Jenei Gyula honlapja

Jenei Gyula
Az irodalomóráktól a Nyersig
Beszélgetés Balogh Ádámmal 

Balogh Ádám eleven, vásott gyerek volt, vagyis teljesen normális. Szeretett ugyan olvasni, főleg kalandregényeket, de az irodalomórákon rühellte a verselemzést, az életrajzokat, és a kötelező olvasónaplót sem írta meg. Sőt! A kőszívű ember fiait máig nem olvasta el. Az viszont már gyanúra adhatott volna okot, hogy regényt körmölt vonalas füzetbe, meg mindenféle naplókat, naplószerűségeket, s hogy ezt a tevékenységet „komfortosnak” érezte.
De a külvilág azért túl sokat nem észlelt hobbijából. Gépipari szakközépiskola, egy kis szédelgés a műszaki menedzser pálya irányába, na jó, utána kommunikáció–német szakirány meg kis hobbiújságírás, de egyébként polgári foglalkozás egy multinál, egészen az osztályvezetőségig.
Harmincéves, amikor lát egy költészetnapi videót a neten, ami meghatározónak bizonyult számára: akkor csodálkozott rá igazából a kortárs versekre. Ez nagyjából egybeesik az édesapja halála miatti érzelmi válság idejével. Előbb ösztönösen, később tudatosan is a gyászmunka szolgálatába állítja az írást. Nyers című apakönyve, amelyet a kritika szeretni látszik, az idei könyvhétre jelent meg.
Balogh Ádám nem tarja magát irodalmi embernek, holott az. A prózaverseken túl, amelyek tematikája sokfelé ágazik, novellákat ír, regényt tervez. Nem kizárt, hogy hamarosan (kortárs vagy regionális irodalom címszó alatt) érettségi tétel lesz munkásságából, akár egykori középiskolájában. Hogy mit szólnának hozzá a diákok, nem tudhatjuk, de Balogh Ádámtól megkérdeztük, ő mit szólna hozzá.

– Egy szolnoki lakásban beszélgetünk, az Ady Endre úton. Itt telt a gyerekkorod.
– A harmadik emeleten nőttem fel. Pontosabban év közben itt éltünk, a vakációt meg többnyire a hegyekben töltöttük, miután Nagyvisnyón vettünk egy kis parasztházat. Eleinte a Holt-Tiszánál volt telkünk, azt eladtuk, annak az árából lett a hegyi nyaraló.
– Melyik iskolába jártál?
– Többe is, mert valahogy sehol nem találtam a helyem. A Koltóiban (ma Szegő Gáborról van elnevezve) kezdtem, aztán a Fiumei úti következett, a hetediket-nyolcadikat pedig a hatosztályos Széchenyi-gimnáziumban végeztem, de tizennégy évesen onnan is átiratkoztam, mégpedig a gépipari szakközépbe, amit aztán tisztességesen be is fejeztem. Előtte viszont jobbnak látták, ha mindenünnen távozom. Sosem rúgtak ki, de a szüleim végül mindig arra jutottak, hogy újabb iskolákat, jobb környezetet keressenek nekem. Ráadásul még általánosban olykor a reáltárgyakkal is meggyűlt a bajom.
Épp a napokban kérdeztem anyukámat, hogy bírt egy magamfajta rosszcsonttal, s azt válaszolta, hogy nem voltam rossz, csak eleven. Magamról azért kicsit más kép él bennem. Mindig más érdekelt, mint ami az iskola szerint kellett volna, hogy érdekeljen, s talán ezt nem vették jó néven a tanárok.
– Az iskola helyett mi érdekelt? Békát nyúztál, verebet csúzliztál?
– A lakótelepen bandáztunk a barátokkal. Sokat gördeszkáztunk, kosaraztunk, jártuk a lakótelepet meg a folyópartot. Nagyjából egykorúakból álló kis csapat volt. De szinte már mindenki elment közülünk Szolnokról. A szorosabb baráti kötelékek meg később, a középiskolában kezdtek kialakulni. Az akkoriakkal a mai napig tartom a kapcsolatot, összejárunk, ha lehetőségünk engedi.
– Mondtad, hogy a reáltárgyak kevésbé érdekeltek, mégis műszaki középiskolában kötöttél ki.
