Jenei Gyula honlapja

Jenei Gyula
Az írás mint terápia is
Beszélgetés Sepsi Lászlóval

Fekete póló, fekete pulóver, fekete nadrág, fekete minden. Talán csak a tornacsuka fehér. És néha előkerül egy-egy kockás ing. Ő Sepsi László. Hosszú, fekete haját vagy összegumizza, vagy nem. Vagy borostás, vagy nem. Gimnazista, amikor az egyik kollégiumi tanára eljuttat hozzám egy köteg prózát. Sűrűbben nem lehet gépelni, a gyűrött lapokon lapszéltől lapszélig betűk. Pár nap, vagy inkább hét, míg rászánom magam, hogy beleolvassak. De elkeveredek a mondatrengetegben. Aztán egy Eső-esten személyesen kapok Sepsitől egy újabb vaskos paksamétát. Gyűjtök hozzá egy kis lelkierőt, fanyalgok, aztán magába ránt a szöveg. Az újabb kötegben van egy regény is.
Mire leérettségizik, Tandori Dezső ajánlásával megjelenik a könyve: Holt istenek kora.
Elsőre nem veszik fel, egy évig videokölcsönzőben dolgozik, majd az ELTE-n filmtörténetet és -elméletet tanul. Közben itt-ott megjelennek a novellái. Négy éve többedmagával megalapította a Prizma című filmművészeti folyóiratot, s azóta szerkeszti.
Amikor most hazautazóban leszáll a vonatról Szolnokon, s a csatlakozásig beülünk sörözni egy pályaudvar közeli presszóba, kockás inget és szemüveget visel. Levágatta a haját. Mikor ezt fölemlítem, azt feleli, sokak szerint megfiatalította a rövidebb haj. Nem tudom. A regénye pontosan tíz éve jelent meg.

– Hogy érzed magad?
– Elviselhetően. A magánéletem mostanában kicsit zűrös, de talán ezért feküdtem rá jobban az írásra. Az elmúlt egy-két évben nem nyomtam annyira, most viszont igen, s talán ettől is tűrhető a létezésem. Meg a hozzá köthető sikerélményektől.
– Milyen sikerélményekre, egyáltalán milyen írásra gondolsz? A szakmaira vagy a szépírásra?
– A szakírás kicsit rutin lett. Ami szakmai siker, az a tanítás. Hogy pozitív visszajelzéseket kapok, nem morzsolódtak le a diákok félévre, sőt év végére meg is szólaltak a szemináriumokon. Azt viszont, hogy szakmai írásaim, kritikáim megjelennek a Narancsban vagy a Filmvilágban, már nem érzem olyan nagy eseménynek, mint három-négy éve, amikor még tűkön ülve vártam, hogy mikor vehetem meg a standon a lapot, ami éppen közölt. Abból valahogy munka lett, a megélhetés része. Ami a szakírásban még mindig izgat, hogy leülök egy filmmel szemben, és gondolni kell róla valami érdekeset, amit lehetőleg nem gondol ötven másik kritikus. Ezt a kihívást ugyanúgy imádom, de a megjelenés ténye önmagában már nem termel bennem adrenalint.
– A filmes világban minek lettél szakértője?
– Ez így nagyképű lenne…
– Többször hallottalak már véletlenszerűen a rádióban, hogy bizonyos témákban behívtak.
– Alapvetően a tömegfilmmel, tömegkultúrával foglalkozom, a doktorim is ennek az alvégéről szól majd, a trashfilmekről, vagyis az alantas kultúráról, olyanokról, amik kiesnek az akadémista vagy akár a fősodorbeli kánonból. Vagyis a szeméttel foglalkozom. Egzakt definíciója nem létezik ennek a mindenkori aljakultúrának; de azért körülírható különböző elméletekkel, hogy melyik korban hogyan alakul, miként determinálják a társadalmi osztályok ellentétei vagy ízlésválasztásai, az aktuális tabutémák, az egyes műfajokhoz fűződő viszonyunk. Talán Pierre Bourdieu elmélete a legáltalánosabb, aki szerint az, hogy melyik társadalmi réteghez, csoporthoz tartozunk, alapvetően meghatározza az ízléskultúránkat, az ízlésünket pedig arra is használjuk, hogy elválasszuk magunkat a többi társadalmi osztálytól. Nagyjából mindenki tudja, hogy a Bunyós Pityu-albumok milyen közegben jelennek meg, milyen társadalmi csoport hallgatja őket; s amikor én azt mondom, hogy nem szeretem Bunyós Pityut, azzal nemcsak tőle határolom el magamat, hanem attól a rétegtől is, amelyik ezt hallgatja. Ha pedig valaki azt állítja, ő a Bunyós Pityut szereti, akkor abban benne van egy nagyjából körülírható csoporttal való azonosulása is. Ez a distinkciós igény nagyon erősen jellemző, mondjuk, az ifjúsági szubkultúrákra – kamaszkoromban diszkósokra és metálosokra osztottuk a világot –, de áthatja a kultúrafogyasztás minden területét, összefonódik intézményekkel; és ami a legjobban izgat benne, hogy lényegében egy automatikus, nem pedig tudatos dolog. Mint az, amikor nem kedvelek valakit, és ezért utálni fogom azt a zenét, ami az ő kedvence, közben meg fel sem fogom, hogy az ízlésemet olyasvalami alakította, aminek semmi köze az esztétikához. A kulturális distinkciók, a kulturális hierarchia kialakulása valahol ugyanez a játszmázás, csak nagyban, társadalmi rétegek, szubkultúrák és intézmények szintjén.
– Neked milyen a viszonyod ezekhez a trashfilmekhez?
– Szeretem őket. Ebből a szempontból extrém sportolónak számítok. Mindig keresem azokat az új filmingereket, amelyek megütnek.
– Akkor ez a te társadalmi státuszodról is szól?
