyerekeknek, egyéb téli cuccokat, megyünk hát a boltba, vásárlunk valamiket, aztán rohanás tovább, a másikban ugyanaz ezer forinttal olcsóbb, így van ez, ha az ember az utolsó pillanatra halaszt mindent, pedig olyan jól kigondoltam, hogy szezon végén kell beszerezni a következő télre, tavaszra, nyárra valót, amikor leárazás van. Csak akkor meg pénz nincs sose, úgyhogy ki van ez találva rendesen. Leesik az első hó, a puszták, a falvak, a temetők fehérek, de a város csupa locspocs, még hullnak a vizes, hüvelykujjnyi pelyhek, a járdákon viszont már bokáig áll a hólé, a hókása, ilyenkor jön rá mindenki, hogy a tavalyi bakancs lyukas, lyukas volt már tavaly is, de nyáron elfelejtődött, hogy el kellene vinni a suszterhez, vagy újat venni.

Babaolajat is keresek, a múltkor azt halottam a kocsmában, hogy az jó, nem ázik át tőle a bőr, de a feleségem azt mondja, hogy a barátnője valami spray-t szerzett, s az garantáltan lepergeti a vizet a lábbeliről. Megadón visszateszem a babaolajat, legyen spray, bár előre tudom, ebben a rohanásban úgyis elfelejtődik.

Rohan az egész város bakancsért, szánkóért, de nincs szánkó, most vitték el az utolsót, mindig így van, hamarébb kell jönni, kérem, mondja a boltos fáradtan. A kesztyűs, a sapkás polcoknál egymás kezéből, fejéről veszik ki-le a portékát, mert kint hull a hó, és a toronyházaknál olyan szél vagy huzat támad, levegőt alig kapok.

Hull a hó, rohanni kell a gyerekekért az óvodába, még világosban kiszabadítani őket, hogy hóembert építsünk, elvégre megígértük nekik, majd jó nagyot csinálunk, vizes a hó, lehet görgetni, bár sárgarépát nem vettünk, sebaj, törünk egy száraz gallyat, jó lesz az is.

Olyan esetleges, rohanós-kapkodós hóember lesz, mint mi.

Elmegyek a könyvtár előtt, az ablakok sárgán világítanak a hüvelyknyi havak mögött, s hirtelen arra gondolok, milyen jó lenne egyszer egy késő őszi ebéd után beülni a könyvtárba, olvasgatni ezt-azt, átböngészni a folyóiratokat, s amikor megunnám, kisétálnék a lámpafényes utcára, ahová időközben a hó elhozná a telet, és nem lenne locspocs, nyugalom lenne, elvégre az első hóhoz jobban illik a csend, a fehérség, a puhaság, jobban illik hozzá a nyugalom, mint ez a rohanás, ami van.

Tartalomjegyzék

Tenger a szobában

Ebben a kánikulás nyárban gyakorta gondol az ember a szabadságra. Nem arra, melyre törekszünk ugyan, de jó esetben tudjuk, nem érhetjük el sosem, mert nincs is, mert Kertész Imre szavaival csak sóhaj, eszme, abszulútum.

Arra a konkrét szabadságra utalok, amit a munkáltatónak a törvények szerint ki kellene adnia. Persze ez a dolog is sokféleképpen közelíthető. Van, aki azt érti szabadságon, amikor nyakába veszi a világot és elutazik tengerre, hegyekbe, idegen, felelőtlen városokba, mindegy, hová, csak el. Csak kiszakadni a megszokottból, erőt meríteni az ismeretlenben, pihenni eltökélten, felszabadultan.

Akad, akinek már az is szabadság, ha nem kell bemennie a munkahelyére, ha elnyúlhat otthon, eregeti a redőnyt, hogy kevésbé melegedjen át a panel, és szidja a hőséget. Beszél róla a szomszéddal, hogy nahát, ki látott még ilyet, meg hogy a globális felmelegedés, emelkednek a tengerek, jön majd az özönvíz, lám, ezek az esők, a trópusi viharok is, nem véletlen semmi, higgyék el, lassan világhíradót lehet csinálni akármelyik kis faluban egy-egy esőzés után. Aztán a félhomályos szobában villódznak a tengerpartokon játszódó sorozatok, érzelmes történetek szép nőkkel és férfias férfiakkal, így is eltelhet a szabadság.

Megint mások évek óta szeretnének elmenni vakációzni, de nem tudnak, mert mondjuk munkanélküliek, s akkor, ugye, hiába nem kell dolgozni, az se jó. A pénztelenséget, a kocsmai magányt, a fölöslegességtudatot hamar megunja az ember.

Vannak kényszervállalkozók, akik maguk oszthatják be az idejüket. Nincs meg nekik a státuszos biztonság, de azért dolgoznak, s mivel saját maguk munkáltatói, saját magukat kénytelenek kizsákmányolni. Eltervezik, hogy megállítják az időt, amelyben összefolyik nappal és éjszaka, hétköznap és vasárnap, s végre elutaznak pár napra valahová a családdal, ám hirtelen bejön egy váratlan megrendelés, amit nem lehet visszamondani, mert akkor máskor is másnak adják. Munkát különben sem lehet visszautasítani, kell a pénz, gyűjteni kell jövő nyárra is, különben miből mennek el nyaralni, ha már most nem sikerült.

Ismerek valakit, aki öt év óta minden munkanap benn van a cégnél, járványidőszakban lázasan, de muszáj, nehogy megszüntessék a szerződését, merthogy szerződéssel dolgozik, valamennyi feladatról és valamennyi pénzről szól a papír, munkajogról kevés betű esik benne, s ami mégis, hát az kijátszhatóan.

Olyannal is találkoztam, aki négy év óta nem mehetett szabadságra, pedig állásban van, s az állás azzal járna, de hát a főnök úgy gondolja, túl sok, amit a munkatörvénykönyv előír, fele is elég a dolgozónak, ha meg nem, hát kiveheti a többit, csak utána ne csodálkozzon, ha másik munkahelyet kell keresnie. Ha a vállalati érdek úgy kívánja, évekig is ki lehet bírni pihenő nélkül. Előfordult, hogy a főnök a titkárnőjével küldte aláíratni a szabadságos papírt, hogy legalább az adminisztráció rendben legyen, ha már a gyakorlat olyan, amilyen. Ismerősöm vonakodott, nem akarta aláírni, hogy szabadságon volt, amikor nem is volt. Ekkor személyesen jött a munkáltató, és nemes egyszerűséggel közölte, azonnal írja alá, különben ki van rúgva.

Mindenkinek szabadságában áll persze beletörődni helyzetébe, vagy lázadozni, tenni ellene, vállalva a következményeket. De hát a következmények vállalása mindig is velejárója volt az ember szabadsággyakorlásának. Nem a szakszervezetek által kiharcoltnak, hanem annak, amely valójában úgy létezik, hogy nincs is.

Pontosabban ott hullámzik, zúg a tenger végtelenségében, de mi csak a tévéből bámuljuk a lesötétített, kánikulai szobában.

Tartalomjegyzék

Palackposta

Ízlelgetem a szót: palackposta. Hajótöröttek küldenek ilyet, véletlen hullámokra bízva segélykérő sorokat. Remélik, kerül megmentő, ám tudják, kicsi az esély.

Keresek valakit az egyik nagykunsági város cigánytelepén. Pillanatok alatt csődület verődik körém. Amikor megtudják, hogy újságíró vagyok, azt mondják, már nagyon régen várnak.

Házaikba hívnak, mutatják, micsoda nyomorban élnek, s kántálva kérik, mondjam el a polgármesterüknek, és szóljak a segélyek miatt, mert azok istennek nem akarnak csordogálni, pedig nekik néhány ezer is megoldás lenne, annyiból be lehetne vakolni a házat, szenet vehetnének rajta, vagy legalább patkánymérget, mert már teljesen szétdúrják viskóikat, s a csecsszopókat is féltik, nehogy megrágják őket álmukban azok a rusnya férgek, hallottak már hasonlót.

Van olyan szoba, ahol le kell hajolnom, nehogy beverjem a fejem a gerendába. Fojtogat a szegénység szaga, a látvány sivár. Az egyik házban kilencen élnek. A belső szobát öt egymás mellé tolt rossz heverő tölti be. Az ablakkal szembeni fal a padlótól a mennyezetig megrepedt, felül arasznyira beljebb tántorodott az egyik rész. Pont ott, ahol a villanyóra van. Az ajtó mellett derékmagasságig megomlott a vakolat, a patkányjáratokon halványan kúszik be kicsinyke kinti fény. A legkisebb pulya négy hónapos.

Iskolaidő van, a telepen mégis sok gyerek lézeng. Az mondják, mandulagyulladásuk van. Később sorra veszik a járvány okait: a tanárok, iskolatársak éreztetik velük, hogy csak telepi romák. Azzal vádolják őket, tetvesek, pedig hogy lennének azok, nézze meg ezeknek a fejét, mondja a kövér cigányasszony, s kamasz gyerekei hajába túr.

Mindenki elégedetlen, és szidja az önkormányzatot. Főleg a kisebbségit. Mert akik abban vannak, valamelyest már kivakaróztak. Abból élnek, hogy minket képviselnek – indulatoskodnak a putrik lakói –, csak az a baj, hogy ez rajtunk nem látszik.

Mindenki segítségre vár. Pénzre. Néha bemennek egy-egy munkahelyre, ahol felvételt hirdetnek, de a bőrük színét legtöbb helyen túl sötétnek tartják. Van, ahol kifogásokat keresnek, másutt a képükbe vágják, cigány nem kell.

A telepen mindenki pénzre áhítozik. De hogy legyen, azért komótosan mozdulnak. Tizenhét éves asszonyka állítja, kilenc hónapos gyereke után egyetlen fillér családi pótlékot sem kapott eddig, valami papírügyet kellene hozzá intézni. Néha persze meglátogatja őket a pénzes postás, vagy inkább elébe mennek ők, mint nemrég is, mert ott jártamkor több fazékba bekukkanthattam, s egyikben tyúkleves főtt, a másikban pörkölt, a harmadikban pedig, igaz, az jókora vájdling volt, toros káposzta.

Tizenkilenc éves fiú mutatja a homoki intézetben idén kapott címeres bizonyítványát, miszerint betanított munkás. Ám az állattenyésztésben nem tud elhelyezkedni. Büszkén vezet viszont barkácsműhelyükbe, ahol apjával szokott serénykedni. Látni ott vagy húsz biciklikereket, néhány kerékpárvázat s motort, kibelezett televíziókat. Ki tudja, honnan valók.

A telepen sok a beteg, de a leszázalékoltak legalább nyugdíjat kapnak. Sok a testi-lelki fogyatékos a gyerekek között is, mint például az a négyéves kislány, aki közel hetven esztendős férfi és negyvenes nő nászában fogant.

Jövedelempótlóból, családi pótlékból párezer forint jön össze havonta és fejenként. A legtöbb ház előtt alig néhány négyzetméternyi a kitaposott, kerítés nélküli udvar, a kerteket általában ház magasságú gyom uralja. Azért is a tanácsot szidják, mert hogy az nem küld embert, munkagépet dudvát irtani, így pedig még kis krumplit sem tudnak termeszteni.

Nézelődöm a telepen, ahol a rendszerváltás igazi hajótöröttei laknak. Palackpostát szeretnének íratni egy-egy odavetődő újságíróval, bár tudják, érzik, sorsuk ettől sem fordul jobbra.

De hát a palackposta a reménytelen reménység műfaja.

Amúgy meg ne ítéljünk szigorúan, hiszen ahol a jövő kilátástalan hétköznapok sora, ott az akarat, a jó szándék hamarébb elfárad.

Tartalomjegyzék

Vasárnap délután

A Tisza nem méltóságos és nem fenyegető. Közömbös, mint egy homokzsák vagy egy kézi kamera. A hídon vízszag, a felkavart víz pocsolyaszaga. Hullámzik a híd, ahogy teherautó dübörög vagy busz szuszog át rajta. Az egyik üres homokszállító vezetőfülkéjéből egész család bámul kifelé: a sofőr magával hozta az asszonyt és a gyerekeket, ilyet úgyis ritkán látnak. Vasárnap van, késő délután.

A hídon kisebb tömeg, többek kezében videofelvevő. Korzózáshoz öltöztek, szép az idő, igazi tavaszi. Katasztrófaturisták, mondja valaki a társának, de ők is csak szemlélődnek.

Lentről, az uszoda felől, furcsa nézni a Tiszát. A máskor gyönyörű sétány, a gesztenyesor melletti pázsit, virágoskert csupa tocsogó. A korlátnál felhalmozott homokzsákok ostromlott vár mellvédjére emlékeztetnek. Pár napja a járda lentebb van, mint a víz. Ha bedőlnének a zsákok, térdünkig érne a szennyes lé. Vagy a derekunkig.

A fűben, az átszivárgásoktól vizes, gyöngykavicsos sétálóúton néhány katona cuppog. A kurva anyját!, ordít hatalmasat az egyik, miközben hirtelen egy tócsa közepébe ugrik. Fölcsap a víz, beteríti társait is, de azok közönyösen mennek tovább már korábban átázott szerelésükben. Látod, ilyet nem szabad csinálni sosem, mondja egy anyuka nyolc év körüli lányának. Azt hittem pedig, szesztilalom van máma, kontráz a nagymamaféleség. A katonák padra ülnek, lábbelijükből kiöntik a vizet, elérkezett a váltásidő, mára nekik vége a napnak. Mire a seggem leér az ágyra, a fejem már alszik, tervezi az estét egyikük.

Mint kiadós zápor után ereszből folyik a víz, úgy folyik a patinás Tisza Szálló két oldalán, át a homokzsákokon, a sétányon, a párhuzamos járdán. A kövesúton egy csatornaszem még gond nélkül el tudja nyelni.

Szemben, a színházban, a háromórás előadáson az Üvöltő szeleket játszották, a hátsó bejáraton éppen szállingóznak kifelé a színészek, egyiket később a Zagyva-gáton látom lapátolni. Szigligeti Ede zsebre dugott kézzel, közönyösen bámul a folyó felé. Könnyű neki, bronzból van. Mögötte a díszfák rózsaszín virágszirmokat hullatnak a gondozott pázsit élénk zöld selymére. Valaki azt mondja, furcsa, édeskés szaga van a levegőnek, majd sokat sejtetően hozzáteszi, utoljára augusztusban érzett hasonlót, a napfogyatkozáskor.

A Verseghy Gimnáziummal szembeni játszótér kétharmadrészt víz alatt áll. Rendőrség feliratú korlátok és gázveszélyt jelző sárga színű műanyag szalagok kerítik a teret egészen a kakasos templomig. Nem lenne szabad átmenni rajtuk, a csúszdán, a hintáknál mégis a szokott gyerekzsivaj. A vízre szinte tüntetően nem figyel senki. Ha nem látják, tán ott sincs, lehet, nem igaz ez az egész felfordulás. A kicsik mintha egyszerre lennének felszabadultak és megszeppentek, de játszanak rendületlenül.

Az első világháborús emlékművet több száz homokzsák veszi körbe. Homokzsákhegyek. Az egyik lábánál hosszú sor kígyózik, a szomszédos étterem előtt fagylaltot mérnek. Szótlanul méregetik egymást a zsákolók és a várakozók.

Két férfi tart a sétány felé, az egyik hosszú gumicsizmában, a másik rövidnadrágban, papucsosan. Fiatal nő megy el mellettem, maroktelefonjába hadar. Tudósítja a családot vagy a barátját. Nagyon kemény, hallod, ez itt nagyon kemény.

Visszafelé, a Zagyva-torkolatnál az emeletes házat körbevette a víz, homokzsákon járnak be a lakók. Föntebb, a lakótelep környéki kosárpályán húsz év körüli fiatalok fociznak. A beton melletti füves rész már felázott. Ugye, te is úgy látod, hogy megint lefelé folyik a Zagyva, reménykedik egy ismerős.

Virágvasárnap rengetegen voltunk a szolnoki folyópartokon. Dolgoztunk vagy bámészkodtunk. A víz meg csak nőtt. Nem volt méltóságos, se fenyegető. Közömbös inkább, mint a gumicsizmák vagy a nyakkendők.

Tartalomjegyzék

Végvári napok

Ha támad az ellen, minden erőt a védekezésre kell összpontosítani. Olyankor még annak sincs ideje, hogy csak úgy egymás közt megvitassuk, miért nem küldi a császár a beígért fegyvereseket. Sőt, ha bekiabál a török Bornemissza Gergelynek, hogy nála van a fia, adja ki érte cserébe a kis muzulmánt, hát még akkor se kap választ. Ostromkor szinte gondolkodni sem szabad, mert a cselekvéstől veszi el az időt az is.

Különben az Egri csillagokban, amely hasonló végvárban játszódik, mint a miénk, számomra Tinódi Lantos Sebestyén kolléga ténykedése tűnik a legkevésbé hitelesnek. Mindenki kardozik, pufogtatja az ágyút, melegíti a pogánykopasztó szurkot vagy vizet, az a jóember meg irkafirkál, rímeket költ, summáját írja az vár viadaljának. Csoda, hogy meg nem verték, akiknek a lábukra csöppent a szurok. Mert miért is érdekelné azt, aki éppen élethalálharcot vív, hogy majd pár száz év múlva iskolások biflázzák hőstetteiket. Őket csak az érdekli abban a pillanatban, hogy megvédjék a várat. Még Dobó uram is bohócot csinál szerencsétlen krónikásból, azt mondja neki, hogy hát azért nem lövünk vissza, fiam, mert ma vasárnap van. Aztán kezdjen ezzel valamit a szerencsétlen újságíró.