– Lehet, hogy a fáradt olaj szaga vonzott. Ott már becsülettel tanultam a reáltárgyakat is, mert tétje volt: a továbbtanulás. Az volt az érdekes, hogy abban a gépésziskolában a humán tárgyakra is komoly figyelmet fordítottak. Támogatták azokat a diákokat is, akiket ezek érdekeltek, s jó tanáraim voltak. Később hasznát vettem a humán érdeklődésemnek, mert a Kecskeméten műszaki menedzseri szakon való félévi tévelygésem után a nyíregyházi főiskola kommunikáció–német szakán folytattam a felsőfokú tanulmányaimat. Újságírás–pr-szakmenedzser szakirányon. A németet gyerekkorom óta tanultam, szerettem, miként az írást is. Vagyis Nyíregyen gyakorlatilag már majdnem minden érdekelt, amit tanulnom kellett. Szívvel-lélekkel tudtam csinálni.
– De most nem ebből élsz?
– Nem. A kommunikációt naponta alkalmazom a multinacionális cégnél, ahol telefonos és személyes ügyfélszolgálatot vezetek, de nem a németet használom, ott az angol a hivatalos nyelv. Tíz éve dolgozom annál a vállalatnál, szeretem a munkámat. Végigjártam a szamárlétrát, ügyfélszolgálatosként kezdtem, aztán csoportvezető lettem, most meg osztályvezető vagyok. Megtanultam, amikre szükségem volt; de érdekes, hogy soha nem kellett küzdeni azt előrelépésért, mármint ahogyan a karrieristák értenék.
– Nem is szeretnél valami írással kapcsolatos munkát?
– Ha lenne lehetőség, nyilván végiggondolná az ember, de így is jó, mert kiegészíti egymást a két dolog. Az írás hobbi, a munkahely pedig egyfajta polgári biztonságot, megélhetést nyújt. Jó ez így együtt, már csak azért is, mert az íráshoz kell egyfajta belső elmélyülés, a munkahelyemen pedig gyakorlatilag egyfolytában pörgök. Állandóan új impulzusok érnek, gyorsan kell reagálnom helyzetekre, szóval mindkettő másfajta kihívás, más energiaszint.
– Munkát viszel haza?– Nem jellemző. Nem is egészséges hazavinni a munkát. Az otthon a családomé.
– Hogy újságíróként elhelyezkedj, meg sem kísértett?
– Próbálkoztam vele. Szolnokon a Néplapnál voltam kötelező gyakorlaton, de az ottani légkör nem fogott meg. Jeleztem például, hogy szívesen írnék publicisztikát, mire közölték, hogy az véleményközlő műfaj, olyat csak a főszerkesztő és vezető újságíró írhat. Vagy valami ilyesmi. Letöltöttem a gyakorlatot, aztán elköszöntünk. Korábban azt gondoltam, a főiskola után majd elkezdhetek írni. Újságot, de akár mást is. Próbálkoztam önkifejezéssel, de nem igazán jött be. Egy magazintól ismerős révén kaptam felkérést, oda dolgoztam vagy két évig, amíg meg nem szűnt. Jó kis trendi lap volt. Motel. Így hívták. A kultúrrovatba írtam ajánlókat színházi előadásokról, könyvekről, filmekről, cd-kről, a sportrovatba pedig különleges sportokról. Ezt már a mostani munkahelyem mellett csináltam. Utána viszont azt gondoltam, hogy ezután csak olyat szeretnék írni, ami tényleg kikívánkozik belőlem. Tehát nem megrendelésre, nem keresetkiegészítésként.
– S hogy érzed most magad a köteted megjelenése után?
– Köszönöm, jól! Furcsa érzés, de szerencsére nem vagyok tárgyfetisiszta, hogy mindig magamnál hordjak egy kötetet, s néha ránézzek, beleolvassak…
– Nem is erre gondoltam, hanem a tudatra.
– Másként képzeltem. Valahol meg mégsem. Azt gondoltam, ha az ember megcsinál valamit, ne ragadjon le annál. De lehet, hogy nem is képzeltem sehogy, mert annyi minden van mostanában az életemben: lakáscsere, -felújítás, a munkahelyen is különösen nagy a pörgés. Néha úgy érzem, hogy a kötet megjelenése egy párhuzamos univerzumban történt. Ugyanakkor megnyugvás ez a könyv. És persze különös, szinte megszokhatatlan, hogy az ember legbelsőbb dolgai megjelennek ilyen formában, s bárki hozzáférhet, olvashatja. Igaz, kicsiben a folyóirat-megjelenések is ilyenek.