– Simán szólhat. Talán működik bennem egyfajta kamaszos dac, hogy azért sem Bergmant fogom szeretni, hanem Ed Woodot. Egyébként ez a dacmechanizmus a trashfilm kutatásának az egyik legkorábbi – nem rossz értelemben vett – közhelye. Jeffrey Sconce, az a fickó, aki 1995-ben egy zseniális tanulmánnyal megalapozta ennek a témának az akadémikus recepcióját, hosszú oldalakon keresztül pszichologizál azon, hogy miképp működik az új generációs szakírók identitásképzése, hogyan viszik be az egyetem falai közé csak azért is azokat a műveket, amelyeket a nagy öregek szerint szemétnek illett tartani. Aztán persze ebből is egy teljesen legitim tudományos terület lett, ma már egyetemi presztízskiadók hoznak ki Cult Film Reader meg Sleaze Artists című szöveggyűjteményeket. 
– De azért, gondolom, minden Bergman-filmet is láttál.
– Nagy részüket igen. A koraiakat szeretem, amikor még kosztümösek és kalandosak, nemi erőszak van és bosszú, meg egy lovag sakkozik a Halállal, ez közel áll a világomhoz. A későbbi dolgai annyira nem.
– Körülbelül hány filmet láttál eddig? Ha felszorzod, hogy mondjuk hetente hányat.
– Naponta, ha munka van, kettőt megnézek. Ha nagyon munka, akár négyet is, de utána tartok egy-két nap szünetet, mert különben belekattannék. Négy-ötezret bizonyára megnéztem. Van egy online oldal, ahol pontozgatni lehet a filmeket, azt használom filmnaplónak. Ott most tartok úgy háromezer-nyolcszáz filmnél, de ebben benne vannak a rövidfilmek is. Viszont a sorozatok nincsenek.
– A pontozgatást mikor kezdted?
– Öt éve. Amikre emlékeztem a korábban látottak közül, azokat is lepontoztam.
– Filmet nézni vagy olvasni szeretsz inkább?
– Változó. Mostanában mindkettőt inkább munkából teszem. Újabban kevés film akad, amit csak szórakozásból nézek meg. Arra mindig úgy lopom az időt, hogy na, este tizenegy óra van, egy film még belefér. De ilyesmire mostanában kevés az időm, mert vagy az órai készüléshez, vagy fizetős munkához kell filmet néznem.
– Mi a kedvenc filmed?
– Hú, ezt a kérdést gyűlölöm! Ez olyan, mintha tőled azt kérdeznék, ajánlj valami jó verset. Hirtelen nem is ugrik be semmi, amit kedvencnek mondhatnék, talán a Dellamorte Dellamore és Kubrick Ragyogása, amiket bármikor szívesen megnézek. De ez hangulatfüggő, holnap valószínűleg mást mondanék.
– Amikor az olvasásról kérdeztelek, a szépirodalomra gondoltam.
– Ott is megpróbáltam a munka felé mozdulni. A Magyar Narancsba főleg műfaji irodalomról írok kritikákat, a József Attila Körnek pedig programokat szervezek. Ezek olvasásra épülnek, mert el kell olvasnom, amiről írni fogok, meg amiről a kerekasztal-beszélgetések szólnak. Most utóbb például lett volna egy rendezvény, amit elhalasztottunk pár hétre, mert bezárt a hely, ahová szerveztük, de majd pótoljuk, szóval ez a beszélgetés a kortárs mash-up irodalomról szól majd. Vagyis olyan művekről, ez pár éves trend, amelyek létező irodalmi szövegeket kevernek össze popkulturális kódrendszerekkel. Például: Abraham Lincoln, a vámpírvadász, Büszkeség és balítélet meg a zombik; tehát a remixkultúrának nagyon furcsa, de izgalmas vadhajtása. Erről ülünk le majd beszélgetni Bartók Imivel meg a kiadóktól delegált emberekkel, ezt járjuk körbe, hogy mi is ez, s főként, hogy miért sikeres. Ezekhez el kellett olvasni könyveket.
– Mekkora az érdeklődés ezeken a rendezvényeken?
– Hasonló esemény volt a Batman-est, egy a Batman-figurára felhúzott kerekasztal, s igazából onnan jött az ötlet, hogy több ilyet csináljak a JAK-nak. Én kint ültem, nem igazán figyeltem, hány ember van a sötétben, de állítólag hatvan-hetven érdeklődő bejött meghallgatni minket.
– Mikor kezdődött a film-, a történet-, az olvasásőrületed?
– Nem tudom. Arra emlékszem, hogy az óvodában volt egy lány, akivel az előző nap látott filmeket játszottuk újra a homokozóban. De olyanokat is, mint a Kétszer kettő néha öt. Vagy amit épp vetítettek a tévében.
– Tehát gyerekszínészként indultál.
– Akkor és ott én írtam a forgatókönyvet is, már ahogy emlékeztem a filmélményekből. Tehát nagyon régen szeretek filmet nézni, olvasni meg onnantól olvasok, hogy megtanultam a betűket. Igazából képregényeken edződtem. Emlékszem, volt egy feladat még elsőben, hogy olvassunk valamit otthon, és karikázzuk be azokat a szavakat, amiket értünk. Bőszen karigázgattam a szövegbuborékokat egy Transformers-képregényben, a tanítónő meg teljesen kiakadt, hogy hát ez meg micsoda, és egyébként is, milyen szó az, hogy „autobot”. Nem volt boldog tőle, hogy a képregények érdekelnek.
– Hogy került a kezedbe képregény?
– Valamelyik rokonom megmentett a MÉH-ből egy nagyobbacska köteget, hazahozta, én meg elkezdtem lapozgatni.
– Ha Delfin- vagy Jókai-könyveket ment meg, lehet, hogy teljesen más pályára kerülsz?
– Delfin-könyvek voltak otthon a polcon, és Jókai-összes is, de azokat nem szerettem. Megszaglásztam őket, aztán visszatettem. Ízlésválasztásban nagyon önfejű tudok lenni. Sok mindent visszateszek, ha nem felel meg az aktuális hangulatomnak. A képregényeket viszont megkedveltem, általánosban én voltam a képregényguru. Mindig könyörögtem anyukámnak, hogy vegye meg őket a postán, meg ültem az utcasarkon, és vártam, hogy mikor hozza a postás az új megjelenést. És aztán lett egy többzsákos gyűjteményem, csak sajnos balfasz módon kölcsönadtam egy köcsögnek, aki nem adta vissza. Egy jó polcnyi képregényem van még. Sok kótyavetyélődött el a gimnáziumi évek alatt.