Szóval vannak pillanatok, amikor nem a kérdezésnek, hanem a cselekvésnek mutatkozik ideje, de amikor azt hallja az ember a képdobozban a védelmi törzsfőnöktől, hogy a gátak végleges megerősítése hatvan milliárd jó magyar forintba kerülne, s véletlenül eszébe ötlik, hogy a mostani védekezésre harmincnyolc milliárdot különített el az udvar, és hogy az árvíz tavaly is került valamennyibe, akkor ideges lesz, akármilyen fegyelmezett katona, s azt kérdi, ha az alkalmi homokzsákokra telik közel annyi, mint a védművek normális megerősítésére, akkor az egymást váltogató császárok vajon miért nem rendezik a lehetőségekhez képest megnyugtatóan szegény, sokat szenvedett keleti végeink sorsát. Merthogy így a második ostrom kellős közepén már látjuk, hogy ha el is vonul a töröknyi víz, semmivel nem leszünk elébb, mint két éve, mondjuk. Rozoga erődítmények mögött rettegjük a következő támadást.

Adódik kérdés bőven. Azt ugyanis a császári udvarban sem mondhatják, hogy nem tudtak a veszélyről. Tudott arról mindenki, én magam is papírra vetettem úgy négy éve ilyesfajta mondatokat, méghozzá Tóth Albert Alföld-kutató gondolatait, figyelmeztetését lejegyezve: „Óriási veszélyt jelentenek az árvízvédelmi gátak. Hivatalos vélemények szerint harminc százalékuk állapota kritikus. A Körös-gáton a napokban arasznyi repedést észleltek, ami a töltés koronájától egészen a talpig húzódik. Ha ezeket nem tudjuk helyrehozni, bármikor elreccsenhet a gát, s akkor pillanatok alatt emberi életek, óriási vagyonok kerülnek veszélybe.”

Igaz, ezek a sorok a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei lapban, ahol krónikáskodtam, nem jelenhettek meg. A valódi ok felfejtése sírnivalóan nevetséges lenne. Azt azonban elárulom, hogy e helyett az írás helyett akkor a Romanov család végnapjainak népszerűen feldolgozott históriájával ismerkedhetett a végvárak népe.

Most meg nézi az ember a képdobozt, látja a töröknyi vizet, s tudja, amit tud. Az előző ostromkor azt mondták a főtisztek, százévente egyszer, ha megeshet ilyesmi. Most meg azt állítják, nyilván legjobb tudásuk szerint, hogy ötszázévente. Ezek után joggal ijedezik a magunkfajta attól, hogy jövőre meg úgy meg talál fenyegetni ez a kutya török Tisza, ahogy ezerévente csak egyszer szokott.

Merthogy ami az effajta valószínűség-számításból következik, arról nekünk, végváriaknak van valamicske véleményünk.

Tartalomjegyzék

Tiszai Titanic

Cimborám egy kis utcából kanyarodik ki, óvatosan egyensúlyoz a biciklivel, egyik kezével mázas kancsót fog a kormányhoz. Talán zsűrielnök voltál valahol, szólok utána. Dehogy, vigyorog kedélyesen, árvízi kitüntetéseket osztogattak. S annyi homokzsákot pakoltál, hogy neked is jutott? Azt nem, viszont írtam róla az újságban, feleli.

Ki gondolta volna, hogy az emléklapgyárosoknak, a fazekasoknak is üzleti megrendeléseket hoz az árvíz, meg az állófogadásokat szervírozó vendéglátósoknak. Folynak az ünneplések, a kitüntetettek, jutalmazottak névsorát persze a cinikusabbak már akkor borítékolhatták volna, amikor még csak közeledett az ár. Dísztermekben csendülnek a pezsgőspoharak: ez férfimunka volt.

Akik viszont elszenvedték az árvizet, azoknak nincs mit ünnepelniük. Jász-Nagykun-Szolnokban közel három és fél ezer ingatlan rongálódott meg, vagy dőlt le. Várkonyban még omlik a part, de másutt is sorsok omlanak össze. Az átázott falú házak, amikor száradnak, akkor a legveszélyesebbek. Beszéltem emberekkel, akik éjszakánként furcsa neszeket hallanak: mozognak, csúsznak a falak, tágulnak a repedések. Süllyed a ház, vetemednek a nyílászárók. S ennek hangja van. Aki tapasztalta, azt mondja, félelmetes.

A fényes termekben ünnepelnek. Kitüntetéseket, emléklapokat osztanak, koccintanak. A vízjárta házakban éjszakánként összeszorul az ébren rettegők gyomra. Mit hoz a jövő?  Ha megérkeznek is az ígért árvízi segélyek, több kellene belőlük.

Devecseri Gábornál olvastam: vidéki falu mozijában a Titanic katasztrófáját feldolgozó filmet játszottak. Akkor még a kép- és a hangfelvételeket külön pergették. A gépész ügyetlen lehetett, mert a látványhoz képest néhány másodperccel elcsúszott a hang. Amikor gyors egymásutánban váltották a kinti vihart, a matrózok küzdelmét, valamint a bálteremben a veszélyről még mit sem tudó utasok vigalmát mutató jeleneteket, a mulatozás látványát a vészjósló kinti tombolás, az elemekkel folytatott reménytelen küzdelmet pedig a tánczene, társalgásfoszlányok, üdítő kacagások festették alá.

Mostanában gyakran eszembe jut ez a titanicos képsor. Amikor az árvízi védekezéssel kapcsolatos ünneplésekről, kitüntetés-osztogatásokról látok tudósítást a tévében, vetemedő, málladozó falak hangját képzelem a képhez, az árvízkárosultak mindennapjai felett pedig pezsgőspoharak koccanását vélem hallani.

Tartalomjegyzék

Ég és föld között

Napok óta motoszkál a fejemben négy szó: „ég és föld között”. A folytatás, az ötödik szó, a hatodik és a többi sehogyan se rémlik. Talán egy hét vagy fél év múlva váratlanul beugrik majd, esetleg az egész dalszöveg, s akkor egy pillanatra megörülök neki, azután elfeledem az egészet.

Pár éve versekről, slágerekről, vagyis komolynak és könnyűnek tartott szövegekről beszélgettem valakivel. Vajon mi a titka a táncdalszövegek javának, hogyan van az, hogy a boltos legénytől az egyetemi tanárig dúdolják, fütyörészik azokat. Olyasmiben maradtunk, hogy a sláger csillogó, üres doboz, mindenki azt gondol bele, amit akar. Keretet kínál, lehetőséget. Szívesen dolgozik olyan a szavakkal, amelyeknek jelentése túlterjed a fogalmi tartományokon, és a tudat, esetleg a kollektív tudat alján húzódó mezőkbe hatol. Ilyen szavakkal többek között: nap, hold, ég, szél, a szél simogatása. „Csak a nap az égen, / csak a hold ragyogjon, / simogasson a szél, / simogasson, ha arcodhoz ér.”

És persze a másik: a jing jangja, a jang jingje.

Simonyi Imre írja valahol: „Oly könnyű volt, mint egy slágerszöveg, / tán ettől volt olyan nehéz elfelednem.”

Szóval, „ég és föld között, repülj velem”.

Ég és föld, mítosz és valóság, könnyű és nehéz, sláger és költemény, mennyország és földi pokol. Ha azt mondom, fellegjáró, égjáró, a szótár szerint is szédítő magasságban röpködő valamire kell gondolnunk, talán éppen a gondolatra, ha meg azt, két lábbal áll a földön, akkor arra, hogy a mélység legalján van egy stabil pont, ami persze csak annak tűnik, és mondjuk, a munka jut róla az eszünkbe. Lélek és test, fázós kék és meleg barna, háború és béke, férfi és nő, a jang jingje, a jing jangja.

Ég és föld között az élet van. A végtelenbe kódolt véges. Ég és föld között mi vagyunk. Reményeinkkel, örömeinkkel, lemondásainkkal, fájdalmainkkal. Az életben persze van valami időtényező is. Vagy haladási irány. Legalábbis úgy általánosságban. A fiatalság még vágyakat röptet a felhők fölé, a csillagokig gondol, szerelmek, hitek, dallamok hasítják benne eget, aztán engedelmeskedik a gravitációnak, a mélybe zuhan, összetöri magát, roncs lesz, testi és lelki roncs, vagy két lábra esik, és biztosan áll a földön, számol, számba veszi a javakat, leszámol az illúziókkal, régi önmagával, és nem kérdi, hogy megérte-e, megérték-e a kis kompromisszumok, az aljas árulások, mert ha kérdené, az azt jelentené, hogy még mindig nem ért földet, még csak zuhan, nem a társadalmi befutottsághoz, hanem Karinthy fiatalemberéhez képest, aki szomorúan figyel bennünket – onnan a magasból. Nem kérdi, megérte-e, mert fél a választól, és legfeljebb kevesebbet néz a tükörbe, esetleg szakállt növeszt és tompán, megfoghatatlanul fáj neki a gravitáció. S ez a fájás olyan szépen sajog a slágerekben!

Ég és föld között... Már nem is szavakra figyelünk, hanem a hangulatra, amit az a dallammal együtt hordoz, az üresen csillogó dobozra – magunkra.

Tartalomjegyzék

Párhuzamos játékok

Felnőttes komolysággal, kitartással rakosgatják egymásra az építőkockákat, szavakat, mondatokat. Ülnek a számítógépnél, alájuk szalad az út, kanyarognak forgalmi helyzetekben, veszélyen át, minden mintha valódi lenne, ők most Forma I-es pilóták, maga az isten. Örökéletre állítva lövik halomra az ellent, idegesen rándul a dzsojsztik, dübörög a klaviatúra. Nekirohannak a falnak, légvárcsúszdák falának; tanakodnak, mit játszanak. Kiszámolják egymást a partvonalra, egyedül vannak.

Párhuzamos világban élünk.

Játszanak a gyerekeink – kopírozzák a miénket, a rohanósat, az idegeset, visszabeszélnek és önállóak. A cipőfűzőt nem tudják ugyan befűzni, mert nincs türelmünk rá, hogy megtanítsuk őket. Befűzzük nekik magunk, úgy gyorsabb.

Ha valamit meglátnak a reklámokban, a boltban, kikönyörgik utolsó fillérjeinket. Mondanánk, hogy nem, csak a fogadat rontja, azután meg nem leszel éhes vacsorakor, de végül is mindegy, lassan már a csipsznek becézett sült krumplit is megszórják vitaminnal, ásványi anyagokkal, nehogy szó érje a ház elejét, s fogyjon az áru is. És a szülőnek se legyen lelkiismeret-furdalása, hogy vitamindús sárgarépa helyett tartósítókkal, mesterséges színezékekkel összetartott vackokat etet a gyerekeivel.

Megtanultuk elméletben, hogy a testi fenyítés nem megoldás, máshogyan kell leszerelni, motiválni a gyereket, csakhogy a máshogyanhoz nincs türelmünk, elcsattan a nyakleves, a pofon, mi is kibírtuk gyerekkorunkban, ember lett belőlünk mégis. Ütközik az elv és a gyakorlat, újabb feszültségeket szül, újabb pofonokat.

Ne nézd ezt a hülyeséget, mert kikapcsolom a tévét, mondjuk, amikor az akciófilmet bámulja a kölyök, de mi is néznénk, mert máshoz már nincs erőnk, már csak ez a képi és hangvillódzás tart bennünket ébren, aztán ha mégis kikapcsoljuk, a gyerek visszanyomja a gombot, s nem adunk neki pofont érte, mert most éppen úgy gondoljuk, hogy a gyereket nem szabad verni, és röstelljük, hogy valaha is megütöttük.

Holnaptól majd minden este mesélünk neki és játszunk vele sokat, csak most aludni kéne, kipihenni magunkat. Tolakszik a reklám, a gyerek a fogyasztói világ önmagát felkínáló szövegeit énekli, nem mondókákat, olyat már csak az óvodában tanulhat. A pisztoly neki már nem élmény, lézerkard kellene négyezerért meg űrfegyverek, örökélettel, hadd hulljon az ellen.

De hát a cowboypisztolyt se kellett tölteni a régi mozivásznakon soha. Az is örökéletre volt állítva már. Mint a mesék, azokban is kibújik a farkas gyomárból Piroska, s az élet vizével visszaragasztja griffeledel-végtagjait a legkisebb királyfi.

Játszanak a gyerekek. Felnőttes komolysággal építkeznek szavakból, kockákból, belőlünk, a történeteinkből. Másolnak minket, mi vagyunk a minta; s összeszorul gyomrunk a felelősségtől, ha erre rádöbbenünk.

Játszunk mi is. Politizálunk, gyilkolászunk, fontoskodunk. Eljátsszuk a szerelmet, összes nagy szavainkat, a nyelvünket, az életünket. Küzdeni tanulunk, és közönyt is tanulunk. S nem vesszük észre, hogy valaki figyel bennünket. Ha néha mégis összeakad a tekintetünk, olyankor lesütjük a szemünket. De a fájdalom és a félelem közös bennünk. És a remény is az lesz, a génekbe kódolt, hogy valahogy majdcsak felnő a gyerekünk.

Tartalomjegyzék

Szürke hó

Falusi gyerekkoromban, ha esett a hó, hát fehér volt minden. A házak teteje, a fák, az utca is, járdástól, kocsiutastól. Szép volt. Most a városban, ha hullik is, hamar fekete latyakká válik. A magas házak lapos tetején nem látjuk, a fák csenevészek, az utakon, járdákon pedig felolvasztja a kiszórt só.

Talán azért nem szeretjük itt a telet, mert nem az, ami. Ha egy láthatatlan kéz puha-fehér pöttyöket hint az égből, nagyon is látható kezek kemény-fehér sószemeket szórnak rá, s akkor kifeketül a beton, s járhatunk bokáig a sós, fűrészporos latyakban. Cipőnk átázik, s ha otthon megszárítjuk, fehér mintákat rajzol a bőrre a só. És tönkreteszi a cipőt. Magyarországon milliók lábbelijét ítélik korai pusztulásra sószóró honfitársaink – háztulajdonosok, házmesterek, köztisztasági alkalmazottak. Végül is ez az egyszerűbb megoldás. Nem kell söpörni, lapátolni a havat, és a só nem kerül sokba. Annak, aki szórja. És örülhetnek a cipőgyárosok.

Karthágó romjait azért szórták be sóval, hogy totálissá, visszafordíthatatlanná tegyék a pusztulást, de már az ószövetségi időkben is ismerték a sóátkot, amely manapság apránként adagolva teljesedik be rajtunk.

A legborzalmasabb, hogy beleszokunk ebbe a szürke, koszos latyakba.

A napokban régi ismerőssel találkoztam, akivel annak idején sokat háborogtunk a sózás ellen. S mert akkor is éppen latyakos volt a járda, s cipőnkön sófoltok, felemlegette régi bosszúságát. Én pedig megütődötten álltam. Azon döbbentem meg, hogy rég nem morgolódom a sószórás miatt. Megszoktam, hogy ezt így szokás, beletörődtem, belefásultam a fekete telekbe.

Sónedves a lelkem, a lelkünk.

Tartalomjegyzék

Updike-ról jut eszembe

Az utóbbi hetek fontos élménye, hogy megint Updike-könyvekkel kelek és fekszem. Persze még a könnyű, nyári uborkaszezon sem indokolná, hogy olvasmányélményeimmel traktáljam az olvasót, ha ez a vidám szemű, angolszász protestáns író nem lenne olyan piszokul aktuális, hogy minden sorában magamra ismerek. És ugye, az ember ilyesmiért olvas könyvet, de még a vacak szappanoperák kétszáztizennegyedik folytatását is azzal a kimondott vagy csak tudat alatt bujkáló reménnyel nézi: hátha többet tud meg önmagáról.

Az Updike-könyvekben természetesen van valami furcsa időutazás is Közép-Európából nézvést. A reális utópiát kínálják ugyanis. Ami Amerikában már megtörtént, az ide is begyűrűzött pár év vagy évtized csúszással, ha meg nem, hát be fog. A Nyúlról, kedves regényhősömről szóló könyvből már akkor fogalmat alkothattam, milyen egy Toyota-szalonban eladóskodni, esténként a tévé előtt chipset falni vagy a Fogyasztók Lapját böngészni, amikor itt még csak tévé volt, autószalon pedig nemhogy minden sarkon, de mutatóban sem, és a gyerekek se pozdorja-krumplit vacsoráztak. Ami meg a Fogyasztók Lapját illeti, itt is elkelne már. Talán ha lenne, kevesebb rossz árut sóznának ránk a boltokban.

Ez persze csak a tárgyi felszín, Updike-ban az jó, hogy többet tud a lélekről, arról, hogy miként működünk különböző helyzetekben, mint öt pszichológus. De mondhattam volna húszat is. Majdnem mindent tud ez a csillogó szemű, kamasz öregember.

Amiket most olvasok tőle, azokban a novellákban az idő fontos tényező. Vagy úgy, hogy elmos, vagy úgy, hogy megőriz emlékeket. Pontosabban semmit nem mos el, legfeljebb másmilyenre csiszol, mint víz az útjába kerülő követ.