– Kiüresedés nincs?
– Dehogynem! Abszolút. Ez lehet a passzív kreatív szakasz. Irodalmi szabadságon vagyok. Nem is jár az eszem semmilyen szövegen. Na jó, azért érzem, érlelődnek bennem írások, de hogy milyen formában, prózában vagy versben jönnek majd, még azt sem tudom. Gyűjtöm az impulzusokat. Vagy az akaratot a nekiülésnek. Sok munka volt a könyvvel, és jó most egy kis nyugalom.
– A kötet kapcsán már vannak visszajelzések.
– Igen, s ráadásul jók. Nem számítottam rá, hogy ennyi pozitív hatás ér. A szerkesztőmmel, Kabai Lóránttal kitaláltuk, hogy nem kérünk állami támogatást az NKA-tól, hanem előfizetőket gyűjtünk a közösségi portálon. Részben azért, hogy gyorsabb legyen a kiadás. Novemberben találtuk ki, hogy a könyvhétre ki kellene hozni a kötetet, és ebbe az időbe a pályázat már nem fért volna bele, másrészt felállt a szőr a hátamon attól, hogy mindenféle hivatalos beadványokat kellene készítenünk. A szinopszisok, meg a ki tudja, milyen velejárók nem az én világom. Azt gondoltuk, döntsék el az olvasók, hogy ez a könyv megjelenjen-e. Előfizetőket kezdtünk gyűjteni. A pénz meglett a megjelenéshez, a könyv azóta el is fogyott. Lehet, hogy az Írók Boltjában maradt egy-két példány, de közben megtörtént az utánnyomás is. Egyébként érdekes a könyvkiadás: megjelenik az adott mű valahány példányban, örül az ember, ha minél nagyobb darabszámban, de ki tudja, mennyi lesz belőle visszáru. Lényeg, hogy a Nyerset sikerként élhetem, élhetjük meg.
– A Literán nagyon hamar megjelent Kemény István dicsérő írása a könyvedről. Ez a promóció része volt?
– István írását meghatottan, s persze nagy örömmel olvastam. Amúgy igen, valójában fölkértem, hogy írjon a kötetről, ha van rá ideje és kedve. Ugyanis István az, akivel az irodalmi berkekben legelőször kapcsolatba léptem. Ő mondott véleményt első verseimről, ő volt, aki biztatott, s ezzel tulajdonképpen kezdőlökést adott az irodalmi pályán. Három fontos segítője volt ennek a könyvnek, vagy nekem, azon az úton, amely ide vezetett. A másik kettő Kabai Lóránt szerkesztő és András László, aki szintén rengeteget foglalkozott a szövegeimmel meg a mögöttesekkel. Szakmai-érzelmi kérdésekkel. Sok baráti beszélgetés van ezek mögött a versek mögött. A fülszöveg írására Lacit kértem fel, ő viszont egyből azt kérdezte, nem lenne-e jobb, ha nagyobb nevű írót keresnék a feladatra, s az István lehetett volna. Laci azon problémázott, hogy milyen hatással lesz a könyv életére, ha egy kevésbé ismert szerző fülszövegezi. Engem viszont ez csöppet sem érdekelt, mert én meg azt tudtam, hogy az én életemre milyen hatással lesz, ha ő elvállalja. Mert neki tényleg sokat köszönhetek. Neki és Lórinak. Viszont azt is gondoltam, akkor már jó lenne Istvánt is bevonni a dologba, s annak meg ez lehetett egy módja. Persze hírverésnek sem utolsó, ha Kemény ír valamit az ember kötetéről, de az elsődleges zempontom nem az eladhatóság növelése, hanem az volt, hogy akik tényleg fontosak voltak az indulásomnál, ott legyenek az első kötetemnél is.
– Keményt mikor kerested meg az írásaiddal?
– 2011-ben. Harmincéves voltam akkor, s elküldtem neki három versemet.
– Általában azért a szerzők fiatalabban kezdenek írni. Gondolom, te is próbálkoztál már hamarabb, talán gyerekként is, verssel, prózával. Lehet, hogy nem is Kemény volt az első igazi kritikusod, hanem a tanító nénik, magyartanárok?