– Az az utcasarok Tiszajenőn volt?
– Ez elég zűrös. A családunk a Tiszavárkony–Tiszajenő-tengelyen mozgott és mozog. Az első három évemet, amire persze nem emlékszem, egy tiszajenei tanyán töltöttem, ahol apám, anyám, apai nagyszüleim laktak egy fedél alatt. Aztán apámmal és anyámmal átköltöztünk egy kis várkonyi házba, és ott éltünk úgy tizenkét éves koromig, s amikor anyám halála után szétrobbant a család, visszaköltöztünk a tanyára. A mostani bázisom már egy jenői padlástér. Nagyapám néhány éve meghalt, de nagymamám ott él.
– Anyukád beteg volt?
– Anyukám leukémiás volt. Tízéves voltam, amikor meghalt. Az utolsó három éve arról szólt, hogy hol jobban lett, hol rosszabbul. Aztán meghalt.
– Maradtak a képregények.
– Elég hamar bemásztak az életembe a könyvek. Emlékszem, az anyám halála utáni első karácsonyra apámtól a Ragyogást kaptam ajándékba. Fogalmam sincs, hogy jutott eszébe. Talán látott nálam Stephen Kinget. Azzal nagyon tudtam azonosulni, hogy ott van az elején egy kisfiú törökülésben, körülötte valami glória, szar neki otthon, de tudja magáról, hogy különleges. Az a cucc nagyon behúzott. Gyorsan King-rajongó lettem, s mire gimibe mentem, már túl voltam az életmű addig magyarul megjelent részén, onnan nyitottam az amerikai horror felé. Megnéztem például a King-könyvek fülszövegét, megjegyeztem, hogy említik Poe-t, Lovecraftot, Ambrose Bierce-t, utánanéztem, kik ezek, s kerestem őket az antikváriumban.
– A gyerekkorod, így visszatekintve és összességében, inkább jó volt vagy rossz?
– Tipikusan nehéz gyerekkor volt, amiből viszont a mai napig sokat építkezem. Szeretem kapargatni a régi sebeket. De túlélhető volt, mert itt vagyok.
– Az iskola, a tanárok segítettek?
– Általánosban lett egy nagyon jó barátom, aki most tetoválóművészként dolgozik.
– Ő festette a regényed borítóján látható képet?
– Igen, Mészáros Zoli. Vele állatkodtuk végig a kamaszkor nehezét tizenkét-tizennégy éves korunkban. Szívtuk a tiszajenei határban összeszedett vadkendert, hátha beállunk tőle. Előtte otthon beáztatta vodkába, és vártuk, hogy attól jobban fog ütni, s akkor szipákoltunk, meg végigcsináltunk mindenféle baromságot. A tűző napon felpuffadt egereket pukkasztottunk ki bicikligumival. Keresztülhajtottunk rajtuk. De a szennykultúra is ebben az időszakban fogott meg. Volt egy jó fej postás Várkonyon, aki uzsonnaszünetben hozta nekünk a Morbid meg a Szaft magazint, teli szexszel, altesti humorral meg politikailag inkorrekt provokációkkal. Innen csak egy lépés, vagy még annyi se, John Waters és a rossz ízlés kultusza, vagy Bahtyin és a karneváli kultúra. 
Ezek után bekerültem Szolnokra a Verseghy Gimnáziumba. Az jó volt. Még a kollégiumot is szerettem, mert volt mi ellen lázadni, ami jót tett. Csak azért sem jártam be a szilenciumokra! Egy idő után ezt is rám hagyták a nevelőtanárok. Igazából nem volt abban semmi veszélyes, hogy rendszeresen lógtam, ráadásul az utolsó években délutánonként könyvet árultam a művház előtt; és valahogy ezt is respektálták, annak ellenére, hogy azért ezek a délutáni árulások inkább szóltak az esti sörözésről az összeverődött ismerősökkel, mint az érte kapott aprópénzről. Az iskolai jegyeim pedig a vállalhatótól a jóig terjedtek.
– Tehát nem voltál magányos farkas.
– Nem. Szerencsére a koleszban rögtön kaptam egy olyan szobatársat, akivel gyorsan összehaverkodtunk, s onnantól együtt jártunk sörözni. De lettek más barátok is, például Kele Fodor Ákos, aki szintén szeretett kijárni a kollégiumból. A gimi vége felé már próbáltunk valami értelmeset is csinálni, például szolnoki diáklapot, ami aztán persze besült. Mondjuk, Ákossal nem egy tagintézményben laktunk, de azért itt Szolnokon a kollégisták ismerik egymást, főleg hogy van meg volt az a két-három gyűjtőkocsma, ahová szerettünk járni. Sokat ültünk a Torkolatban vagy a Szapáry úti Hillerben. Éjszakánként még a Tisza-parton is vastagon ültek a diákok. Ittuk az olcsó bort.
– Volt akkor már elképzelésed, hogy mi akarsz lenni? Vagy csak, mert Várkonyban nyilván jó tanuló voltál, ajánlották az elitgimnáziumot, remélve, hogy megállod a helyed?
– Várkonyban tényleg jó tanuló voltam, diákparlamentbe is küldtek. Igaz, hogy az általánosban kezelhetetlen kamaszokként végigállatkodtuk az utolsó egy-két évet, de valahol azért imponált a tanároknak, értékelték, hogy folyton olvasok. Volt egy ilyen oszcilláció, hogy egyik pillanatban gubbasztok a sarokban, és olvasom a Jekyll és Hyde-ot, a másik pillanatban meg ordítva és a farkunkat lóbálva rohangálunk a folyosón. Az egyik híres mutatványunk az volt, hogy háttal állva hugyoztunk a vécében. Hátranyomtuk a pöcsünket, és bepucsítottunk a piszoár előtt. Egy időben rendszeresen csináltuk, és mivel a tanári vécé a diákmosdó végén volt, néha tanárainknak is látniuk kellett a műsorunkat.