No, ez bevezetőnek jó nagy lélegzetnek tűnik ahhoz képest, hogy a feleségem valamelyik nap összeírt pár dolgot, és elzavart vásárolni. Többek között szemeteszsákot kellett beszereznem – aki otthon szemétfelelős, tudhatja, nem is olyan egyszerű megfelelő méretű és erősségű nejlontasakot beszerezni, s mert most utóbb ilyen volt, megkérdeztem feleségemtől, hol vette. Mondta, hogy melyik bevásárlóközpontban. Én viszont egy másikba tértem be, és kezdtem pakolni a kosaramba, ám ott meg nem találtam valamit, ami szintén fel volt írva a cetlire. Józanésszel nem kockáztathattam, hogy abból nem vásárolok, másutt vett holmival meg nem szeretek újabb ábécébe betérni – félek a morcos biztonsági emberektől, még ha nem is lopok éppen. Visszaraktam gyorsan a polcra, amit a kosaramba tettem, s gondoltam, átmegyek abba a boltba, amelyikben feleségem a szemeteszsákokat vette. Így is tettem. Ott viszont bömbölt a zene. Valamilyen együttes játszott, élőben, nyilván kedvcsinálónak szánták, nekem viszont határozottan elment a kedvem attól, hogy üvöltve kelljen húsz deka trappista sajtot kérni az eladótól, mert az különben nem értené, mit mondok. Megtorpantam hát. Álltam egy percig, s azon töprengtem, most mit tegyek. Ha bemegyek, megalkuszom azzal a világgal, ami még a polcok közötti bóklászásomkor, áruk közötti meghitt válogatásaimkor is rám erőltet valamit, amit én nem akarok, most például éppen ezt a halláskárosító zenebonát. Dühöngtem magamban, s kijöttem a boltból. De döntésem, úgy látszik, mellőzte a teljes meggyőződést, mert egy újabb hosszú percre a bevásárlóközpont előtt is megálltam, azon tanakodván bosszús énemmel, nem kellene-e mégis visszamennem, minek bonyolítsam a dolgot új üzlet keresésével, az előzőbe visszatérni meg tényleg hülyeség lett volna, hiszen ott egyáltalán semmilyen szemeteszsákot nem találtam.

Ezekben a percekben természetesen nem a szemetes nejlon meg a zene volt az én központi problémám, valójában a bevásárlóközpontokkal szembeni, sokunkban meglévő furcsa ellenérzéssel hadakoztam. Olyasmi ez, mint amikor az éttermi lábszárpörkölt, a Mac’ Donnalds-os sajtburger vagy az otthoni rántott hús mellé teszi le valaki a voksát. Én persze sehová, mert megeszem szívesen ezt is, azt is, legfeljebb az ár ijeszt el innen-onnan.

Végül szemeteszsák nélkül tértem haza, mert úgy döntöttem, nem megyek vissza a zenés üzletközpontba. De mondom, ennek nem biztos, hogy a zene volt az oka, mint ahogy az sem, hogy bojkottom végérvényes. Sőt, tegnap már megint ott vásároltam.

Hogy minderről miért jutott eszembe Updike? Azt hiszem, fordítva történt, mert mint mondom, mostanában Updike-ot olvasok.

Tartalomjegyzék

Bolt

Áruk és panaszok bőségének helye. Mondjuk, megszokok, megszeretek egy fogkrémet, egy teafajtát, a következő alkalommal is azt veszem, s venném legközelebb is, de már nincs. Olyan. Van másmilyen. Barátkozom az árával, remélem, tetszeni, ízleni fog az is, aztán vagy, vagy nem. Végigpróbálok párat, van idő a nyugdíjig, s valamelyik mellett úgyis kikötök. Elvégre hajózni, fogat mosni, teát inni muszáj. S amikor majd megszokom, megszeretem azt a másik fajtát, abból sem rendel többet a bolt, ahová járok, illetve, lehet, nem is gyártanak már olyat, vagy ha mégis, máshogy keresztelik el, máshogy csomagolják, hogy máshogy képezhessék az árát is. Én pedig töprenghetek, hogy vajon a burkolt áremelésnek titulált kereskedői trükk csinál belőlem balekot, vagy tényleg ilyen gyorsan változik a világ.

Bevallom, bosszankodom, amikor ugyanaz az íz, minőség köszön vissza csicsásabb csomagolásban, drágább áron. De nem kevésbé idegesít, amikor ugyanaz a márkanév, ugyanaz az ár fed más minőséget.

Vegyük például a kolbászokat. A gyerekkori ízeket egyik sem idézi. Nem arról van szó, hogy a megszokott után nosztalgiáznék, hiszen a makói barátom vagy nyírségi feleségem szülői házából származó disznótorost is szeretem, pedig azoknak a fűszerezése, állaga, füstöltségi foka, de még a színe, vastagsága is teljesen más, mint gyerekkorom kunsági finomságainak. Különbözőek hát, a közös csak annyi bennük, hogy jók. Mert lélek van bennük. Mondjuk.

Persze amikor futószalagon és tonnaszám gyártja a gyár a kolbászt, ebből az ízjavítóból kevesebb jut belé. Honnan is lenne elegendő? Még ha összedobná a hentes, a vezérigazgató, a portás, a titkárnő, akkor is? Mindennek folyományaként aztán járjuk a boltokat, vesszük az olcsó kolbászt, mert olyanok vagyunk, mint az ország, kevés pénzű, s amikor valamelyik fajtában véletlenül kevesebb mócsingot, vagyis több lelket találunk, próbáljuk megjegyezni a nevét, hogy legközelebb is azt kérhessük. Igen ám, de akkorra már nincs az a fajta. Vagy ha van is, a lélek nevű állag- vagy ízjavító adalékanyagot kifelejtik belőle, s rosszabb esetben olyan mócsingra harapunk, hogy a fogorvosnál kötünk ki.

A tanulság csak annyi, hogy aki olyan, mint az ország, ahogy a költő mondja, mindenhez áron felül jut.

És örökké bóvlihoz.

Tartalomjegyzék

Szomszéd sorsok

Nagyon eljátszadozott velünk a történelem ebben a században is. Összegubancolódott sorsok, hihetetlennek tűnő életutak licitálnak egymásra Közép-Európában. Hét évvel a rendszerváltás után a magyar parlamentben a kárpótlásról vitatkoznak. Hogy kiket s milyen mértékben vonjanak a törvény hatálya alá. Közben az érintettek lassacskán a temetőbe költöznek, az unokák pedig nemhogy elfelejtik, meg sem tanulják a családi legendáriumot. Ki tartja már számon, hogy a nagyapa a szibériai vagy a magyar gulagok szörnyűségeit idézgette-e olykor?

Valaki azt javasolta, nemcsak a szovjet fogságba, a málenkij robotra hurcoltakat, hanem azokat is kárpótolni kellene, akik nyugaton estek hadifogságba. De hát hol kell határt vonni, s lehet-e forintosítani a régi sérelmeket?

Minap egy tanárnővel hozott össze egy véletlen, a várakozás unalmát űző beszélgetés. Az emlékezés mozaikcserepei hétköznapiságukban is döbbenetes élettörténetet formáztak. A tanárnő a határrevíziót követően Kárpátalján, egy kis faluban talált munkát. Később átment rajtuk a front. Egy magyar tiszt figyelmeztette, jobban tenné, ha mielőbb visszaköltözne Szolnokra, de hát az ember nem sejti sorsát. Kitérni meg úgy se tud előle. Váratlanul, készületlenül érte őket a hír, amit egy reggel bemondott a rádió: ezentúl Szovjetunióhoz tartoznak. Közel másfél évtized telt el, amíg egyáltalán hazalátogathatott. Egyedül persze, a férje nélkül, időközben ugyanis hozzáment egy ottani magyarhoz.

Amikor itthon járt, bekéretőzött egykori iskolájába órát tartani. Kíváncsi volt, mi a különbség az itteni és a kinti gyerekek között. Arra jutott, hogy a szolnokiak tényszerűen kevesebbet tudnak, viszont jobb a helyesírásuk. Azon az órán Balassit tanította.

Azt is meséli, itthon találkozott olyan divatbaba titkárnővel, aki szélesen gesztikulálva panaszolta a magyarországi szegénységet, miközben sűrűn kérdezgette, ugye, mennyivel jobb kint. Beszélgetőtársam talán csak az elbeszélés ezen pontján mutat némi indulatot, egyébként a sokat tapasztaltak halk szavú bölcsességével kalandozik a múltban.

A mindennapok apróságairól beszél. Arról, hogy amit bevásárlásnak nevezünk, azt a kinti körülményeket tekintve inkább beszerzésnek, élelemszerzésnek vagy élelemvadászatnak kellene hívni. Amikor a rokonok meglátogatták őket, nem boldogultak a boltokban, mert nem ismerték a szerzés praktikáit, farkastörvényeit. Egyik üzletben ezt lehetett kapni, a másikban amazt. Rendesebb bevásárláskor öt-hat boltot végig kellett járni.

Amikor itthon tejboltban állt sorban, és az előtte lévőnek nem tudtak vajjal szolgálni, mert kimaradt a szállítás, az eladó pedig bocsánatkérően magyarázkodott, ő odasúgta a hoppon maradottnak, mintegy reflexből, menjen át ebbe és ebbe az ABC-be, az előbb ott járt, akkor még volt, talán azóta nem fogyott el. A másik csak bosszankodott, mi az, hogy nincs vaj, s nyilván a segítőkészséget se értette, annyira más világhoz szokott.

A tanárnő sok mindenről mesél. Az ideológiai kicsinyességekről, meg hogy több mint négy évtized múltán kapott csak hazatelepedési engedélyt, immár nyugdíjason. Akkor már úgy érezte, nem bírja tovább idegenben. Pedig addigra barátai is szép számmal akadtak ott, hisz negyven esztendő az egy élet. Hányszor megkívánt egy darabka csokoládét, emlékezik, de nem volt, noha az akkori Kárpátalja valóságos Amerikának számított a mostanihoz képest. Három éve járt kint utoljára, látogatóban, de nem kívánkozik vissza, annyira rossz hatással volt rá az ottani szegénység.

Nyugdíja a pedagógusnyugdíjhoz viszonyítva is kevés, panasz mégsem hagyja el száját. Nem kérdi, kap-e kárpótlást több évtizedes furcsa fogságáért. Egyáltalán, mi az, hogy kárpótlás? Hiszen a világnak ezen a felén nemzetekkel játszadozik a történelem. Ebbe a társasjátékba pedig csak az idealisták álmodnak olykor szabályokat.

Tartalomjegyzék

Útkereső évtized

A fiatalembernek rossz az arcmemóriája. Két nap alatt kétszer szólított meg a belvárosában, szögletes műanyagvödröt himbálva kezében. Azt mondja, szerbusz, szeretnélek megajándékozni egy kis édességgel. Földbe gyökerezett a lábam, mert, ugye, vagy cukros bácsival – ám ezt közel kétméteres behemótságom nagy valószínűséggel kizárja – vagy pedig az emberi önzőség két lábon járó cáfolatával hozott össze sorsom.

Következő mondata azonban – lám, mégsem az Óperenciás tengeren túl élünk! – visszarántott a kipufogógázos főút valóságába. Szerzetes vagyok, templomépítéshez gyűjtök adományokat. Hiába, a hitnek is ára van, gondolom, s azt kérdem tőle, melyik egyháznak. Indiai kultúrával foglalkozunk, de ugye, ez nem probléma? Vagy mégis, olvassa le elhárító gesztusomat, majd miután eldadogom azon aggodalmamat, miszerint igencsak nevetséges volna, amint én, a szürke kis közép-európai figura, a szürke, hólucskos utcán megszabadítom magamat száz vagy kétszáz forinttól az indiai kultúra dicsőségére, udvariasan elköszöntünk egymástól. Hogy ő milyen szájízzel, nem tudhatom, bár nem hiszem, hogy minden félszeg elutasítás megrázkódtatást okozna neki, olyan gyors egymásutánban szólítja le a járókelőket

Én meg elcsodálkozom, hogy mostanság mennyi vallási köntösbe öltöztetett agresszióval találkozom. Úton-útfélen szekták, kisvallások igazáról akarnak meggyőzni.

Két hete például lángoló szemű, magát egyetemistának mondó könyvügynök csöngetett be lakásunkba, és a Kelet ősmítoszait, vallási filozófiáit kínálta megvételre súlyos ezrekért, s mert – bár mondtuk neki, velünk nem csinál üzletet – hajlandónak mutatkoztunk meghallgatni mondandóját, bő negyed óra alatt némi felsőbbrendűséggel, megszállottan fejtegette, hogy mindenki hülye, aki nem olvassa az általa ajánlott ősforrásokat. Azért elköszönés előtt kis hangszínváltással megérdeklődte, hová, melyik szomszédhoz érdemes becsöngetni a biznisz reményében.

Elgondolkoztató, mennyi fiatal keres napjainkban megnyugvást, menedéket a hagyományainktól idegen, egzotikus vallások kisközösségeiben. Az egész társadalomban ott motoszkál a rendszerváltás környékén elemi erővel föltörő igény mindenre, ami nem racionális. Ufók, álomfejtők, csillag- és tenyérjósok, bioenergetikusok, vegetáriánusok, kísértetek és a lélekvándorlás évtizede ez. Nem. Nem leszólva, kimosolyogva említem a bizonnyal dimenziókat tágító tényeket, csak hát azt is tudom, sokan kufárkodnak az emberek hitével, hiszékenységével, kihasználva azt, hogy kétségbeesve keresünk fogódzókat ezen a fölgyorsult Földön, ebben a világfalunyi magányban. Reklámokkal mosatjuk agyunkat, s használati utasítás nélkül lassacskán élni sem tudunk. Sok szekta, kisvallás pedig nem kevesebbet, mint a létezés receptjét kínálja a kallódó lelkeknek.

Csakhát... Én hajlandó vagyok rácsodálkozni minden nép kultúrájára, hisz valamennyi okokra-okozatokra, közös archetípusra épül, mégis más. Annyira legalábbis más, hogy az egyikben fölnőtt emberek ne találják meg túl könnyen helyüket a másikban.

Jung így fogalmaz: „A nyugati ember mitikus igénye evolúciós világképet kíván meg, amelynek kezdete van és célja. Elveti a világképet, ha kezdete van ugyan, de aztán már csak vége, ugyanúgy, mint a statikus, önmagában zárt örök körforgás szemléletét. A keleti ember viszont, úgy látszik, eltűri ez utóbbi eszmét. Nyilvánvalóan nincs semmiféle általános konszenzus a világ lényegét illetően” – írja, majd így folytatja: „Én mindkettőnek igazat adnék. A nyugati ember, úgy látszik, erősen extrovertált, a keleti erősen introvertált. Az első kivetíti az értelmet és a tárgyakban véli föllelni, utóbbi önmagában érzi. De az értelem kívül is, belül is egyaránt ott van.”

Vajon átléphetők-e a kultúra határai, motoszkál bennem a kérdés. Talán. Ám azt hiszem, ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Semmiképpen nem oly sokaknak, ahányan manapság csapódni látszanak egy-egy, számunkra távoli valláshoz, kultúrához.

Az megint más, amikor a cukorkás szerzetes belenyomja az édességrudacskát egy-egy nyugdíjas vagy babakocsit toló anyuka kezébe, majd közli, cserébe adományt, pénzt vár. Szerencsétlen megszólított az elfogadó gesztusból eredő zavarában persze hogy elkezd pénztárcájában kotorászni az indiai templom javára. Mindenesetre az effajta gyűjtés pszichológiája hatékonynak tűnik.

Én azonban, ha adományozni való pénzem kerül, inkább a hazai kultúra, a hazai elesettek, vagy ha már vallásnál tartunk, saját egyházam számára adakozok. Mert megkóstolom ugyan olykor az indiai ízeket, de hosszú távon a paprikás krumplit és a gránátoskockát választom.

Tartalomjegyzék

Borok

Ha borokra keveredik a szó, kérdőjellé válok, pedig azokról csak kijelentő módban szokás beszélni. Szinte illetlenség bizonytalankodni, ha dicsérni vagy szapulni kell a kérdéses nedűt. De hát mi emberek is sokfélék vagyunk, akár a borok. Az is mind külön egyéniség.

A divatok, a nagy szavak szűrőjén keresztül jutunk el hozzájuk. Ahogy önmagunkhoz. Egy legénynek először is azt kell eldönteni, hogy ha megkérdik tőle, mit iszol, mint feleljen. Három nagy halmazból választhat, ha a férfivá válás lépcsőivel ismerkedik éppen. Sör, bor, tömény. Én annak idején a bor mellett döntöttem.

Ez némi bonyodalmat okozott, mert újabb kérdéseket vont maga után. Fehér vagy vörös, azon belül száraz, félszáraz, édes, s ott van a fajták sokasága, kiegészülve egyéb jelzőkkel, mint például testes, könnyű, asztali.