– A tanáraid tudtak segíteni, esetleg tanácsokat adni az írásban?
– Nagyon hamar kezdtem írni, talán másodikos-harmadikos lehettem. Az első szösszenetem valami utánérzés volt. Nincs már meg a füzet, de arról szólt, hogy a várost elözönlik mindenféle szörnyek, légyemberek, dinoszauruszok, de a hős rendőr megakadályozza a pusztítást. Három-négy oldalas kis írás lehetett. Meg is mutattam valamelyik tanáromnak, de nem tudott neki igazán örülni. Úgy adta vissza, hogy kijavította benne a helyesírási hibákat, amivel persze nem sok mindent tudtam kezdeni. Igazából anyám halála után lódult be az írás, akkor kezdtem nagyüzemben gyártani a szövegeket.
– Ez amolyan terápia lehetett.
– Egyértelműen az volt, sőt nekem az írás a mai napig terápia is. Mindig akkor kerül előtérbe, amikor valami trauma adódik. Valami, amit meg kell csócsálni. Az írás akkor is leköt, amikor nehéz időszakom van, és egy filmre vagy könyvre nem tudok koncentrálni, de arra igen, hogy éppen írok, s amit csinálok, annak jónak kell lennie. Megvannak hozzá a kis rituáléim. Valami monoton zenét hallgatok, egy vagy két számot berakok playlistbe, az megy folyamatosan. Akár hat-nyolc órát is el tudok tölteni azzal, hogy pötyögök, csak cigiszüneteket tartok, közben meg végtelenítve üvölt a fülembe a Mr. Self Destruct vagy az Every Day is Halloween. Olyasmi ez, mint a meditáció vagy a transz, csak zajosabb.
– Hány novellát vagy regényt írtál már?
– A novellák számát nem tudom, negyvenet-ötvenet biztos, regényekből meg tizennégyet vagy tizenötöt. De a regények között vannak, amiket még írógéppel, de azóta elő sem vettem őket. Egy megjelent nálatok az Eső-könyvek sorozatban, meg van talán még másfél, ami használható lenne, ha egyszer nekiülnék. Ezeket már húszéves korom után írtam.
– Most mit kívánjak neked, hogy üljél nekik? Ha nekiülsz, az nálad azt jelenti, hogy lelkileg rossz passzban vagy.
– Azért próbálom úgy intézni, hogy ne kötődjön annyira a terápiás dolgaimhoz, de ez egyelőre még nem nagyon sikerült. Amikor jól elvagyok, évente egy-két novella, ha születik. Erőltetni nem akarom. De előfordul, hogy beugrik egy-egy téma, s azt próbálom kidolgozni. Meg hiányzik is az a típusú munka, hogy leülök, aztán vagy írok valami jót, vagy nem. Néha egy kis lelkifurdalásom is ösztönöz, hogy mondjuk, már másfél éve semmit nem írtam. Mostanában gondolkodtam azon, hogy melyik a normális üzemmódom, ha lehet ilyet mondani: az évente elpotyogtatott egy-két írás, vagy az, hogy most kéthetente szülök egy novellát. Valahol középen lenne az optimális, de még soha nem sikerült összeegyeztetnem a két, mondjuk úgy, tudatállapotot.
– Mi az ambíciód a szépirodalomban?
– Egy-két éven belül szeretnék összehozni egy kötetet, távlatilag meg geci híres és gazdag lenni. Igazából együtt van egy tucat novellám, amikhez folyamatosan teszem az újakat, s veszem ki a régieket. Vagyis cserélgetem őket, próbálom jobbá tenni az anyagot, de még nem jött el az idő, amikor azt mondhatom, hogy kész. Nyilván kicsit hangulati kérdés is ez. Egy reggel úgy kellene ébrednem, hogy na akkor én most elküldöm ezt a kötettervet valamelyik kiadónak. De még nem keltem fel úgy.
– Milyen folyóiratokban jelentél meg?
– Legtöbbször ugye az Esőben, aztán a Mozgó Világban, a Szépirodalmi Figyelőben, az Irodalmi Jelenben, sőt valamikor a 2000-be is becsúszott novellám. Hamarosan a Műút portálon jön egy, ősszel a Tiszatájban, kettőt pedig a Kalligram fogadott el. Most megint kész egy pakk, amit szét kellene küldözgetnem.
– Múltkor a Facebookon olvastam egy mondatodat: „Tisztelt Szerkesztőség, kihúztam a novellából közelítőleg két tucat genitália-referenciát. Remélem, így már megfelel. Üdv: sl”.
– Ez a 43 cm című novellámról szól, amit a baráti köröm nagyon szeret, de nem hittem, hogy valaki valamikor megjelenteti. A Kalligramnál viszont azt mondták, határeset, de túl van benne húzva a pénisztéma, ami jogos észrevétel, ezen javítanom kellene, túlságosan rájátszok, túl van görcsölve az egész. Ezt persze finomabban jelezték, de értettem a problémát, és próbáltam is javítani. A válaszlevél sem pont így nézett ki, de gondoltam, megosztom a Facebook népével azt a bizarr élményt, amikor reggel kilenctől ebédidőig szó szerint faszokat húzogatsz a novelládból. Végül majd a Műút hozza, a Kalligram másikat választott. A lapok, a szerkesztők döntései egyébként gyakran meglepnek.
– Milyen visszajelzéseid vannak a témaválasztásaidra, vagy egyáltalán ezeknek a trágár kifejezéseknek, „genitália-referenciáknak” a használatára vonatkozóan?
– Pálos Mátéval szoktunk erről beszélgetni, akivel a Prizmát is csináljuk. Évek óta neki küldöm el először az anyagaimat, s akkor mond rájuk valamit. Amit én persze megfontolok, de azt hiszem, most történt először, hogy a javaslatára kihúztam egy mondatomat. Tehát valahogy megtörtem. Egyébként nagyon ritkán javítok. Vagy megy a fiókba, s ott marad örökre, vagy átcsúszik, s akkor nem nagyon nyúlok hozzá. Abban szoktam hinni Máténak, ha azt mondja, hogy valami szar lett. A pepecselős dolgokban viszont ritkán engedek.
– Említetted, hogy sokat ülsz a novellák felett, dolgozol velük. Viszont előttem van egy éppen tíz évvel ezelőtti kép: ülünk a regényed kézirata fölött, s próbállak apróbb stiláris javításokra ösztönözni, mire te vigyorogva közlöd, hogy a spontán prózaírás híve vagy.
– Akkor olvashattam, azt hiszem, valami beatnemzedékes szöveggyűjteményt, teljesen rá voltam gyógyulva erre a spontán tudatfolyam témára. Ma már ilyen belenyúlásokon nem akadok fenn. Ami érdekes tapasztalat volt nemrég, hogy Bartók Imivel váltottunk pár levelet a cuccaimról, s az egyiket stilárisan korrektúrázva adta vissza, ott volt a rengeteg kis javításbubi. Azokat nagyjából elfogadgattam, hetekig a mappában várakozott a két verzió, hogy egyszer visszanyúljak hozzájuk. Végül a javított változat fog majd megjelenni. Az biztos, hogy mindig van mit javítani a dolgaimon, csak egyrészt lusta is vagyok, másrészt mindig a következő ötlet érdekel.
– Kicsit slendrián vagy a szövegeiddel kapcsolatban. Működnek az írásaid, ám mintha az utómunkákra nem fordítanál kellő gondot.
– Ez így van.
– Nyugtass meg, ezt most nem büszkén mondod!
– Egyáltalán nem. Lapszerkesztőként viszont imádok pepecselni szövegekkel. A stábban én vagyok az egyik ember, akinek ez a speckója. Terjesztésben béna vagyok, mert nem szeretek idegenekkel beszélgetni meg üzletet kötni, nincs is üzleti érzékem, viszont ha a kis kuckómban kell tanulmányokból fölös névelőket húzogatni, szívesen teszem.
– Legközelebb elküldöm az egyik novelládat, hogy dolgozd meg úgy, mintha meg akarnátok jelentetni a Prizmában.
– Szakszövegeket szoktam javítgatni, azt nem tudom, hogy fikciós szöveghez hozzá tudnék-e nyúlni. Mármint szerkesztőként más szövegéhez. Soha nem volt erre szükség. Szakszövegekkel egyszerűbb dolgozni. Technikai, és nem kreatív javításokat igényelnek.
– Sok szövegedet olvastam, ültünk már néhányszor kocsmaasztalnál, és beszélgetőtársként is ilyen-olyan közönség előtt. Azt figyeltem meg, szeretsz tőmondatokban beszélni…
– Téves megfigyelés.
– Másrészt előszeretettel használsz olyan kifejezéseket, trágár szavakat, amelyeken sokan megbotránkoznak. Rájátszol-e erre néha, van-e benned késztetés, hogy tényleg megbotránkoztass? Vagy az írásaidra vonatkoztatva, azt gondolod-e, hogy ezekkel a szavakkal, zsigerekre ható leírásokkal (lásd szemét- vagy aljakultúra) fűszerezve jobban „el lehet adni” a prózáidat.
– Ne mosd össze a kettőt! Hogy a csúnya szavak valakit megbotránkoztatnak, azt igazából leszarom. Azok a hősök, akikről írok, így gondolkodnak, és így beszélnek. Lehet persze, hogy néha túlhúzom én is, és az ötödik fasz, here, picsa fölösleges, mert már nem ad hozzá semmit, viszont próbálok úgy játszani velük, hogy természetesnek tűnjenek abban a közegben. Ezzel együtt teljesen megértem, ha valakinek ez nem tetszik, mert tényleg ízlés dolga, hogy ki melyik írói hangot vagy stílust tudja elfogadni, mivel tud azonosul, és mivel nem. Engem is ledobnak dolgok, taszítanak megszólalások, de hát ez ezzel jár, legközelebb átlapozom, és kész.
A másik viszont, amiről beszélsz, a szexualitás, hányás meg az ilyen szubverzív cuccok, azok már tényleg szólnak arról, hogy egy picit odaszúrjak, fölkavarjak. De ez nemcsak az olvasót hökkenti meg, akasztja ki, hanem egy kicsit engem is. Azt piszkálom, ami zavar és fáj, amitől nekem is összeugrik a gyomrom. Nem tudom kívülről szemlélni, nem úgy van ez, hogy majd olyanokat írok, ami téged vagy másokat felkavar, én meg már úgyis túl vagyok ezeken. Kurvára nem vagyok túl. Nekem az az érdekes az írásban, amikor eljutok olyan pontokig, ahol felszisszenek, hoppá, itt még nem voltam. Ez fáj, ez érdekes.
– Tudsz ilyen pontokat nevesíteni bármelyik novellában?
– Azt mondtad, hogy az Anyák napját hozod az interjú mellett. Abban például a lavóros, tévénézős jelenet tipikusan ilyen. Nyilván van egy erős önéletrajzi alapja. Tipikus ,,belenyúlok a sebbe” gesztus volt részemről. Hogy aztán az olvasónak mennyire jön át, azt nem tudhatom. Lehet, zavarja, hogy ott hányás van meg betegség, csupa taszító dolgok, de a lényeg, hogy engem is felkavar, dolgozik bennem: itt még valamit meg kell beszélnem magammal. De ha nem így lenne, akkor miért írnék?
– Hogy híres legyél és gazdag...
– Tehát nem arról szól, hogy tudok valamit, és akkor tanítgatok másokat, hanem a saját kis tabuimat, frusztrációimat piszkálgatom.
– És a szálak a gyerekkorba vezetnek?