A választás persze olyan, akár a fociban. Nem azért szurkolunk egyik vagy másik csapatnak, mert az legjobb, legrokonszenvesebb, hanem mert véletlenül annak a meccsére vetődünk el, a haver is annak drukkol, szóval, valami pályán kívüli közösségi élményről szól a döntés, miként a borfajtákra esküvésünk is többnyire majmolás eredménye. Sznobság. Húszévesen egy akkor általam kedvelt írónál azt olvastam, a száraz fehéret részesíti előnyben, magam is így tettem hát. Titokban talán azt remélem, jobb verseket írok tőle. Mindenesetre végigpróbáltam néhány fajtát, de igazából semelyik mellé sem tettem a voksot, az egyiknek a szőkesége tetszett, a másiknak a szeme színe, örömet leltem a testesben meg a tüzesben is.

Máig emlékszem egy könnyűvérű spanyolra. Bajorországban ismertetett össze vele barátom barátja, egy disszidens. A beteljesült szerelem volt az. A rátalálás öröme. Úgy képzeltem, egy hosszú életet le tudnék vele élni. De csak egyszer kóstolhattam, hiába keresem azóta is minden palackban. Azután volt az a mádi szőkeség, azzal egy sárospataki kimérésben, rexezés közben hozott össze a véletlen. Ahogy lusta teste szétolvadt a számban. Pillanatok voltak, emlékek lettek.

Ha megkérdik, mi a kedvenc borom, mondok valamit. A spanyolt meg a mádit nem szoktam emlegetni, mert van, amiről hallgatni érdemes.

A bor különben is csak ritkán a szaglóidegek és az ízlelőbimbók választása. Hogy ki milyen tőke levét issza, sokkal inkább hagyomány és pénztárca kérdése. Mesélte valaki, hogy Olaszországban Egri bikavérrel kínálták, ám igencsak meglepődött, amikor híg rosét tettek elé. Nőn és boron könnyű összevitatkozni, ők is ezt tették. Végül kiderült, hogy több mint száz esztendeje valaki a turini emigrációnak küldött vagy vitt néhány egri tőkét, amik persze azon az éghajlaton teljesen más termést hoztak, mássá fajult a boruk is, de néhány ottani magyarnak mégis az jelentette a hazát.

A másik véglet a hamis boroké. Néhány éve különösen sok volt belőlük, de valamennyi mindig akadt és akad. Egy tiszazugi hegybíró a receptjét is elmondta. Még műtrágyát is kevernek bele. Hogy jobban erjedjen. Sokan tudják, hogy hamis, mégis isszák. Olcsó, arra futja, inni meg kell, megszokásból, vagy hogy könnyebb legyen elviselni a mindennapokat.

Mert van, amikor már valójában mindegy, szőke vagy vörös, tetszik vagy nem, az a fontos, hogy legyen. Melegítsen, ha hideg van. Különben meg, ha nem tetszik, azt is lehet mondani, vacak ez a bor. Lesznek az ivó törzsközönségében, akik rábólintanak, más esetleg a dolog természetéből fakadóan azt mondja, ittam rosszabbat is. S ha idáig eljutnak, akkor már lehet miről beszélgetni.

Nem volt hiábavaló kitölteni az első pohárral.

Tartalomjegyzék

Velence

Velencébe úgy szokás menni, hogy az ember délután felül a buszra, s reggelre ott van a lagúnák városában. Körberohanja a nevezetességeket, a nevezetességek töredékét, készít pár fotót, aztán ha nem téved el, időben megtalálja a többieket, és irány haza. Két éjszakát kínlódik végig a buszon a pár órás látványért, ami nem arról szól, hogy megismerje a várost, befogadja a látványt. Csupán valamiféle hangulatot tud megsejteni abból, amit Velencének hívnak, s azt is csak akkor, ha szerencséje van. Egy idő után pedig legfeljebb a csatornák bűzös szagára emlékszik, vagy ki tudja, mire.

Valahogy így voltam én is pár hete, amikor rászántam magam az útra. Kicsit röstelkedtem, hogy annyit utazok azért a kis ottlétért, aztán kiderült számomra, hogy Velence másoknak is egynapos város. Valamennyi ismerősöm, aki járt Velencében, úgy ment, hogy péntek délután felült a buszra, s vasárnap már itthon is volt. Akadt, aki arról panaszkodott, hogy végig esett az eső.

Szóval, van öt-hat óránk, megérkezünk a Szent Márk térre, behasonlítjuk a látványt az útikönyvhöz, s mert a székesegyháznál hatalmas sort látunk kanyarogni, gyorsan beállunk a végére, nehogy lemaradjunk bármiről. A sor nem halad, mert még nincs nyitva a templom. Nyugtatjuk magunkat, ha már ennyit álldogáltunk, csak nem hagyjuk, különben is, a többiek sem hagyják, és lám, előbb-utóbb kinyitják az ajtót.

Amikor a doge palotáját is végigámultuk, becsatangolunk a kis utcákba, lássuk, miként élnek az ottaniak. De a velenceieket nem lehet észrevenni a turistáktól. A boltosok, az árusok nyilván helyiek, de az meg ugye, hogy valaki a portékáját igyekszik rábeszélni másokra, mégsem az az élethelyzet, amelyet ellesve bennfentesnek gondolhatnánk magunkat. A gondolások is a kirakathoz tartoznak. S talán az őszöreg koldus is a palota sarkánál, téli posztókabátban, pedig nyár volt akkor is. De talán az az öregember vagy az a szatyros nénike a vízibuszon, tudja, mi Velence.

És akkor mi van? Az asszony lába visszeres, a képe szomorú. Biztos orvoshoz jár, vagy ha nem, hamarosan fog, és egyszer úgyis meg fog halni.

Lehet, hogy nekem ez a visszeres láb jelenti ezután Velencét, vagy a csatornába dobott üres kólásflakon, a Szent Márk téri galambok szárnyrebbenése, vagy az a vakuvillanás, amellyel tiltott helyen egy kövér amerikai kereste a megörökíthető pillanatot.

Nyár van most is, sárga, sirokkós. Ilyenkor sokan, kuporgatott pénzünkön, megvásároljuk a távolságot. Repülőre szállunk, vonatra, kerékpárra. Attól függ, mire telik. Az útlevél mellé zsebre gyűrünk valamennyi pénzt s az illúziót, hogy valamit megismerünk a világból. Vagy hogy egyszerűen csak jól érezzük majd magunkat, kipihenjük az esztendő vagy esztendők fáradalmait.

Amikor hazajövünk, a pénztárcánk vékonyabb, a bőrünk talán barnább, de hogy valamit hazahoztunk volna a világból, ami több egy fényképnél, drágán vásárolt szuvenírnél, ami nem olyan üres, mint a tengerparti kagylók, nos, azt legtöbben csak hazudjuk.

Hányan vannak, akik ki sem mozdulnak szülőhelyükről, mégis teljesebb életet élnek, egyenesebb, tisztább emberek, mint mi, akik ha tehetjük, Közép-Európánk számára elérhető városokba utazunk. Hogyha majd emlékezni kell, mesélni a nyaralásról, szinte mindegy, hogy a díszlet tengerpart vagy hegyvidék volt, s a bódulatot a görög bor, a szlovák sligovica, esetleg az erdélyi havasok áfonyájával és vadszedrével ízesített pálinka okozta. Mindegy, szinte mindegy.

Gyönyörű illúziók a mi világjárásaink. Elmegyünk Velencébe, és azt hisszük, tudjuk, milyen az a város. Belépünk a kölni dómba, és azt hisszük, megértettük, mi az a keresztény Európa. Sőt azt, hogy tudjuk, hol lakik isten. Elmegyünk falura, és természetimádók leszünk, Erdélybe, és azt mondjuk, lám, így kéne magyarnak lenni, s irigyeljük az ottaniakat egyszerű kedvességükért. Pedig nem őket irigyeljük, és nem tudunk mi semmit, és Isten sem a kölni dómban lakik, hanem bennünk, mert bár utazásaink látványa a fényképezőgépben nem fér el, a világ csakis bennünk létezhet. Mostanában divat elmenni egzotikus országokba, Indiába, Kínába, Afrikába, mert ami ott van, az olyan másnak tűnik. Mondjuk, az Indiában készült képekre odakapja a szemét a szemlélő. Magyarországon ilyet nem lehet látni, mondják. Nekem meg egy festő szavai jutnak eszembe. Azt mondta, hogy aki egyetlen négyzetkilométeren nem tudja megfesteni az életművét, nem jó festő. Vagyis az élet teljessége egyetlen négyzetkilométeren megragadható.

Mindebből nem az következik, hogy ne utazzunk. Ellenkezőleg. Nem mindegy viszont az utazás minősége. Ám ez sosem a pénzen, hanem az utazón múlik. Hogy a külső és a belső világ megismeri-e egymást.

Tartalomjegyzék

Zümmögők

Nyikorgó széksorok, a vetítő diszkrét zümmögése lehallatszik a gépházból, staniclitenger morajlik, de még az utolsó sorokban is félbe marad a tapizó mozdulat, amikor a vásznon a kimért, kortalan úriember halványan elmosolyodik. A mosolynak nagyon pontosnak kell lennie, hirtelenül hökkentőnek és sokat sejtetőnek, különben, ha rossz a színész, ha kényszeredett, merev a mimika, visszavonhatatlanul elvész a pillanat vérfagyasztó varázsa. Aztán kell még egy hamvas női nyak – kivérzett szimbólum, elfojtott erotika.

Drakula gróf él és uralkodik az ő hívein. Vérünket szívja, erőnket veszi. Belőlünk létezik.

Akár a szúnyogok. Állandóan csak zümmögnek a fülünkbe, a hétköznapjainkba, mi meg csapkodunk eszeveszetten. Azt hisszük, használt az irtás, megcsappantak az élősködők, pedig ellenkezőleg, szaporodnak. Kikupálódtak, hogyan kell túlélni. Szokjuk egymást. Ők a tehetetlenségünket, dühünket, mi a zümmögésüket. Már a hangjukról megkülönböztetjük őket.  Tudjuk, melyik támad jobbról, melyik balról. Melyik jön hátulról.

A zümmögés rosszabb, mint a staniclizörgés a moziban. De mi most éppen nem moziban vagyunk, hanem a tévé előtt ülünk. Még a híradó pereg, ám nemsokára valami vámpíros film következik, s véletlenül sem a Szigorúan ellenőrzött vonatok Jiří Menzeltől. Menzel onnan jut eszembe, hogy a napokban belelapoztam egyik tárcakötetébe. Ott írja: „Hiába tanulta meg az ember az évszázadok során a színlelést, a társasági álarc felöltését, szakadatlanul nem alakoskodhat, s ha jól figyelünk, már az arcából, az arcjátékából megállapíthatjuk, kiféle-miféle.” Csakhogy, mivel „a rossz filmek és tévésorozatok kissé elkorcsosították ösztönös megérzésünket, s hajlamosak vagyunk inkább a hallottaknak, mint a látottaknak hinni”, a neves rendező egy játékot ajánl. Halkítsuk le a televíziót, és csak a szereplő arckifejezését figyeljük, mert így könnyebb felismerni a mesterkéltséget, hamisságot.

Kipróbálom. Leveszem a hangot a híradóról, amelyben éppen politikusok beszélnek. Nézem őket. Kimért úriemberek benyomását keltik. Kortalanok. Úgy értem, archetípusok. A mosolyukat figyelem. Vérfagyasztó pillanatok. Pedig a vámpíros film csak ezután következik.

Egy szúnyog zümmög a fejem körül, a nyakamba döfi szívó-szúró szájszervét. Lecsapom. A kezem véres lesz, a nyakam viszont viszket.

Valahol azt hallottam, hogy a vámpírokat fokhagymával távol tarthatjuk magunktól. A szúnyogok ellen is kitaláltak különböző riasztószereket, de a politikusok semmitől nem zavartatják magukat.

Állandóan csak zümmögnek.

Tartalomjegyzék

Penész és adóalap

Azt mondja a barátom felesége, hogy férje egész délután a hűtőszekrényt simogatta. Mielőtt pajzán gondolatok támadnának bárkiben, gyorsan megjegyzem, hogy egy hete vásárolták a frizsidert, mert a régi, szovjet gyártmányú szerkezet már nagyon idegesítette őket állandó, hangos zúgásával, a polcai is kitöredeztek, s a szomszéd szerint falta az áramot, elromlani persze a szó klasszikus értelmében nem romlott el. A békebeli szovjet szerkezetek nem arról híresek, hogy gyorsan tönkremennek, ellenkezőleg, nyűhetetlenek, de – mint egy rossz házastársnak –, olyan tulajdonságaik vannak, amivel legalábbis az őrület szélére kergetik az embert.

Barátom egy délutánon át simogatta a hűtőszekrényt. Gondolhatnánk, amolyan tartuffe-i figura, ha már éppen csörgő aranyai nincsenek, hát azt simogatja, ami leginkább kéznél van – a vagyontárgyai közül. S ha éppen a konyhában volt dolga, miért ne szabadulhatott volna rá az új hűtőre?

Csakhogy barátom félelemből simogatta a hűtőt. Amint ujjbegyét végighúzta az oldalán, megnézte azt. Aztán megint simított, s megint megnézte. Vannak cselekvések, amelyek kényszeressé válnak. Ez olyan lehetett. Penészt keresett, merthogy penészedik a lakásuk. Nemcsak az övék, sokaké. Panelek és téglaházak, tíz és négyemeletesek egyaránt penészednek, mert rossz a szigetelésük, végül is ugyanaz a rendszer alkotta őket, mint a régi hűtőket.

Ez így nem mehet tovább, valahogy penészmentesíteni kell, gondolták a tavaszon, s mindenféle holtbiztos tanácsot meghallgattak az ismerősi körből. Aztán fogadtak egy mestert, aki kimázolta a szobákat, a konyhát, s tuti penészölőt kevert a festékbe. Igen ám, de ahogy bejöttek a hidegebb idők, kiderült, nem volt tuti se a festék, se a mester, a fal ugyanúgy penészedik, mint annak előtte. A hűtő meg ugye ott van a fal mellett, talán az egyetlen lehetséges helyen, ahol a kicsiny konyhában lehet, próbálták távolabb húzni a faltól, amennyire a másik bútor engedte, hadd szellőzzön, de csak penészedik, s a penész, idő kérdése csak, átterjed a hűtő oldalára, mindenüvé.

A mestert nem lehet felelősségre vonni, mert nem adott számlát, illetve lehet, hogy megkérdezte, adjon-e, hozzátéve, hogy akkor viszont másfélszer annyiba kerül, márpedig egy lakásfestésre az embereknek gyűjteni kell, úgy általában, szóval jól meg kell gondolni, mikor kérünk számlát, mert amúgy ezt kérdezi a villany- és mosógépszerelő is, meg mindenki. És akkor az ember áll ott bután, és azt mondja, nem kell számla, hagyja csak, mert így megússza olcsóbban, persze tudja, hogy most éppen adócsaláshoz asszisztál, de hát már megszokta, ugyanez történik, amikor a kofa vagy a fodrász nem ad blokkot, vagy a vállalkozó fiktív utakat számol el, hogy több benzinpénzt írhasson le az adóalapból, és így tovább, görög, görög csak a lavina feketén vagy szürkén.

Betemet mindenkit, cinkossá tesz.

Szürkévé, mint a penész.

Tartalomjegyzék

Hangok

Képzeljük el, hogy kopog az eső, csobog a patak, tenger mormol, tűz pattog, madár csivitel, szóval gyönyörűen zsong a természet, de hiányzik valami. Egy másik hang. Az emberé, amely teremt és pusztít, állít és tagad, ítél és bizonytalankodik, szeretetről beszél és gyűlöletről, s amely nélkül üres lenne a világ, mint egy szülőotthon, ahol senki nem vajúdik.

Mondatok töltik ki mindennapjainkat, s teszik értelmessé vagy legalábbis elviselhetővé a létezést. Mondatok, amelyeket mi mondunk, mondatok, amelyeket mások. Ha sokáig nem hallunk emberi szót, elszürkül, bepenészedik a lélek. Ha sokáig a négy fal közé kényszerülünk, eljön egy pillanat, amikor feltépjük lakásunk ajtaját, és belevetjük magunkat a forgatagba. Megörülünk a jó ismerősnek, de ha nem találunk hirtelen ilyet, szóba elegyedünk ismeretlenekkel, sőt kellemetlen alakokkal, még az ellenségeinkkel is hajlamosak vagyunk bizalmaskodni ilyenkor.

A minap valaki azt mondta, hogy a szó kevesebb, mint a cselekedet. Szerintem tévesen cselekedett.

Egész biztos vagyok abban is, hogy a szó gyógyít. Aki nélkülözni kényszerül, szomorú lesz, beteg. És rosszindulatú.

Szerintem az egyedülállók magukban beszélnek, akár az isten vagy a gyerekek. Meg mint az elárvult öregek. Mondjuk, él valaki egy magányos tanyán, esetleg egy ugyancsak magányos panelházban, egyetlen társa a kutyája vagy a macskája, s amikor reggel fölébred, azt mondja, no, fel kéne kelni. S amikor fölkel, és belegondol az aznapba, akkor meg azt mondja, csak úgy, félhangosan, édes istenem, segíts meg.

S ha van, bekapcsolja a rádiót. Mert ha már nincs kivel beszélgetni, mások beszédébe is jó belehallgatni néha. Rábólintani az éteri hangra, úgy bizony, vagy ellentmondani, pörölni, szidni azt.