– Ez a novella elég konkrétan oda visz: betegség, anyahalál, az ehhez való viszony,  és ennek a későbbi feldolgozása. Valahogy előkerült bennem mostanában megint ez a téma, egy másik novellában is írtam róla. Érdekes, mert azért nem szoktam ennyit pörögni az anyahalál-tematikán, de most kétszer is előugrott. Ha esztétaként próbálom szemlélni az írásaimat, azt látom, a nő elvesztése elég általános téma nálam. Nincs is talán novellám, ami így vagy úgy, ne erről szólna. Ez a nő lehet anya, barátnő…
– Ilyenkor az esztéta tanácsol valamit az írónak? Megállapítja, hogy ez van, és akkor azt mondja, oké, Laci, ezt jól csináltad, vagy inkább mozdulj erre vagy arra, próbálkozz azzal, hogy…
– Néha utólag megjegyzi, hogy már megint ugyanazt írod, baszki. Viszont amikor dolgozok, az esztétát próbálom arrébb rugdosni. Az nagyon nem jó, ha esztétaaggyal próbálok írni, mert akkor az játszik, hogy mi mit fog jelenteni, s máris egy rossz, csinált valami sül ki belőle.
– Külön lehet ezeket a szerepeket választani? Hiszen egyik is te vagy, másik is.
– Novella- vagy regényíráskor a tudatosságot próbálom levetkőzni. Igyekszem ösztönös maradni, noha azért csomó dolgot kontrollálok. Sok novellám épül valamilyen csavarra, ami valami dramaturgiát, szerkezetet igényel. Ilyesmivel szeretek pepecselni, de az értelmezési részébe munka közben nem szívesen folyok bele. Esetleg utána egy hónappal, fél évvel, de közben nincs bennem, hogy ezt azért írom, mert épp valamelyik kis kínomat fogalmazom bele.
– És később, fél év múlva, van, amit az esztéta javít a szövegben?
– Minimálisat. Szóismétléseket vagy kajla mondatokat, amelyek nem azért kajlák, mert rettenetesen spontánok akarnak lenni, hanem tényleg rosszak. Akkor azokat kihúzom, átírom, de szerkezetileg vagy sztori szinten nem szoktam belenyúlni a novellákba, nem írok hozzájuk, mondjuk, még egy bekezdést. Az is előfordul, hogy rájövök, rossz az egész, s nem küldöm el sehová, hanem két-három év múlva újraírom a nulláról.
– A filmeknél, amikor a kedvenceidet firtattam, passzoltad a kérdést, de érdekelne, hogy az irodalomban kikre figyelsz. Egyáltalán kiket olvasol, kik hatottak rád, kiktől tanultál?
– Tanulni mindenkitől lehet, de nyilván vannak fontosabb figurák, már csak azért is, mert rajtuk szocializálódtam. Például Stephen King, Clive Barker, Bradbury vagy Gaiman. Innen nyitottam a posztmodernek felé, az Entrópia című Modern Könyvtár-kötet volt egy másik meghatározó élmény, benne Pynchonnal, Brautigannel meg Cooverrel. Később is maradt ez az angolszász vonal, előbb a minimalisták, mint Ellis, aztán megszerettem a kortárs amerikai krimit, Dennis Lehane, Lawrence Block meg persze Ellroy is kedvenc lett. Sokáig mozogtam a fantasztikus irodalom vonalán, aztán nyitottam a krimi felé, s most már azt is tudom olvasni.
– Magyar szerzőket olvasol?
– Nem. Nagyon néha.
– A kortárs kánon nagyjait? Esterházyt, Závadát, Parti Nagyot?
– Tipikusan olyan figurák, akiket nem. Levettem őket a polcról, belenéztem, s rájöttem, hogy nekem ők nem. Olvastam Parti Nagytól tíz oldalt, de nem az én irodalmam. Inkább olyanokat olvasok, akik érdekelnek. Nyilván nekem is megvannak a kis kattanásaim. Most például egy Bizarro nevű amerikai underground mozgalom tagjainak szürrealista, groteszk novelláit olvasgatom.
– S mondjuk, annak a Bartók Imrének az írásait, aki a te dolgaidat javítgatta, olvasod?
– Neki rövidebb dolgait olvastam, amik fenn vannak a neten, de a Fémet nem. Igazából azt el akarom olvasni, csak még nem kértem kölcsön.
– Miért akarod elolvasni? Barátságból vagy más valamiért érdekel?
– Az ő cuccait tudom élvezni.
– Kele Fodor szóba került már, barátod, együtt szerkesztitek a Prizmát is. Ő versekben utazik…
– Verseket nagyon ritkán nézek. Mondjuk, Ákostól olvastam már, de maradjunk ennyiben! Na jó, ha a kezembe akad egy-egy irodalmi folyóirat, azért elcsípek ezt-azt, de nem olvasok következetesen magyar irodalmat. Nem is fontos számomra, hogy irodalmilag képben legyek. Filmnél már más a helyzet.
– De akkor azért ez a nagy hárítás, ami a kortárs magyart illeti, fenntartással kezelendő.
– Az utolsó magyar regény, amit egy haverom a kezembe nyomott, hogy biztosan tetszeni fog, A nyugalom volt. De untam.
– Amikor a könyved megjelent, akkor érettségiztél. Voltak, aki féltettek, hogy majd fejedbe száll a siker. Hogy értékeled ezt a megjelenést mai fejjel?
– Annyi hátulütője van, hogy nem indulhatok első kötetes pályázatokon, de akkor rettentően menőnek gondoltam magam. Amikor meg Márton László lehúzta a könyvemet az ÉS-ben, egy nagy darab szarnak. Az sem segített, hogy amit utána írtam, egy posztmodernkedő, vendégszövegekkel telinyomott fantasy roncsregény volt, amin még én is láttam, hogy borzalmasan rossz. Azt hiszem, ki is hagytam pár évet utána, vagy legalábbis takaréklángra vettem az írást.
– Ha talált is benne megkritizálandót, azért Márton László elolvasta a könyvedet. Te olvastál tőle valamit?
– Nem. Azóta is ott vannak a kanapén könyvei, amiket a kritika után pár héttel adtál nekem. Az egyik címében valami lepkék vannak. Próbálkoztam én vele, csak nem fogott meg.
– Szóval ezért nincs meg nekem az! Múltkor kerestem.
– Visszaadom őket, ha gondolod. Nem törtem meg nagyon a gerincüket.
– Nemcsak irodalmi fogadtatása vagy nemfogadtatása volt a regényednek, de a közegedben nagyon sokan szerették. Beszéltem iskolatársaddal, aki azt mondta, hogy háromszor vagy négyszer olvasta.
– Igen, kicsit kultuszkönyv lett egy szűkebb körben. Ami igazán sikerélmény, az az, hogy évente rám ír egy-két fiatal, megtalálták valamelyik könyvtárban a Holt isteneket, olvasták, s hogy mennyire tetszett nekik. Ez azért jólesik, függetlenül attól, hogy én azóta sem mertem újraolvasni. Ha mást nem, a középiskolás korosztályt meg tudta szólítani a könyv.
– Ami viszont már nehezen hozzáférhető. Megkérhetlek, hogy két-három mondatban foglald össze, hogy mi a témája, miről szól ez a könyv?
– Egy kisközösség széthullásáról, ami be van illesztve – mondjuk, a mágikus realizmust ebben a kontextusban nem szívesen használom, de Márton László ezt használta –, szóval be van illesztve egy modern fantasyközegbe. Nagyon élveztem építeni ennek a kisvilágnak a magánmitológiáját utángyártott legendákból, illetve megcsinálni, megírni a széthullás dinamikáját. És az újra összeállásét, pontosabban az összeállás lehetetlenségéét.
– A széthullásét hol élted meg, családban, iskolai közegben?
– Szeretem az olyan filmeket, amelyek erről szólnak. A Kemény motorosok, ami egy most futó sorozat, és az egyik kedvencem például gyönyörűen mutatja meg ezt a folyamatot, ahogy dőlnek a dominók, bármikor be tud rántani. De nem tudom. Lehet, hogy a családtörténetemben is benne van, hogy szétestünk, s akkor nagyi próbált megtartani, újra összehozni bennünket, és sikerült neki. De az is lehet, hogy ezt a motívumot korai King-regényekből nyúltam le. Széteső kisvárosok, ahol egymás ellen fordulnak az emberek, mint a Rémkoppantókban vagy a Hasznos holmikban. Vagy ez mind egyszerre hatott rám.
– Ha az a tizenvalahány novella összeállna kötetté, azt hogyan tudnád jellemezni?
– Nincs igazi vezérfonál, nem tudnék állításokat mondani róla. Van köztük a jellegzetesen szubverzív cuccaimból, a szex, a test roncsolása; s abból a vonalból is, amit Kele Fodor még a regényem kapcsán agrárfantasynak nevezett, amiben a vidéki tanyaközeg van átszűrve ezen a műfajon. Nyilván kultúrszociológiailag nem állunk olyan távol egymástól. Az ő karcagi és az én tiszajenei gyerekkorom rímelnek egymásra, s annyi verset azért olvastam tőle, hogy tudjam, ő is birkózik ezzel a témával.
– Ami mindig van a novelláidban, az valami misztikus, szürreális, valóságon túli…
– A kisrealizmust nem szeretem. Talán csak amikor gimis szereplőkkel dolgozom, azokban az írásokban, párbeszédekben igyekszem olyan south parkosan gördülékeny lenni, de a valóság másolása, leírása nem érdekel. Nem akarok hiteles, minden misztikum nélküli világokat teremteni. Nekem, amikor olvasok is, kellenek a csavarok, amiket a szürrealizmus vagy a fantasztikum hoz be, vagy akár csak a brutalitás, a groteszk mint esztétikai minőség. Nem kell fantasztikusnak lenni, de csavar legyen benne.
– Van-e most olyan téma, amit regénnyé akarsz írni?
– Hónapok óta birkózom egy nagyvárosi kollégiumi fantasytörténettel. Szokásos, nagypofájú kamaszok, fantasy és horror, vasbeton, orgiák és folkszörnyek a pincében. Mindig novellának indul, de regény akar lenni, amikor meg regényként kezdem írni, baromi unalmas, és abbahagyom. Most ezzel kínlódom, ha éppen nem akad valami azonnal kidolgozható ötlet. Olyasmi a koncepció, mint a Holt istenekben, de nem a folytatása lenne annak, hanem inkább egy urbánus verziója. Nagyon jó ezzel a közösségszéthullással dolgozni. Ha egyszer ráérzel, hogyan szikráznak fel az apró konfliktusok, és hogyan gördülnek tovább, hatalmas élmény megírni. A Holt istenek korában is azt élveztem igazán, amikor elcsíptem, hogyan pattannak ki a dolgok, hol van a határ, ahonnan már nem lehet visszafordítani a folyamatokat.
– Vannak, akik válaszolnak arra a kérdésre, hogy kinek írnak. Asztalfióknak, mandarinoknak, tömegeknek, maguknak…
– Azt szeretném, most függetlenül az írás terápiafunkciójától, ha minél többen olvasnák a dolgaimat. De fogalmam sincs, ki lehet az ideális célközönségem. Huszonéves punkok? Talán a korosztályomnak lehetek a legérdekesebb, hisz olyan közös generációs élményekkel jövök elő, ami megérintheti ezt a réteget. Szakítások, szexuális anomáliák, Steve Starr, a mindenevő a Friderikusz-show-ban, ilyesmik. Szerintem nem én vagyok az egyetlen huszonnyolc éves, akit ezek foglalkoztatnak. Meg talán akik eleve szeretik a komorabb műfaji irodalmat, a horrort, a dark fantasyt, nagyobb eséllyel tudják élvezni a dolgaimat.
– Szakadékok nemcsak a politikában vannak. Te hová sorolnád magadat az irodalmi közéletben? Ritkán eddig is szerepeltél folyóiratokban, most mintha nekilendültél volna, egyre több helyen közölnek.