Hang annyiféle van, ahány ember, s ezen belül mindenkinek annyi, ahányszor megszólal. Lehet rikácsoló, suttogó, érces, határozott, kenetteljes, óvatos, kötekedő, lágy, megnyugtató, búgó, ármányos, bárdolatlan, képzett – csak hang legyen, csak mondjon valamit.

A rossz színész elvesz a szavak jelentéséből, a jó hozzáad. Én például minden Ady-verset Latinovits hangján hallok, akkor is, ha azt éppen sosem szavalta. A Babits-verseket meg Babits kántáló hangján, mert egy gimnáziumi magyarórán valami régi lemezről lejátszotta a tanárunk, talán épp a Balázsolást. Csak azt feledném, azt a franciát. Ez meg Pilinszky nyúlós hangján szól. De ismerem Nagy László, Weöres, Kormos István hangját, s pár hete Karinthyt is hallottam a rádió jóvoltából. Az egyik véletlen délutánon a költő saját maga készítette recsegős felvételét szórták szét az éterben. A Mene tekelt mondta. S a vers elé odatette, itt Karinthy Frigyes magyar költő beszél a huszadik századból. Mennyi mindent elmond ez a kicsit iskolásan fontoskodó, bizakodó, zseniális mondat. Többet tudhatunk meg belőle, mint szócikkek, irodalomtörténetek sokaságából.

Azt mondják, a szó elszáll. Szerintem száll, szárnyal, benne van a levegőben. Furcsa, de a tudósok még nem fedezték fel, hogy a levegő egyik fontos alkotóeleme a hang. Nem kevésbé szükséges létezésünkhöz, mint az oxigén.

Tartalomjegyzék

Írótábor

Nyár végén Berekfürdőn jártam. Nem volt jó, mert sokan voltak. Annyira sokan, mint huszonéve, amikor néha átkerekeztem Kunhegyesről. Csak akkor még nem zavart a rengeteg vendég, akkor még azt hittem, hogy a fürdők évszaka csak a nyár, még nem hallottunk ózonlyukról, kifeküdtünk a napra, néha úsztunk néhány hosszat a hidegben, s amikor a melegbe húzódtunk nyakig, elnézegettük a gyönyörű női formákat, korosztályunk lányait, akik akkor még semmit nem sejtettek arról, milyen lesz a következő húsz év, s persze így voltunk ezzel mi is. Akkor még a nálunk idősebb, főleg az öreg testekben a jövő kiszámíthatatlan árnyai kísértettek, és elnézve az operált, hájas hasakat, a petyhüdt bőröket, visszerektől dudorodó vagy elfeketült lábakat, szinte kihallatszott fejünkből az ott dübörgő rock-nóta szorongató felismerése: „zuhanó sorsok életek, / mi vár rád és rám?”

Azóta sok strandon megfordultam itthon és külföldön is, néhol a nap, néhol a víz volt gyönyörű, máshol, máskor a társak, a fiúk, akikkel a délelőtti büfében pezsgő mellett váltogattuk meg a világot, a lányok, akik azt ígérték, reggelente egymás mosolyára ébredünk, és majd gyereket is szülnek nekem.

Ám ezek strandok voltak. A fürdőhely szót csak régi könyvekből ismertem, a Monarchia nosztalgikus békéjét idézték Csáth Gézástól, szépasszonyostól, unatkozó, megfontolt mozdulatokkal, bőséges ebédekkel, lassú, de biztosan ható italokkal, s olyan beszélgetésekkel, amelyek nem az ózonlyukról szólnak, és nem is az aktuális politikáról, világhelyzetről, hanem sokkal kimondhatatlanabb dolgokról, a gesztenye színéről, az őszi hajnalról, ahogy a nap piros fénye átüti a medence fölött kövéren fodrozó párafelhőt, halott szeretőkről, virgonc asszonyokról, hosszú ebédekről, megfontolt, komoly borokról, kiszámíthatatlan versekről, a gyógyító víz dicséretéről.

A fürdőhelyet Berekben találtam meg három éve, az írótáborban. Vénasszonyok és indiánok marasztalták a nyarat a gesztenyék, platánok és fenyők között, a hajnal hűvös volt és korrekt, a víz, mint egy szerető, simogatott és befogadott, a vacsorai beszélgetések az éjszakai medencében értek véget, egymás ajándékkönyveit olvastuk. Rengeteg dolgunk volt. Az étkezések között fürödtünk, beszélgettünk, kocsmába jártunk. Nem részegeskedni, a metafizikát kerestük mi ottan.

Nekem verset írni már csak itthon jutott időm. Most visszaolvasva rájövök, hogy nem csak az írótábori élményeket fogalmaztam meg benne, hanem akkori szorongásaimat is, amikor még csak a közönséges strandokat ismertem, s fogalmam sem volt, milyen csodálatos lehet Berekfürdőn ősszel, amikor vénasszonyok marasztalják a nyarat, de még egy ilyen esőbe hajló napon is, mint a mai. Ezt írtam: hanyatt a vízben, a vízben hanyatt, / asszonyformájú felhők alatt / vörös napkorong: / ahogy a földből kiszakad; / a hajnal hűvös, akár az értelem, / a medencében lázas őselem / ölel, simogat, én is mozdulok: / hajlatok, vállak, ívek, tomporok – / az ég bennük felragyog: / mintha valódi asszonyok, / mint valódi szerelem, foszlanak, / hiába markolja őket képzelet, / összezárul mögöttük a pillanat, / ahogy a víz, ha kilépek, / s nyomom se marad.

Tartalomjegyzék

Szektás voltam

Valamelyik karácsony környékén bulit szervezett a tanári kar, amelynek magam is tagja voltam akkor. Szolid összejövetel ígérkezett, de azért került némi étek és ital is persze. Kisebb csoportokban folyt az óvatos, semmitmondó, úgy is mondhatnám, társasági csevegés. Hirtelen a vallásra, az istenhitre keveredett a szó, mondom, karácsony tájt járt az esztendő, s mert más is fogalmazgatott ezt-azt, én is megkíséreltem nyilvánvalóvá tenni, tulajdonítok-e – s ha igen, miért, ha nem, miért nem – bármilyen szerepet a teremtőnek.

Talán a túlzott pontosságra való törekvés miatt nehézkesen, önmagamat is javítgatva kezdtem mondandómhoz, amiből egyik kollégám zavart vélt kihallani, s talán éppen segítségemre próbált sietni egy gyanús félmondattal. Valami olyasmit vetett közbe, hogy na jó, jó, tudjuk, mit gondolsz te erről.

Hogy-hogy, kérdeztem vissza, fojtott ingerültséggel, mint aki megsejtette a megjegyzésben lappangó titkot, hogy tudnátok ti, amikor lehet, én sem tudom a választ. Kollégám visszakozni látszott, elvörösödött, s végül kis csiki-csuki után kibökte, tudjuk, hogy te Jehova tanúja vagy. A torkomban hirtelen gombócot gyúrt a megrökönyödés, bizonyára az én arcom színe is közelített az övéhez, s miután képes voltam nyelni egyet, valami bugyuta tiltakozásfélét dadoghattam. Aztán, mint akinek szégyenkezni valója van, tiltakozni kezdtem az állítás ellen, egyre kétségbeesettebben érveltem, hogy szó sincs róla, még misére sem szoktam járni a katolikus templomba, pedig ott kereszteltek.

Kollégám meg elmondta, hogy kitől hallotta, s hogy annak ki mesélte, s hogy ezt így tudja mindenki a tanári karban, és ha tényleg jehovás lennék, hát nyugodtan bevallhatom, hiszen eddig sem éreztettek velem semmiféle ellenszenvet.

Nem volt mit bevallanom, viszont fontosnak éreztem, hogy főnökömhöz somfordáljak, s közöljem, hogy nem az vagyok ám, aminek hisznek. Ő azt felelte, nagy kő esett le a szívéről, meg hogy igazából nem is akarta elhinni, merthogy a viselkedésemben nem volt gyanús, nem agitáltam őket, hogy térjenek meg, s a lépcsőfordulókban a diákokat sem akartam erre rávenni, szóval, hogy nagyon örül, én meg azt gondoltam, hogy sutyiban biztos kérdezgették is a gyerekeket, hogy az új tanár úrnak nincsenek-e furcsa, bibliás megjegyzései, de azért e gyanúmat nem osztottam meg vele, hanem tovább mentem, és más kollégákat is megnyugtattam. És ők nem mondták azt, hogy hát nem is gondoltuk mi azt rólad, meg hogy, erre igyunk egy kupicával, hanem zavarban voltunk tisztességesen. Na, ebből elég, hessegettem volna el magamtól a témát, és én kezdem röstelkedni a mentegetőzések miatt, azok előtt a kollégák előtt, akik tudni véltek rólam valamit, ám úgy csináltak, mintha nem tudnának, sunyiztak csak, illetve biztosan összesúgtak a hátam mögött, na itt megy a jehovás. És talán azt gondolták, hogy füveket legelő oroszlánokról álmodom, titokban rágom a körmöm, verem az asszonyt, vagy mit tudom én, valamit gondoltak, és én röstelkedtem azért is, mert nem akartam, hogy mindenfélét gondoljanak rólam, olyannak higgyenek, mint amilyenek a jehovák, vagy amilyennek ők hiszik őket.

A tekintetem összeakadt a terem túloldalán csöndesen iszogató kollégámmal, aki még nem tudta, hogy nem vagyok jehovás, egymásra mosolyogtunk, és én azt gondoltam, na, öreg, te sem tudod, hogy én azon vigyorgok, hogy te még úgy tudod, hogy én nem tudom, miket sutyorogtok ti az én hátam mögött.

A dolog sokáig foglalkoztatott. Nem hagyott nyugodni, a gondolataim szüntelenül vissza-visszarántottak ahhoz, mit terjesztenek-terjesztettek rólam a kollégáim. S hogy lehet, a diákok is úgy tudják már, a szomszédaim, a barátaim, mindenki más.

S mi lett volna, ha azt találja ki valamelyikük, hogy buzeráns vagyok? Esetleg gyilkos. Vagy mondjuk pedofil. Vagy baloldali. Vagy jobboldali. Vagy cigány.

S mi lenne, ha tényleg cigány lennék?

Tartalomjegyzék

Bárki angyala

Angyalok márpedig vannak. Vadak, feketék, ilyenek-olyanok. Képzeljünk el egy beteg öreget, amint a kórteremben valamelyik szobatársa Junoszty tévéjén a Vad Angyalt nézné éppen, ha tudna még figyelni rá, mondjuk a huszonegyedik folytatást, miközben a Fekete Angyal már készíti számára a szert, amitől hamarosan igazi angyalok társaságában találja magát.

Amikor először hallottam a rádióhírt, miszerint egy fővárosi kórház nővére harminc-negyven haldoklót ölt meg, nem volt bennem felháborodás. S amikor hiányos információimmal végiggondoltam, mi történhetett, akkor sem botránkoztam meg. Persze, nem tudom, mi lehetett a fiatal lány indítéka – állítólag a munkatársak, a rendőrök se tudják –, de talán segíteni akart a szenvedőkön. A keresztény felfogás szerint vétkezett, de hát a vallási megközelítés csak egyetlen a lehetségesek közül.

Amikor a gazdájához szokott ló a westernfilmben eltöri a lábát, a főhős nagy, férfias könnyekkel küszködve előveszi pisztolyát, s miközben megsimogatja a jószág pofáját, lelövi azt. És a tévénéző, mert nem látja senki, a hős helyett is elsiratja az okos, hűséges négylábút, és belenyugszik, ennek így kellett lennie. Amikor egy autó elcsap valamilyen jószágot, mondjuk kutyát, s az kifordult belekkel vinnyog, és nem kétséges, hogy el fog pusztulni, melyik a nekünk inkább tetsző megoldás? Ha a sofőr, telve lelkiismeret-furdalással vagy anélkül, továbbhajt, esetleg az, ha megáll, és valamilyen kővel fejbe veri a szerencsétlen jószágot.

Az ember, ha menthetetlen, s tudja, már csak szenvedés várja a földi létben, szűköl a fájdalomtól, naponta azon fohászkodik, hogy legyen vége már, és könyörög az orvosnak, nővérnek, segítsék befejezni a kínt, akkor az etikus orvos szelíden-szomorúan megrázza a fejét, és azt gondolja, ő nem a halál, hanem az élet szolgálatára esküdött. Esetleg mást gondol, de az okos gépekkel, tudós szerekkel meghosszabbítja az elviselhetetlent.

Nem azt akarom bemagyarázni magamnak, másoknak, hogy a Fekete Angyalt valamennyi áldozata könnyes szemmel kérte, ugyan, adja már be a halálos adagot. A halottak nem beszélnek, a rendőrök tapogatóznak, a titkot az ápolónő tudja, vagy elárulja, vagy nem, de nem hiszem, hogy könnyű lenne a lelke.

Bizonyára sokkal többet tud a halálról, szenvedésről, mint mi, átlagemberek, akik még előtte vagyunk bizonyos tapasztalásoknak. Mert akik most kemény ítélettel sújtanak rá, öt vagy harmincöt év múlva, lehet, az üdvösségüket odaadnák, ha összehozná bennünket a sors egy másik fekete angyallal.

Apám három éven át tudta, hogy rákos, sosem békélt meg vele, de az első időkben, a kivizsgálásokat leszámítva, még úgy élt, mint annak előtte. Biciklizett, bevásárolt, meglátogatta az unokáit. Aztán kevesebb lett a levegője. Gyakrabban kellett megállni, fulladozott. Egyre többet volt kórházban. Kétnaponta látogattam. Vittem neki ezt-azt, haragudott érte, azt mondta, nincs szüksége semmire. Nem szerettem járni hozzá, féltem a kórházszagtól, a köhögésektől, a harmadnapra kiürülő ágyaktól.

Emlékszem, egyszer apám a folyosón várt. Nem ment be a szobájába, mert ott éppen agonizált egy nála jóval fiatalabb férfi. Félmeztelen volt, hörgött, jajgatott. Egészen reggelig. Aztán üres lett az ágya. Apám nem beszélt róla, kérdő tekintetemre annyit szólt csak, meghalt.

Apámat a hetvenötödik születésnapján láttam utoljára. Anyám is ott volt. Tudtuk, apám is tudta, nincs sok hátra. Az orvosnő, akit nagyon szeretett, akiben bízott, négy-öt hónapot jósolt neki.

Aznap még járkált, állapotához képest élénk volt, a morfium csökkentette a fájdalmát. Csakhogy történt valami. A kórházi finanszírozás taktikájából következően az osztályvezető-főorvos haza akarta küldeni. Apám viszont akkor már csak ott érezte magát biztonságban. Talán arra gondolt, hogy eljött az utolsó stádium, amikor a haldoklókat hazazavarják, talán nem akart a terhünkre lenni. Ki tudja? Magához vett némi készpénzt, s bizakodva bekopogott a főorvosi szobába. Néhány perc múlva magába roskadtan, iszonyatosan fáradtan jött ki onnan. Két nap múlva hazaküldik. Ez volt a döntés.

Csakhogy apám másként döntött. Másnap meghalt. A doktornő, akiben egyedül bízott, nem talált orvosi magyarázatot a halálára. Szerinte pár hónapig még élhetett volna.

De apám tapintatos ember volt. Meg akarta kímélni magát és környezetét attól, ami rá, ránk várhatott volna. Megkönnyebbülten sirattuk el.

Most mindenki a Fekete Angyalról beszél. A politikusok róla politizálnak. Egyik ezt mond, másik azt. Hogy az ápolónő miért gyilkolta meg az öreget, még a rendőrök se tudják. Néhányan viszont már jelentkeztek, hogy forintosítsák hozzátartozójuk pár nappal, pár órával megrövidített szenvedését. Bertolt Brechtnek a gyermekét megölő lányanyáról szóló versének refrénje hullámzik bennem napok óta: „És mégse sújtsatok keményen a szegényre, /  bárki lehet bárki végső reménye.”

S ebben az a legszebb, hogy a bárki, bárki lehet.

Tartalomjegyzék

Lyuk a lelkeken

Gyereknap van, s talán nem a bűnügyi tudósítások híreit kellene citálni, de a szolnoki aktualitás mégis idecsempészteti velem e fél sort, micsoda élete lehetett annak a tizenegy éves fiúnak, aki a rendőrség szerint felbujtó és cselekvő részes volt egy tanár meggyilkolásában. Ez persze nem mindennapos szörnyűség, de vajon úgy nagy általánosságban azt kapják-e a kicsik, amit szeretnének, ami kívánatos lenne számukra: simogatást, ráfigyelést, biztonságérzetet?

Egyik barátunk az anyja halála után a ráeső házrész százezreit, de tényleg százezreit, játékszerekre kótyavetyélte el röpke fél év alatt. Mániája lett, hogy a temetőbe költözött mama szeretetét így pótolhatja. Közben lassacskán odajutottak, hogy nem volt miből rendezni a telefon- és gázszámlát. Az apróság meg bűnbakká kezdett válni, mert nem játszott eleget a drága mütyürökkel.