– Volt időszak, amikor elég nagy daccal tekintettem a kanonizált irodalomra. Valami mást akartam, dühösebbet, felforgatóbbat; nem puha seggű pesti bölcsészeknek írogatni szépen csiszolt körmondatokban faszságokat, hanem keményebbet, ütősebbet csinálni, de ez háttérbe szorult. Pláne hogy közben puha seggű bölcsész lettem én is, így végképp értelmetlen az outsider videotékás hozzáállás. A szakadékok meg klikkek, ha vannak is, nem érdekelnek. Az érdekel, hogy ha elküldöm egy lapnak az anyagaimat, akkor válaszol-e legalább egy kösz, de nemet. Azt meg, hogy néha iszok egy sört, mondjuk, Nemes Z. Márióval, nem nevezném se klikknek, se közéletnek. Legalábbis nem szövögetünk irodalompolitikai összeesküvéseket.
Visszatérve a kanonizált irodalomhoz: igazából ma már nem dacból nem olvasom, hanem ahogy mondtam, egyszerűen nem érdekel, maguk a könyvek nem rántanak be, hogy tovább olvassam őket az első fejezetnél. Ebből kifolyólag viszont a divatos szerzők körül zajló esztétikai diskurzusokat – ha ezt is érted irodalmi közélet alatt – sem követem, mert mihez kezdjek egy Esterházy-elemzéssel, mikor az eredeti művet nem ismerem.
– A benned lakozó esztéta sem kacérkodik az érdeklődéssel?
– Ő sem. Nem érzem magam irodalmárnak. A filmmel más a helyzet, ott a közönyt nem engedhetem meg magamnak.
– A filmekben való jártasságod mennyire hat vissza az írói munkádra? Mennyire jellemzi filmszerűség a novelláidat, regényeidet?
– Képregényeken és filmeken nőttem fel, és az írásaimban eleve képekből indulok ki. Beugrik egy jelenet vagy kettő, s azokat összekötöm, sztorira fűzöm. Szerintem érződik is az anyagaimon, hogy képszerűek, hogy jelenetekben gondolkodom, akár a nyelvi megformáltság rovására is. Meg a vágástechnika, az egész anyag strukturálása is filmszerű, vagyis kétségtelenül hatott rám a film mint forma. Emellett a műfajok is: az Anyák napjában is van egy összeesküvés-elméletes, pszichotrilleres hatás, amely műfajilag jól behatárolható, csak én tök másra futtatom ki. Maguk a műfaji struktúrák is hatnak. Lenyúlok belőlük ezt-azt, máskor meg épp az érdekel, hogy egyáltalán végig tudok-e vinni egy standard műfaji sémát; el tudok-e mondani, mondjuk, egy farkasembersztorit vagy egy sorozatgyilkososat úgy, hogy az ne legyen dögunalmas azoknak se, akik egyébként jól ismerik a zsánert.
– Mondtad, hogy kortársakat nemigen olvasol, de visszatekintve a klasszikusokra, középiskolában kiket szerettél vagy utáltál?
– De Sade márki volt nagy élmény, ám ő a gimiben csak lábjegyzetet kapott, nem tanították rendesen. A kötelezőket azért tisztességgel elolvastam, volt, amiket tényleg utáltam, volt, amiket kevésbé. Mondjuk, az Édes Annával vagy József Attilával jól elvoltam, Móriczot is csíptem, de a Jókai–Mikszáth-vonallal hasonló ellenérzésem támadt, mint a vígoperettekkel. Azokkal sem tudok mit kezdeni.
– Mi a hobbid? Már ha nem a film és nem az írás.
– Szeretem a videojátékokat.
– Szenvedélybetegséged foka?
– Hullámzó, most éppen már hónapok óta nem játszottam. De néha belecsúszom. Rengeteg időt töltök a gép előtt: filmet nézek, levelezést intézek, egyéb munkák, írás. Vagy épp a hírek között tájékozódom. Ez a régi laptop a házam és a váram. Ezzel bárhol és bármikor le tudok ülni, és csinálni, amit kell.
– Haza milyen gyakran jársz?
– Három-négy hetente megyek Tiszajenőre a nagyanyámhoz. Olyankor apám is, húgomék is átjönnek oda. Van ott egy padlástéri kuckóm, teli könyvekkel, öt-hatszáz VHS-kazetta az egyik sarokban, húsz évfolyamnyi Filmvilág a másikban. Meg Metal Hammer és Gamestar magazinok.
– Tényleg, a zene állandóan visszatérő motívum az írásaidban.
– Talán azért, mert zenére írok. A cucc hangulatára. Beleírom a szövegbe, amit hallgatok. Kíváncsi is vagyok, vannak-e, akik hozzáhallgatják a novellákhoz a zenéket. Előfordult, hogy egy félreértett dalszövegből írtam novellát. Fél év múlva vettem észre, hogy rosszul vettem le egy angol szöveget, addigra már megjelent az írás, de a félrehallott verzió sokkal inspirálóbb volt, mint amit valójában jelentett a szöveg. De rengeteg zenét hallgatok egyébként is.
– Hogy képzeled a jövődet? Szakmában, irodalomban.
– Nagy álmom, hogy státuszba kerüljek az egyetemen, hozzá legyen egy erős írói karrierem, mondjuk, tíz éven belül jelenjen meg három könyvem. Hogy ezt mennyire tudom realizálni, az más kérdés. A filmes közegben most nehéz nyomulni. Mintha árral szemben úsznék. Bekerülök doktorira, de pont most vannak elbocsátások az egyetemen, tehát körülbelül nulla az esélye, hogy akár csak vendégelőadóként is foglalkoztassanak. Amikor 2008-ban elkezdtem filmes dolgokat publikálgatni, úgy éreztem, sínen vagyok, s harmincéves koromra lesz egzisztenciám. Egy ideig stagnáltak a lehetőségek, aztán kezdtek megszűnni filmes lapok, a maradók pedig rosszabbul fizetni. Szóval ez az élmény van most, hogy esik, hullik szét az egész. De próbálok nem sokat gondolkodni ezen. Legjobb tudásom szerint csinálom, amit kell. Aztán egyszer úgyis kimászunk a gödörből.
2013. május