Pszichiátriai eset, gondolhatják. De vajon nem vagyunk valamennyien azok ilyen vagy olyan mértékben? Ráadásul azt az alapvetést se feledjük, hogy lelkünk kisebb-nagyobb nyavalyái a gyerekkorban gyökereznek. A következtetés meg csak annyi: minket is rosszul neveltek. Pedig a gyereknevelésben előttünk járó baráti családok módszereit, hozzáállását hányszor górcső alá vettük, s bíráltuk szemtől szembe is. Persze az igazinak hitt farbákkal csak a hátuk mögött jöttünk elő. Lásd hülyeségeink. Amikor viszont saját fiaink ugyanezekbe a csapdákba szorítottak minket, hiába volt a könyvespolcon dr. Spock, elbizonytalanodtunk, mert más az elmélet és más a gyakorlat. A megfelelési kényszer meg csak munkál bennünk.

És hát a társadalom is nyavalyás. Könnyű közhelyekbe szaladni a tollforgatónak, de hát az éhségtől az iskolapadból kiszédülő gyerekek vannak, kukázó, mezítlábas hatévesek vannak, gyermekprostitúció is van, és elhallgatások, lefojtott félelmek, bizonytalan, ostoba menekülések is vannak, italba, keményebb drogokba már az elemisták között is. Ne csodálkozzunk. Tudok olyan iskolai osztályról, ahol huszonöt gyerek közül három él ép családban. Legalábbis ami a családszerkezetet illeti, hogy együtt él apu és anyu. Persze ez még nem jelenti azt, hogy az ő életük nem lehet pokol.

Csukás István, aki hatvan-egynéhány évesen is képes a kicsik szemmagasságából szemlélni a világunkat, így fogalmaz: „Évek óta gyerekellenes hangulat van Magyarországon. Ki kell végre mondani, már csak azért is, mert szorít az idő. A gyerekek órája gyorsabban ketyeg. Náluk négy-öt év egy korszak, s amit ez alatt nem kapnak meg, azt már sohasem lehet pótolni... örökre hiányozni fog... lyuk lesz a lelkükön.”

Nem készülnek filmek a gyerekeknek, nincsenek igazán lapjaik, s már nyári táboraik sincsenek, a napközi is pénzbe kerül. A menzáról kimaradoznak, mert a szülők nem tudják fizetni az étkezési díjat. De azt sem lehet komolyan venni, ahogy a különböző tantervekkel szerencsétlenkednek az illetékesek. Pedig, ahogyan Csukás írja, „aki a gyerekekben hisz, annak van jövője. Aki meg nem, annak nincs.

Szerintem bennünk sem hittek eléggé.

Gyereknap van. Akinek kerül pénze, drága ajándékot vesz csemetéjének, ahelyett, hogy leülne vele játszani. Akinek vékonyabb a bukszája, talán az is vásárol valami apróságot, mert ajándékozni, nagynak látszani azért szeretünk. Aki meg nem néz a naptárra, lekever két pofont a kölyöknek, ha úgy tartja kedve.

Gyereknap van. A szülők rossz lelkiismeretének napja. A vezeklés ideje. Mert a gyereknap vezeklés egész összekuszálódott életünkért.

Tartalomjegyzék

Apák napja

Örülhet-e az ember annak, amiről nem tud? Ma például apák napja van, de ezt csak onnan tudom, hogy a szerkesztő megkért, mondjam el, mi jut róla az eszembe.

Az anyák napjával egyszerű a helyzet. A gyerekek verset tanulnak az óvodában, iskolában, rajzolnak valamit az anyjuknak, szívecskét, papírvirágot ragasztanak, kicsit titokzatoskodnak, aztán persze nem bírják kivárni a kérdéses vasárnapot, mihelyt hazaérnek, odaadják az ajándékot, a verset meg elsinkófálják. Árokparti virágot szednek, vagy velem vetetnek egy szálat a piacon, és ha eszükbe juttatja az anyjuk, a nagymamáknak is küldenek üdvözlőlapot.

A gyereknap is egyértelmű, azt mondani se kell nekik. Jó előre elkezdik nyaggatni az embert, hogy milyen ajándékot akarnak, aztán heteken keresztül folyik az egyeztetés a pénztárcánk és magatartásuk függvényében.

Kérdem a srácokat, tudják-e, hogy apák napja van. Olyan nincs, vágja rá határozottan a nagyobbik, a nyolcéves, két esztendővel fiatalabb öccse pedig jót derül a kérdésemen, gondolja, viccelni fogunk. Győzködöm őket kicsit, mire elhiszik, elvégre léteznek ennél furcsább dolgok is a világban. Abban viszont megegyeznek, ha tényleg van ilyen bolondság, az nem jár semmiféle ajándékkal, köszöntéssel.

Szóval, ha tényleg apák napja van, mert kitalálták, túl sokra nem megyünk vele. Nincsenek köszöntőversei, szokásai, mondjuk, virággal köszönteni bennünket suta is lenne, palack borok nem teremnek az árokparton, legalábbis teli nem, de különben is. Én például nem igénylem, hogy ünnepeljenek.

Az anyákat, ugye, az anyává válás pillanatáért, a születés csodájáért szokás köszönteni. Ha az apává válás ugyanannak a pillanatnak műve, akkor mit köszöntsön azon bárki. Hogy tehetetlenül idegeskedik az ember a kórház folyosóján?

Különben is. Van jó apa és rossz apa. És átlagos. S még számtalan fajta. A napokban hallottam egy történetet Szajolban. Egy bácsika mesélte, hogy sok éve együtt iszogatott valakivel, s a gyerekekre terelődött a szó. Neki fiai voltak, a másiknak lánya is. Azt mondja neki, te, tudod-e, hogy egy ember csak egyfélét tud csinálni. Vagy lányt, vagy fiút. Másnap a megtréfált férfiúnak a felesége kékre-zöldre verve kérte tréfás kedvű beszélgetőtársamat, máskor ne beszéljen mindenféle marhaságot az urának, mert láthatja, most is mi lett belőle.

Szóval, sokfélék vagyunk, mi, apák: vezetők és megvezetettek, vasárnapiak és hétköznapiak. Példaképek és rossz példák. A többség viszont szerintem néhány dologban közösen gondolkodik. Némi elégtételt érez, emancipáltabbnak hiszi magát most, hogy már apák napja is létezik, ám azt fölöslegesnek, ostobaságnak tartja. S ami a lényeg, szeretne, szeretnénk olyanok lenni, hogy a gyerekeink szerethessenek bennünket, s kicsit talán felnézhessenek ránk. Ez nem könnyű. 

Ha visszagondolok, mennyit pörlekedtem, lázadtam apám ellen, sejtem, mi vár rám a következő években. S már tudni vélem azt is, amit a fiúk még nem sejtenek: milyen megrázó élmény fölfedezni magunkban annak a vonásait, mozdulatait, rögeszméit, aki ellen lázadtunk, akitől különbözni akartunk.

Tartalomjegyzék

Rendszerváltás

Az idei ősszel vasárnap találkoztam a szlovák érchegységben. Jó, voltak korábban is hűvös hajnalok, némelyik fa meg már nyár elején sárgulni kezdett, s két hete egy gesztenyeszem is mellém koppant az újszászi templomkert padjára, ám ez a felvidéki pillanat talán örökre kimerevedett magánidőm moziján.

Aprócska falut övező hegyre kaptattam, hogy lenézzek a házakra, föntről milyen lehet, túlmentem az új temetőn, s egyszer csak bezárult mögöttem az erdő időtlen, zöld csöndje. Nem zúgott a favágók traktorja, nem daloltak madarak, nem zörrent avar kisállatok riadt futása alatt, turistabakancsok sem roppantották a halott gallyak nyugalmát, a messzi főútról hallatszott csak föl valami elmosódott, tompa moraj, s abba zihált bele emelkedőkhöz nem szoktatott tüdőm.

Álltam az erdőben, a lombhullató fák sűrű szövetét itt-ott tűlevelűek szúrták át, és éreztem, hogy az őszben állok. Az erdő egyformán zöld volt mindenütt, s mégis négy-öt sárgásbarna levél hullongott körülöttem. Lassan vitorláztak lefelé a gravitáció unott útján, leértek, de akkorra már újabbak szakadtak le az ágakról. Végtelenül pergő élet-metafora volt a táj.

Privát találkozásom volt ez az idei ősszel, mások máshol, máshogyan futottak vagy futnak össze vele, de létezik egy tömeges, mondhatni hivatalos találkozás is: szeptember elsején. Olyan ez, mint amikor egy nagy ember megérkezik valahová, és mond valamit a miatta összeverődött tömegnek. Néhányan már látták, amikor kiszállt az autójából, végigsétált egy utcán, vagy éppen az emelvényhez lépkedett. Vannak olyanok is, akik el se jönnek a népgyűlésre, mert nem érdekli őket, mit mond, mit ígér az éppen soros ősz úr.

Aki egyébként kitűnő szónok. Elmondja, hogy bár hidegebb napok jönnek, de föl lehet rájuk készülni, akinek van pénze, átmeneti kabátot is vehet, begyújthat a kályhába, eső ellen meg ernyőt, esőkabátot tanácsos beszerezni. Ígéri, hogy bár nagy csapadékcsináló hírében áll, az előtte lévő kurzusokkal, úgymint tavasz, nyár, nem veszi fel a versenyt, nem kell újabb megszorításokra, nadrágszíj-húzogatásokra készülni, s olyan vénasszonyok nyarát csinál, hogy legközelebb a vénemberek is rá fognak szavazni. Mármint az őszre.

Állunk az erdőben vagy a tömegben, az évszakok rendszerváltásának idején, hullongnak az ígéretek, de megtanultuk, a napot nyugtával szokás dicsérni. Még nem tudjuk, mennyire lesz náthás az éppen soron következő ősz, emelik-e a gázdíjat, a lakbért, nem szűnik-e meg a munkahelyünk, s novemberben is tudjuk-e fizetni a gyerek menzáját.

Most még csak szeptember van, nem tudni, miként archiválódik ez az idei ősz mgántörténelmünk celluloid-szalagján. Valami elkezdődött, valamit véget ért. Még nem tudhatjuk, milyen jelzőkkel illetjük majd visszatekintve mostani bizakodásainkat, szorongásainkat.

Tartalomjegyzék

Másvilág?

Kétezer év múlva mindegy, település vagy temető. A régész ugyanazt a múltat olvassa a jelenből. Kiás egy sírt, egy tűzhelyet, és a mozaikokból: csontmaradványokból, eszközökből, ilyen-olyan vonaldíszekből kirakja a mindennapokat. Persze csak nagyjából. Tudja, hogy földműves, nomád, netán komputeres kultúrát kapirgált elő. Nekünk akkor már mindegy lesz, hogy kettő vagy kétezer, perc vagy évszázad. Nekünk csak most nem mindegy, amikor még mi járunk, így halottak napja környékén, egykorvolt szeretteink sírjához.

Mindig szerettem a temetőket járni. Szerettem a borostyán és a többi örökzöld illatát, ami ilyenkor krizantémokéval vegyül, szerettem böngészni a már megkopott síriratokat, mert ellentmondást nem tűrően foglalják évszámok közé kisgyerekek és matrónák életét, akiknek sorsára síremlékeikből következtethetünk. Mert bár a halál egyenlővé teszi a halandókat, ekkora demokratizmust nem tűr az élet.

A temetőket a túlélők hívságai teszik olyanná, amilyenek. A kopjafák gótikája ugyanúgy tükrözi, leképezi a társadalom hitét, vagyonosságát, mint mondjuk azoknak a vascsövekből összehegesztett, rozsdás kereszteknek a mértanisága, amiket Krakkó mellett láttam. De a mi reményeinkről árulkodik a bonni apácasírkövek törékenysége, és egy letűnt, édes-bús világról adnak számot a lőcsei vagy podolini obeliszkek.

Néhány éve a szolnoki temetőben jártam egyik kollégámmal, barátommal, akit aztán nemsoká ott temettek el. Amikor a sírok között bóklásztunk, már készülődött, tudta, halálos beteg, de még reménykedett, hogy kicsi gyerekeit fölnevelheti. Tudtam én is, hogy nem soká meg fog halni, így ez a temetői barangolás más fénytörést kapott, mint a többi. Azóta csak temetésekre járok a sírkertekbe.

Ahogy nézelődtünk ott, ahogy hús-vér embereket képzeltünk az évszámok közé szorított sorsokba, olyanokat, akik bort ittak, szerettek, gyereket neveltek, vidámak voltak, elkeseredettek, akik féltek a haláltól vagy megbékéltek vele, egyszer csak felerősödött bennem az érzés, hogy túlvilági településen járunk, amely pontos tükörképe a mi világunknak.

Az elhanyagolt, megsüppedt hantok mintha öregek lakta kis házak áporodott nyugalmára emlékeztetnének, s amelyiken fakereszt is korhad, egyenesen olyan, mintha nádkontyot kócolna a paticsok felett a szél. A katonatemető elvágólagossága laktanyafegyelmet idéz, szigorú, túlvilági sorakozót. A kripták régi kastélyok megfelelői, békésen megférnek bennük a generációk. Az újabb temetkezések fehér betonlapjai, azok hasonlósága a kockaházakra emlékeztetnek, az urnafal zsúfoltsága mintha a panelekére rímelne, a formatervezett téglafalakba való hamvasztásos temetés pedig a most divatos társasházakat juttatja eszembe. Verseghy sírja meg, körötte a gondozott, levegős térrel, egy ligetes udvarházat.

Az élet véges, a halál örök, a túlvilági települések állandóan változnak. Miként egy város- vagy falukép, úgy módosul folyvást a temetők képe. A túlélők hite, gazdagsága, reménye, hóbortja szerint.

Tartalomjegyzék

A műfaj örvénye

Ha jegyzetíró az ember, nem árt, ha elhiszi, hogy van mondandója a világ apró-cseprő dolgairól. Ha mások is elhiszik neki, az külön jó. Csakhogy gépiessé szabályozott társadalmunkban, amit a fogyasztói őrület terepének is becézhetnénk, mindennek, még a gondolatnak is megvan a helye, helyi értéke, ára, megnyilvánulásainknak pedig a kerete. Mondják például közvélemény-kutatásokra hivatkozva, hogy az újságolvasók a rövid, lényegre törő cikkeket, a rádióhallgatók az ugyanilyen hangos anyagokat szeretik vagy viselik el, s én hiába sorakoztatok mindenféle emberien korszerűtlen érvet a másik oldalon, hogy márpedig létjogosultsága van a fecsegésnek is, hiszen a beszélgetést, a kölcsönös együttlétezést lassanként felváltja az a módi, hogy mindent a szánkba rágnak, a klipeknek hitt reklámok vagy a reklámnak vélt klipek.

Olyan világban élünk, amikor minden napra esik legalább egy világnap. Van világnapja a tejnek, a vakoknak, talán még a grizzlymedvéknek is, de a nőknek bizonyosan. Utóbbi éppen ma.

Ha a jegyzetíró úgy véli, hogy mondandója van valamiről, bármiről, szerencsés, hogyha azt valami aktualitásba csomagolja, mondjuk, ha az egészségügyről akar szólni, azt a Semmelweis-napra vagy a fogászati hónapra időzíti. Vannak viszont napok, amik a sajtószokások szerint jegyzetet követelnek. Március tizenötödikére, karácsonyra, anyák napjára, tanévkezdésre szinte kötelező megfuttatni egy-egy személyes hangvételű írást. Nőnapra is.

Ellenben ha a jegyzet írója kellő időt eltöltött a pályán, előfordulhat, hogy másodjára, harmadjára, esetleg tizenötödjére kellene valami vállalhatóan személyeset – a műfaj törvénye szerint – kigondolnia az adott ünneppel kapcsolatosan, ám ha egy adott dologról már írt negyven sort, abban minden elférhetett tisztességesen. Esetleg a következő évben még kiizzadja, amit az előzőben kifelejtett, utána meg előveszi a régi jegyzeteit. Vagy nem veszi elő, mert fejből tudja őket. És ragozza ugyanazt. Juhász Gyula például minden évben írt publicisztikát halottak napjára, de a nekrológgyártásban is számtalan konstrukciója létezik.

Szóval, már megint nőnap, sóhajtok kettős minőségemben is, részint mert már írtam erről a napról, másrészt mert környezetemben is vannak köszöntésre váró, pontosabban köszönteni való nők. Férfiembernek a nőnap ugyanis feladat. Végigvárni a sort a virágboltban, választani a nevüketsetudjuk virágok között, szóval ilyesmi, de hagyjuk ezt, mert rögvest saját közhelyeimbe csúszok, és a végén meg találom sérteni a nőket azzal, hogy ostobaságnak becézem a nőnapot. Persze nem teszem, mert a feleségem figyelmeztetett, nehogy annak mondjam, s különben is, írhatnék végre valami szívhez szólót is ebből az alkalomból, himnuszt a nőkhöz, egyszóval ünnepélyeset.

Csak az a baj, hogy a korunk nem ünnepélyes, és én sem vagyok az. Különben is, nem váltogatom úgy a nőnapról alkotott véleményem, mint más a köpönyeget. Persze eszembe juthat az a lélektani példázat is, hogy ha színházi szünetben egy néző, akinek tetszik a darab, s egy másik, akinek nem, véleményt cserél, az előadás végére a beszélgetőtárs ítélete felé mozdul az álláspontja. Végül is a nőnapról, egyáltalán az effajta címzett napokról annyit vitatkoztam másokkal, hogy kicsit másként is gondolhatok rá, mint régebben. Mondjuk, ha a megszokás jut róla eszembe, akkor a megszokáshoz nem az egyhangúságot rendelem szinonimaként, hanem például az otthonosságot. S végül ez még rokonszenvesen is hangozhat. Úgyhogy, kedves férfitársak, ne feledkezzünk meg a virágról.

Mármint a virágvásárlásról.

Persze, ha ebből az derülne ki, hogy nem vagyok egyértelműen elkötelezettje a nőnapnak, az lehet, hogy csak azért van, mert a színházi példázat mentén nem akarom, hogy egyértelmű lelkesedésem az olvasók tömegeit fordítsa el ettől a naptól. Ezért halkan mondom csak, boldog nőnapot. Boldog nőnapot nekünk, és persze a nőknek, akik otthonossá tehetik számunkra a világot, akár a füvek, a tavasz vagy a kék égbolton kócolódó fellegek.

Tartalomjegyzék

Fütty a győztesnek

Úgy alakult, hogy nem csak a mérkőzést nem láttam, de még a híreket sem hallgattam másnap, így csupán hétfőn fiam óvodástársaitól tudtam meg, hogy kiütötték Kokót. A gyerekek ugye olyanok, hogy szívesen játszanak felnőtteset, leutánozzák apjukat, hűen tolmácsolják a szavait. A felnőttek meg lesik a tévét, sörösüveg a kézben, és borzasztóan értenek a focihoz, a kosárhoz, az atlétikához és természetesen a bokszhoz is. Mindenről van véleményük, ha valamelyik játékos elvét valamit, pontosan tudják, mit és hogyan kellett volna tenni, hogy jól süljön el a dolog.

Én például semmilyen sportot nem űztem komolyan, közvetítéseket is ritkán nézek, de lassacskán, ha fociról vagy bokszról vitatkoznak kedvenc borozómban, bele tudok kapcsolódni a beszélgetésbe, ráadásul olykor figyelemre méltó kijelentéseket teszek. Föltéve, ha öt és fél éves fiamat előtte kikérdezem, na, hogyan is, és miért kapott ki a Kokó?

Ha jól utánozom a fiamat, szavait, hanghordozását, felháborodását, őszinte szomorúságát, akkor a komák helyeslően bólogatnak a fröccsök fedezékéből. Akadnak, akik más véleményt fogalmazgatnak, mert másfajta újságot olvasnak, esetleg másik óvodába jár a gyerekük. Különben is, nem lenne jóízű a beszélgetés, ha nem lehetne ellentmondani, ha nem lenne forgalomban legalább két-három lehetséges magyarázat Kokó vereségéről. Hogy például a médiaszereplések, az állandó ünneplés túlságosan elbizakodottá tette. Vagy egy másik, miszerint sohasem volt túl nagy az ütőereje. Az egyik sportújságban meg azt írták, méghozzá címben, nagybetűvel szedve, hogy egyebek mellett vereségének fő oka Chacon volt.

Világos. S ennek a világosságnak az oka, hogy süt a nap.

Valaki még azt is fejtegette, hogy az argentin tulajdonképpen nem is Kovács Istvánt ütötte ki, hanem a közönséget, minket, magyarokat, akik, ugye, tudvalevőleg sportnemzet vagyunk. S ezért fáj sokaknak a vereség.

Nos, nem láttam a meccset, pedig megnézhettem volna, de különösebben nem érdekelt. Nehéz az ilyesmit kimondani, de ahol a pénzről, az üzlet farkastörvényeiről szóló bunyó nemzeti üggyé tud válni, szerintem ott baj van a nemzettel. Bár lehet, hogy csak velem.

Feleségem például már évekkel ezelőtt sérelmezte, hogy ha véletlenül megnézek egy focimeccset, ahol a magyar válogatott mérkőzik más országéval, miért nem egyértelmű számomra, hogy a magyaroknak szurkoljak. Talán azért, fogalmaztam óvatosan, mert a magyarság számomra természetes dolog, amit nem azonosítok sem patetikus agyrémekkel, sem a lustaságról, tehetetlenségről és botrányokról szóló honi labdarúgással.

De azért ha már valakik úgy gondolják, hogy Kokó azonos a közönségével, s tulajdonképpen a nemzet megtestesítője, egy gondolattal eljátszadoznék. Annyi szó esett a héten erről a vereségről, hogy kezdett érdekelni. Föllapoztam az újságok híradásait, amelyek közül sok a zsurnaliszta szakma szégyene (aránytévesztésekkel, alámenésekkel, idióta mondatokkal), szóval átlapoztam az újságokat, s az egyikben, a legnagyobban, megütötte szemem egy fél mondat. A győztes Chacon a tizenkétezres publikum füttykoncertjében távozott a szorítóból. Ezt minden más újság, amely a kezembe került, elhallgatta. Olyanokat kérdezgettem hát, akik látták a meccset. Hogyan is volt az a füttykoncert? Senki nem emlékezett rá, tán még az sem, aki fütyült. Sokadikként megkérdezett barátom igazolta csak az újságírót. Igenis, volt füttykoncert.

Öreg mesterem, Simonyi Imre jutott az eszembe. Ő gyulai volt, és már kiskölyökként is nagy focista. Nyolc-kilencéves lehetett, amikor a Békéscsabát fogadta odahaza a Gyula. Szomszédvárak rivalizáltak, persze, hogy tombolt a közönség. A hazai csapat végül rúgott egy mindent eldöntő gólt, amelyet ugyan megadott a bíró, de mindenki tudta, hogy szabálytalanul esett. Ám a gyulai közönséget ez nem zavarta. Ünnepelt vadul. Az a kisfiú meg nem értette a dolgot. Ment hazafelé, talán az Árpád utcán, s egyszer csak rátört a zokogás. Sokáig sírt a deszkakerítésnek dőlve. Mert ő még tudta, s később se feledte el, hogy a játéknak vannak szabályai, s hogy mi az, sportszerűnek lenni. És nem csak a sportban.

Kokó olyasmit mondott, bebizonyosodott, van nála keményebb, jobb, gyorsabb öklöző, azután hosszú és eredményes pályafutást kívánt Chaconnak. Kokó talán röstelkedett, amiért a közönség kifütyülte az argentin bunyóst.

Én pedig elképzelek magamnak ott a tizenkétezres tömegben egy kisfiút, aki nem érti, miért fütyülnek a többiek. S tán a könnye is elered.

Tartalomjegyzék

Melankólia

Minden esztendőben három hónapra divatba jön az ősz, ám arra a kérdésre, melyik évszakot szeretjük a leginkább, kevesen válaszoljuk, hogy a mostanit. A tavasz jobban kelleti magát az újjászületés és a szerelem közhelyeivel, a nyár mégis csak nyár, méltóságos, hatalmas, vakációt hozó, a különcök meg a telet választják, mindent befedő, elegáns, puha fehér hazugságával, amely valójában víz, éppen olyan víz, mint ami esőssé, tocsogóssá, sarassá teszi az őszt.

Én egyre inkább szeretem ezt az évszakot. Már amennyire komolyan lehet venni az effajta kijelentéseimet, hiszen, ha a panelek közé szorul a hőség, ropogós havat vágyok bakancsom alá, és viszont, amikor a buszok unottan fröcskölik a hideg latyakot, elképzelem, hogy az ózonlyuk előtti nappal süttetem arcom. De mégis. Egyre jobban ragaszkodom ahhoz a megállapításomhoz, miszerint az ősz fegyelemre szoktat. A virtuskodó, link, megengedő nyár után kell valami, ami segít megtalálni a határainkat, önazosságunkat.

Gyönyörűek tudnak lenni a gesztenyés, bágyadt napok a hűvös reggelekkel, esőt szemerkélő éggel, hulló levelekkel, s a hulló levelet örvénybe tekerő, egyre szigorúbb szelekkel. Persze az örvénynek húzása van, közepe, s a közepén talán maga az Isten feszeng. Van az őszben valami metafizikus. Valami, ami a belső végtelen, a megfogalmazhatatlan kérdések felé mutat. Az ősz, mint egy röntgenfelvétel, csontra vetőztet – önmagunk előtt.

Az ősz depressziós évszak, mondják az okosok, s ez máris távolít, taszít, ki akar depressziós lenni, ködszürke vagy locspocs hangulatú. Mint állítólag a magyar lakosság jelentős része – az ötöde, harmada, végül is mindegy –, és, ugye, úgy jön át a statisztikákon, hogy ez nem jó, mert a depresszió betegségféle, ha nem is teljesen, de azért mégis, hajalmosít erre-arra, ami a levertségből, rosszkedvből következik. Szóval olyan orvosságízűvé teszi az őszt ez a szó. Lehetne pedig mustízű, avar- vagy krizantémillatú, kacsasült illatú, de nem, az ősz orvosiszoba-szagú.

Mennyivel jobb lenne, ha azt mondanánk, melankolikus. Jó-jó, tudom, végső soron ugyanazt jelenti, mint a depresszió, mégis mennyire más hangulat következik belőle. Lányregények édes-bús világa, szembenézés önmagunkkal, emberi voltunkból fakadó lehetőségekkel és lehetetlenségekkel. A melankólia önmagunk vizslatása. A határaink felfedezésére tett csöndes kísérletek sora. Valami, ami hozzátartozik az élethez.

A derűhöz hozzátartozik a levertség: „Iker ajándékot veszel örökbe, / oly ember-ízű és oly felemás”, írja Kosztolányi, fiára testálva a világot. „Vedd a telet és a nyarat, a lombost, / itt van neked az epe és méz. / Ez itt a keserű s ez itt az édes, / ez a fekete és ez a fehér.”

A vers onnan jutott szembe, hogy valaki a napokban mondta, Kosztolányit olvasott, s megállapította (különben szakmája, hogy ilyesmit megállapítson), költőnk verseiből árad a depresszió. És hogy le is tette gyorsan a könyvet.

Hát, nem tudom. Ha az lenne a depresszió, ami a Hajnali részegségből vagy a Szeptemberi áhítatból sugárzik, ne röstelkedjünk, ha ránk sütik e szót.

Mert mit is kereshetne az ember a versekben és az őszben, ha nem önmagát?

Tartalomjegyzék

Búcsúelőadás helyett

Tegnap volt az utolsó előadás a szolnoki Nemzeti moziban, amelyet én még Vörös Csillag korából ismerek. Barátom hívott is, hogy menjek, valami húszas évekbeli filmet vetítettek állítólag, nem tudtam, miért azt, de tegnap hallottam a hírekben, hogy tán hetvenkilenc éves a filmszínház. Ezen kicsit meglepődtem, mert bár sejtettem, hogy a Vörös Csillag nem a lánykori neve, ennyinek azért nem gondoltam az öreg hölgyet, föltéve, hogy egy mozi lehet nőnemű. Bár azt hiszem, lehet. Sőt, csak az lehet. Azután összeállt bennem ez a régi film, meg hogy a mozi is a húszas évekből való, lehet, ezt vetítették benne először, vagy egyike lehetett az első ott játszott mozgóképnek. Ám az is lehet, hogy nem jól okoskodom.

Töprengtem rajta, hogy elmenjek-e. Nem fölétlenül a film kedvéért, hanem amiért temetésre is járnak sokan, kíváncsiságból, hogy mit beszél a pap, kik lesznek ott, meg egyáltalán, valami könnyes nosztalgiából, hiszen a mozi manapság könnyes is, nosztalgikus is. Vagy ki tudja?

Végül nem mentem el, pontosabban egy másikba mentem, ami miatt emezt be kellett zárni. Megnéztük a Harry Pottert a Plazában családostól. A jegyek persze drágák, de telt ház volt, a film pedig élvezetes. Nem is értem, miért acsarognak ellene, akik nem is látták.

A Nemzeti temetésén ültem be először a Plaza-moziba. Lestem, ahogy kisebb vödrökre hasonlító dobozokban vették a nézők a pattogatott kukoricát, félliteres poharakban pedig a kólát. A székek kényelmesek voltak, nem nyikorogtak, a gyerekeket elbűvölte a film, mégis olyan ellenszenvesnek tűnt az egész. Mintha ez a mozi nem nőnemű lenne. Hanem egy jól fésült úri gyerek egy vödör pop-cornnal. Bezzeg a másik, ha kicsit öregecske is...

Arra gondoltam, hogy fér valakibe egy vödör pattogatott kukorica. Aztán meg arra, hogy belém is belém férne. Eleszegethetném, ha vettem volna. Végül is mi kivetnivaló van benne, ha az ember jól akarja magát érezni? Ha a látvány, az izgalom mellé rágcsálni is szeretne.

Itt van ez a Plaza is. Borzasztóan utáltam, amikor hírét vettem, hogy épül, talán a szabványtól féltettem a mi megszokott kis szolnoki díszleteinket. Másokkal együtt bosszúsan nevettem, milyen ronda épületet sikerült a városközpontba biggyeszteni, s úgy adták át a beharangozott csodát, hogy készen se volt, se kívül, se belül, sőt most is van híja bőven, ráadásul tele gagyi építészeti megoldásokkal. Nem biztos, hogy ez a jó szó rá, de ezt mondom, mert többektől hallottam már.

Rengetegen utálják, viszont sokan vannak, akik ott kíváncsiskodnak meg vásárolnak benne. Tulajdonképpen az érvek és ellenérvek az indulatok és életszemléletek alapján szerveződnek. Megközelítéseink az újhoz való viszonyunkról szólnak. Én például, bevallom, sokáig távolságtartással kezeltem, pontosabban nem kezeltem a komputert. De nem csak én. Csodálkoztunk, vannak, akik azzal kérkednek, hogy számítógépen írják a verseiket. Még ilyet! Tanácstalankodtunk. Miért nem tollal vagy írógéppel? Na jó, esetleg villanyos írógéppel, de hogy számítógéppel! Aztán egyszer, nagy sokára, magam is megtanultam kezelni a klaviatúrát, olyannyira, hogy most már elképzelni is furcsa, négy-öt éve még mit összekínlódtam a hagyományos írógéppel.

Felgyorsult időben létezünk, s néha kicsit lassúak, kényelmesek vagyunk hozzászokni a változáshoz. Ez a mondat persze nem a Plazáról szól, hiszen az csak új, meg nagy, meg ormótlan, s készen sincs igazából.

Ez az írás nem is a moziról akar szólni, hogy egyiket bezárják, a másik meg most nyílt, még csak nem is Harry Potterről vagy a számítógépről. Annyit akartam mondani, ha akartam egyáltalán, hogy minden olyan, amilyet megérdemelünk.

Tartalomjegyzék

Fekete-fehér

Vannak arcok, amelyeket nehéz elfeledni. Mint például azét az afgán kislányét, akit a napokban láttam egy napilap fekete-fehér fotóján. Nem tudtam megsaccolni sem, hány éves lehetett; a kísérőszöveg szerint kettő vagy három. Igen, azt hiszem, jogos a múlt idő használata. A kislány, akinek hatalmas, megtört szemei voltak, és a bőre szinte a koponyájára száradt, valószínűleg már nem él. Nem valami gyógyíthatatlan, rettegett kór végzett vele, hanem az éhség. Hogy nem volt ennivalója.

A fénykép egy afgán menekülttáborban készült, a kislány a nagyapja fejére hajtotta a fejét, s az embernek az volt a benyomása, hogy vékonyka nyakán képtelen is lenne megtartani egyenesen. A táborban lévő orvos szerint, legalábbis így írta a riporter, a gyerek életét már csak infúzióval lehetne megmenteni, az viszont nincs. Pontosabban van, csak nagyon kevés. Kell másnak.

Hogy kinek? Azt nem írták. Talán egy gazdagabb gyereknek. Igaz, az nem éhezik, de lehet más baja. Vagy talán fiúnak szánják az életmentő palackot, lányra nem pazarolják. Esetleg katonának, akinek megnőtt az értéke abban a háborús világban. Mert mit is ér mostanság egy koponyára száradt bőrű afgán kislány élete?

Egy tévéműsorban a világ kettészakadásáról beszélve mondtak egy arányt, amely, ha belegondolunk, nyilvánvaló, ám mégis nehéz felfogni, akár a csillagászati léptéket. Egy átlagos belga polgár egy naptári évben négyszáznegyvenszer többet fordíthat a létfenntartására, mint szerencsétlen sorsú etióp embertársa. Ezt a lemaradást a legkitűnőbb hosszútávfutó sem hozhatja be.

Egy rádióműsort is hallottam a napokban, ahol egy etológus azt fejtegette, micsoda kegyetlenség kóbor, illetve a sintérek által befogott, egykor emberek szolgálatában élő kutyákon kísérletezni. Ellenben, bár annak sem örül, elképzelhetőnek tartja, hogy valamennyi ideig még folyjanak állatkísérletek külön erre a célra tenyésztett ebeken. A riporter azt találta kérdezni, miért a különbségtétel a kétféle kutya között. A tudós pedig azt találta mondani, hogy olykor választani kell. Ha van két egyformán beteg gyerek és csak az egyiket lehet megmenteni, nyilván azt fogják, amelyik tehetségesebb, ügyesebb, érzelmileg fejlettebb, tud olvasni vagy zongorázni, s nem azt, amelyik beszélni sem tanult meg rendesen. Talán nem ugyanezeket a szavakat használta, de a lényeg ez volt. Választani kell. Valamilyen szempont szerint. S ennek az is mögé érthető, hogy mondjuk, arra kötik rá az utolsó infúziós palackot, amelyiknek az apja hatalmasabb: jobb puskája van vagy több pénze.

Demokrataként persze megtanultuk, hogy minden ember egyenlő. S azt is, hogy olykor választani kell. Mindig választani kell. Munkahelyet, feleséget, pártot, értékrendet, autómárkát, borfajtát. Megtanultuk, hogy választani sosem könnyű. És hogy a választás nem csak jó lehet vagy rossz, hasznos vagy előnytelen, de erkölcsi nézőpontból is megítélhető. Sokszor elítélendő.

A napokban láttam egy fekete-fehér fotót az egyik napilapunkban. Egy visszafordíthatatlanul az éhhalál előtt álló afgán kislányt ábrázolt, aki azóta valószínűleg meghalt. És nemcsak ő, hanem másik tíz vagy száz társa. Meg még sok ezren. Tegnap hallottam egy adatot. A világon, becslések szerint, nyolcszázötven-millió ember éhezik. Nyolcvanöt magyarországnyi lélek.

Amikor ezeket a szavakat számítógépbe pötyögöm, éppen nassolok kicsit a kiadós vacsora után. Nem mondom, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen az elhízás mindenféle érrendszeri betegségekhez vezethet. De hát holnaptól majd, vagy a jövő héttől igyekszem egészségesebben élni, talán még fekvőtámaszokat is csinálok, esetleg szobakerékpározom. És kevesebbet eszem.

Ezért a jegyzetért pedig pénzt kapok. Nem túl sokat, de annyit biztosan, amennyiből egy etióp hetekig ellenne.

Azoknak a koponyára száradt bőrű kislányoknak és kisfiúknak az arcát viszont tényleg nehéz feledni.

Tartalomjegyzék

Kamikazék

Nem hozott lázba túlságosan, hogy olyan szamurájkardot láthatok, amely, ha élére ráejtenek egy selyemszálat, kettévágja azt. De mert a többiek mentek, én is bepréselődtem az egyik autóba. Ahogy a Berekfürdői Írótábor a füzesgyarmati Japán Múzeum felé tartott, végig esett. Szomorú volt az idő, én meg fáradt. A múzeumban unottan nézegettem a keleti szigetország századunkba nyúló középkorának tárgyi emlékeit.

Az érdeklődésemet csak a fekete-fehér portréfotók keltették fel: fiatal japán arcok repülős sapkában. Egyiket-másikat egzotikus szépségű lánynak is gondolhattam. De nem, ezek kemény férfiak voltak. Tizennyolc-húsz-huszonkét éves kiváló vagy első osztályú pilóta őrmesterek. A vitrinek végén felírás: az egész világon négy kamikaze-múzeum létezik. Három Japánban, egy Füzesgyarmaton. De nem azon töprengtem, hogy miért éppen Magyarországon, ezen belül Füzesgyarmaton van ez a kiállítás, hanem a képekhez rendelt búcsúleveleket olvastam.

Ezekét a középiskolás vagy egyetemista korú kölykökét, akik agyonfanatizálva készültek a bevetésre, amelyet, tudták, nem élhetnek túl. Öngyilkos elszántsággal vezették gépeiket az ellenséges célpontokra. De előtte még levelet fogalmaztak szeretteiknek, szüleiknek, testvéreiknek. A levelekben visszatérő kép, hogy idő előtt lehulló cseresznyevirághoz hasonlítják magukat. Vigasztalják anyjukat, hogy nem hiába szülte és nevelte őket. Van, aki azt kéri, amikor szülője halálhírét veszi, csöppet se szomorkodjon, hanem örüljön, vigadjon, hogy fia igazi hősként életét adta hazájáért. Egyikük még arról is rendelkezik, hívjanak vendégeket, és az ő kedvenc rizses ételét tálalják a toron.

Fekete-fehér képek, pár soros, egyszerű, ha tetszik, közhelyekre épülő levelek, amelyek mellett mégsem lehet elmenni közönyösen. Egy másik teremben az atombomba ledobásának tárgyi emlékei. Egy kék tintatartó például, amely szétolvadt, szögletes formáit lekerekítette a fölvillanó pillanat. Végigfutott a fejemben, vajon ez a tárgy sugároz-e. A hátsó folyosón a borzalom képei. Hirosima és Nagaszaki. Elszenesedett tetemek, emberek, gyerekek, akiknek cafatokban lóg a bőre, a húsa. Túlélők, akik harminc év múltán kórházakban viselik sugárfertőzéstől fekélyes-rákos testüket.

Nem könnyű a nyugalmat sugárzó japánkertben sem másról beszélni. Nem is lehet. Valaki a kamikazékról azt mondja, hősök voltak. Én meg az amerikai katonákra gondolok, akiknek támaszpontja felé kivédhetetlenül viharzik egy öngyilkos japán repülő. És az amerikaiakat hazavárja a családja. A japánok lelkivilágába nem tudok belehelyezkedni. Lehetséges-e, hogy saját szülei is úgy tartották helyesnek, és akkor voltak büszkék a fiukra, ha az hősi halált halt?

Ezzel a fanatizmussal nem tudok azonosulni. Nem európai lélekre vall. Ez nem ugyanaz, mint a csata hevében a török zászlóst mélybe rántó Dugovics véletlen vagy elszánt öngyilkos mozdulata. Erre készülni kell, beleszületni.

Valaki azt mondja, régen volt. Más meg azt, ma van. A testükre pokolgépet kötöző palesztinok gesztusa ugyanez. A teremőr hölgy kéri, írjunk valamit az emlékkönyvbe. Jókai Anna veszi először kézbe a tollat. Mi, többiek, csak aláírjuk, amit ő írt: „A szépség birodalmában döbbenetes képek. Jó lenne, ha sokan látnák.”

Amikor Karcagon megáll az egyik kocsi, s villányi bort vesznek székelyföldi írótársunknak, aki még sose kóstolta annak a hegynek a levét, az emberek már izgatottan beszélnek a boltban mindenfélét. Egy másik társunkat a felesége hívja mobilon. Amikor Berekfürdőn kiszállunk, még mindig esik. Keresünk egy tévét. A Park Étteremben a pincér bekapcsolja nekünk. Az egyik toronyház éppen akkor dől össze.

Ülünk a televízió előtt, nem tudjuk, mit gondoljunk, nem tudjuk levenni a szemünket a képekről, amikor mégis megtesszük, egymás arcát fürkésszük, vajon mit gondol a másik. Ahányan vagyunk, nyilván annyifélét. Sült csirkecombot eszünk, bort iszunk, van, aki sört, és bámuljuk a tévét, az ismétlődő képsorokat, figyeljük a szakértők okoskodó mondatait, de a legbölcsebb gesztus is érvénytelen.

Egy a bizonyos: a tegnap átcsúszott a mába, az idősíkok egymásra torlódtak. Az ember nem tanul semmiből. Mert vajon mi különbözteti meg a japán terroristákat a Világkereskedelmi Központba csapódó kamikazéktól.

A célpont mi vagyunk.

Tartalomjegyzék

Micsoda hülyeség

Nincs bennem gyűlölet, de még szomorúság sem. Íróismerősöm, akivel Szegeden iskolatársak voltunk, múltkoriban e-mailt küldött. A levél végén ezt írja: „Tudod, hogy (és itt egy közös tanárunk neve szerepel) három per hármas volt. Én is kikértem az anyagomat, volt kartonom, megfigyeltek. Milyen hülyeség. Most várom a jelentéseket. Éjfél után szeretettel ölel: aláírás.”

Mit mondjak? Húsz év távolából hírt hallani egykori tanáromról, akihez ugyan vegyes érzések fűztek sokunkat, leginkább mégis a tisztelet és a megbecsülés árnyalatai őrződtek meg róla. Három per hármas volt. Sosem gondoltam rá úgy, hogy az lehetett. Mégsem lepődtem meg. Az egészben az a furcsa, hogy nem is érdekel. Pontosabban az kezdett érdekelni, hogy miért nem érdekel. Hogy miért nem háborodom fel, miért nem bosszankodom vagy legalább anyázok egyet rávonatkoztatva.

Persze, ez sem igaz, hogy nem érdekel, mert igenis foglalkoztat. Lehet, hogy szomorú is lettem kicsit, mert diákkorom képei tolakodtak meglehetős sűrűségben napokig emlékezetemben, s ugye az nosztalgiás hangulat, hogy istenem, de rég is volt, de szép is volt, még ha három per hármas volt is a tanárunk, akitől különben nagyon sokat lehetett tanulni, mert különben jó oktató volt. Sőt, olyan személyiség, aki provokált bennünket az állásfoglalásra, erkölcsire, politikaira, össze lehetett vele kacsintani a rendszer háta mögött, hogy micsoda hülyeség – erre kiderül, hogy pont ő.

Az egyik csoporttársunkról tudni véltük, hogy három per hármas. Pontosabban, hogy besúgó, jelentéseket ír. Hogy aztán tényleg az volt-e, ki tudja? A csoporttalálkozókra nem jár. De azért ha összetalálkoznánk, szívesen beülnék vele egy sörre, nem azért, hogy feltételezett ügynökmúltjára próbáljak fényt deríteni – dehogy. Hanem mert kölcsönadtuk egymásnak a jegyzeteinket, együtt izgultunk a vizsgák előtt a folyosón, utána meg elmentünk kocsmázni a Hágiba, a Sárkányba vagy a Gödörbe, szóval, akár akarjuk, akár nem, mégiscsak közünk van egymáshoz.

Most meg itt van az Esterházy apja. Hogy ő is írta a jelentéseket huszonkét éven át. Az öreg gróf. Akiről senki nem gondolta volna. A fia tán a legkevésbé. Két éve jelent meg a Harmonia Caelestis című aparegény, amelyről bennfentes irodalmi körökben úgy beszélnek, hogy a könyv meghozhatja a magyar irodalomnak az annyira várt Nobel-díjat. Erre most a napokban megjelenik egy másik könyv ugyanarról az apáról, a Javított kiadás. Időközben ugyanis a szerző kikérte a Történeti Hivatalból az apja dossziéját, amelyben aztán más oldaláról is megmutatkozott az, akiről senki nem gondolta, hogy besúgó.

Hallottam a hírt a közszolgálati magyar rádióban, és arra gondoltam, milyen lehet Esterházynak, aztán meg arra, hogy majd kiderül a könyvből. Később pedig arra, hogy micsoda „szerencséje” van ennek a figurának, nemcsak tehetség adatott neki, egy olyan család meg apa, hogy megírhatta a Harmoniát, hanem aki még a Javított kiadásnak is hőséül szolgálhat.

Persze, nem lehet könnyű a tudat, hogy egy emberről, aki történetesen az apánk, s akiről gondoltunk ezt-azt, hirtelen kiderül, hogy három per hármas. Besúgó. Spicli. Nyilván megvoltak az indokai, hogy azzá lett. És volt a rendszer, ami azzá tette.

Aztán meg Csokonai Lilire gondoltam, s arra, hogy bizony ez az Esterházy jól átverte megint az ő híveit s olvasóit. Mint tizenöt éve a Lilivel. Álnéven írt a hattyúkról. Lehet, hogy az apja mégsem volt ügynök, csak író uram eljátszott a gondolattal, milyen lett volna, ha mégis, aztán rittyentett róla egy könyvet. S ha ez a könyv jó, hát az bizony írói teljesítmény a javából. Mondom is valakinek az ötletemet, mire azt feleli, ezt már mások is találgatják. Olvasom a különböző lapokban a különböző írók, esztéták gondolatait, megnyilatkozásait a Javított kiadásról, s mintha ők is találgatnának. Van, aki ide, más amoda teszi le voksát, de bizonytalankodók is akadnak.

A legszebb az egészben, hogy ha az író majd nyilatkozik a könyvéről, ki hisz neki? Neki, aki egyszer-kétszer már farkast kiáltott, vagyis eljátszott velünk irodalmi tréfákat. Hogy most megírta ezt a könyvet, ott van bennünk a kétely, jó, jó, de mi van, ha csak a regényírói képzelet szülötte az ügynök apa, másrészt, ha pár nap vagy hét után azt találná nyilatkozni Esterházy, hogy csak kitalálta az egészet, nem biztos, hogy maradéktalanul hinnénk neki.

De hát kit érdekel, hogy ügynök volt-e a papa vagy sem. A kérdés az, hogy a könyv, a Javított kiadás meg van-e csinálva rendesen. Ha igen, akkor az olyan tükör lehet, amibe nézve oldódik a gyűlölet.

De azért majd én is kikérem az anyagomat a Történeti Hivatalból. Micsoda hülyeség!

Micsoda hülyeség.

Tartalomjegyzék

Tartozásaim

Tartozásaim

Ha az orrunk előtt megy el a busz, vagy lekésünk egy mozit, akkor is mennyit bosszankodunk. Pedig majd jön a következő járgány, s a filmet is vetítik még máskor, valahol. Néha apróságoknak is óriási jelentőséget tulajdonítunk, pedig mennyire eltörpülnek jóvátehetetlen mulasztásaink mellett. Vagy amiket annak hiszünk. Mert végül is számunkra nem az a lényeg, tényleg elmulasztottunk-e valamit, hanem, hogy mit gondolunk róla.

Sokáig például nem hisszük el, hogy a halál velünk is megeshet, a szomszéddal, ismerőseinkkel, rokonainkkal. Illetve tudjuk: megtörténik – de hogy váratlanul, egy hétköznapi telefon után, búcsú nélkül, az olyan hihetetlen.

Az öregek bölcsek, mi még tanuljuk, hogy minden elválás végleges lehet. Utoljára, ahányszor csak ritka látogatásaim után elutaztam otthonról, apám mindig kikísért az állomásra, vagy ha mégsem, hát addig állt az utca közepén, amíg el nem kanyarodtam a távoli sarkon. Nem gondoltam rá, hogy esetleg az járhat a fejében, nem találkozunk többé.

Emlékszem, csomó mindent meg akartam tőle kérdezni, amit csak ő tudhatott, régi családi történeteket, hogy segítsen kigubancolni rokoni szálakat, feltérképezni rég elporladt ősöket. Majd legközelebb, gondoltam, s rohantam fiatalos lendülettel tovább fontosnak vélt dolgaim után. Pedig később már tudhattam, nem nagyon lesz legközelebb.

Eszembe jut az öreg vasutas is, akihez véletlenül kopogtunk be egyik riport utunkon. Elmesélte az életét, én meg jegyeztem. Annyi mindenen átment, hogy érdekes történeteivel teljes újságoldalt megtöltöttem. Mire ő írt egy levelet, köszönte szépen, s hívott, menjek máskor is, mert még rengeteg mesélnivalója van. Majd beugrok, ha arra járok, gondoltam, s táskám mélyére süllyesztettem a levelet. Két hét múlva újabbat küldött, hamarosan megint másikat. Mikor megyek már, mert nagyon érdekes történetei vannak még, azokat is megírhatnám. Isten bizony készültem hozzá, na, majd holnapután, a jövő héten, úgyhogy nem is válaszoltam neki, aztán meg nem jött újabb levél, s fél év múlva távoli rokonával találkozva tudtam meg, eltemették a bácsit – s hogy tényleg várt nagyon. Csak hát én nem vettem tudomásul, hogy egy nyolcvanéves embernek az órája másként ketyeg, mint az enyém.

Amíg élt, gyakran megfordultam Simonyi Imrénél Gyulán. Néha félévente vetődtem arra, máskor kétszer is egy hónapban. Megesett, hogy lányt hajkurásztam a várszínház környékén, és beköszöntem hozzá is. A nőügyek mindig felvillanyozták, ez verseiből is kitetszik, helyismereti tanácsokkal látott hát el gyorsan, hol nem kerüljük el egymást az illető leányzóval.

Azután sokáig nem mentem felé. Gyerekem született, meg is írtam neki, de utazni nem utaztam, pedig mindig hívott, szerette, ha vannak körülötte – magányát oldani. Mégsem utaztam. Karácsonyra küldött egy üdvözlőlapot, pedig nem szokott, karácsonyra főleg nem, és pár hét múlva meghalt. Sokáig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az utolsó látogatással adósa maradtam.

Tavaly, december harmincadikán pedig én küldtem újévi köszöntő sorokat rövid elektronikus levélben Ember Máriának. Néhány nappal később meg olvasom az újságban, hogy az írónő meghalt. Harmincadikán. A levélben arról értesítettem, hogy megjelent az az irodalmi lap, amelyikbe hosszú interjút készítettem vele. A szöveget megjelenés előtt jóváhagyásra elküldtem neki, nyomtatásban viszont nem láthatta. A folyóirat közvetlenül karácsony előtt jelent meg. Postázhattam volna neki, de úgy voltam vele, majd januárban. Most meg már nincs kinek.

Egyfajta lelkiismeret-furdalást érzek. Nem mintha halálos ágyán az ő bölcsességével fontos lett volna nyomtatásban látni azt az interjút, amit különben is már olvasott. Nekem lett volna fontos. Azért, hogy most ne érezzem, elmulasztottam valamit. Mert most meg már Ember Máriának tartozom egy folyóirattal.

Elmaradt látogatások, kérdések, gesztusok, befejezhetetlen kapcsolatok terhével járkálok a világban, egyre kevésbé sietősen. Mert közeleg az idő, amikor már elhiszem, hogy velem is megtörténhet minden, s akkor talán alkalminak hitt elválásainkkor hosszabban szorítok meg egy kezet, ölelek meg valakit, s elmélázva nézek egy ismerős, barát után.

Tartalomjegyzék