– Ha mélyebbre nézünk, akkor valóban a gyerekkoromban kezdődött ez az egész. Úgy mentem iskolába, hogy már tudtam olvasni. Meg írni is talán. Ez persze kihívás volt a tanító néniknek, de hamar megtalálták, mivel kössenek le: a szorzótáblával. Szóval olvasni hamar megtanultam, s emlékszem, már kisiskoláskoromban elvarázsolt a kalandregények világa. Mindig került nálam könyv, s faltam a történeteket. Verne-, indiánregények. Apukámnak sok könyve volt még a saját a gyerekkorából, s azoknak a világa is mind beszippantott. Aztán elindult a Kaland, játék, kockázat sorozat. Tudod, ami úgy szerveződik, hogy lapozz erre vagy arra az oldalra. Elkezdett járni az agyam, s én is próbáltam hasonlókat írni. Emlékszem egy fantáziavilágos szövegre, aztán egy másikra is. De a lényeg, hogy akkoriban megéreztem az írás hangulatát; előfordult, hogy közben hangosan fölröhögtem. Vagyis jó érzéssel töltött el a papír fölötti szöszmötölés. S úgy rögzült belém, hogy ez egy komfortos valami. Amikor mostanában megy az írás, az is hasonló érzés.
– Az egyik versedben szó esik egy regényről, amit olvasónapló helyett írtál.
– Hatodikban el kellett volna olvasni A kőszívű ember fiait, de nekem nagyon unalmasnak tűnt.
– Később olvastad?
– Nem. Sőt filmen sem láttam, s még megnézni sem akarom. Pedig hát lehet, olyan ez, mint a kelkáposzta-főzelék: meg kell hozzá érni. Én még nem értem meg. Viszont azon a nyáron az osztálytársaim többsége olvasónaplót írt, én meg helyette egy kalandregény-szerűséget. A tanárnő nyilván azt hitte, füllentek, úgyhogy bevittem neki megmutatni, hogy azért én sem tétlenkedtem, de azóta sem adta vissza a füzetet. Sajnálom, hogy nincs meg, mert most nagyon elolvasnám. Kamaszkorom óta, amikor megjöttünk egy-egy nyaralásból, mindig írtam valami naplószerűséget, hogy mik történtek velem, velünk. Az emlékeket. S most harmincon felül tök jó visszaolvasni azokat a szedett-vedett kis valamiket.
– Ezekből dolgozol?
– Nem. Illetve részben. A Nyersben például szerepel egy vers az uszodás lányról. Nem az, hogy első szerelem, mert nem. De mégis mély nyomot hagyott bennem. Fontos, hogy az ember találkozzék a másik nemmel. És ezt még nem szexuálisan értem, csak hogy ismerkedjünk, beszélgessünk. De ugye ő francia volt, én pedig nem beszélek franciául, szóval csak azzal a pár kedves kifejezéssel kommunikálhattunk, amit az egyik franciául tudó srác megtanított, meg persze testbeszéddel; részemről szépen kivitelezett fejesugrásokkal. Őt viszont egy francia fiú érdekelte, úgyhogy ez egy teljesen ártatlan epizód az életemből. Visszatérve a naplóhoz, nem gondoltam, nem gondolom, hogy hozzányúlok ezekhez a szövegekhez, illetve inkább emlékekhez. Aztán persze lehet, hogy később mégiscsak lesz belőlük valami. Mondjuk ifjúsági regény. Erősen bevésődött, örömmel és pontosan felidézhető emlékek ezek.
– És verseket írtál korábban?
– Nem, és nem is foglalkoztatott, azt se nagyon tudtam, mi a vers, miként szerveződik, hogy épül fel. Csak amit az iskolában tanultunk róla. Talán éppen ezért is akartam megmutatni az akkor frissen írt, rövid szövegeimet Istvánnak, mert úgy tűnt, ezek önállóan is megállják a helyüket. Korábban prózát, kis történeteket írtam. Regénybe is többször belekezdtem, de mindig félbemaradt. 2011-ben a kezembe került egy Szép versek, s akkor nézegettem, milyen verseket írnak mostanában. Illetve előtte egy felvételt láttam a költészet napján, amiben nagyon sok szerző megszólalt. A saját költészetükről beszéltek. Az írás mechanizmusáról. Hogy van-e ihlet, és hogy jön, ha jön. Bertók László, Kemény István, Marsall László, Kabai Lóránt, Oravecz Imre és még sokan beszéltek abban a filmben. Rövid kis bejátszások voltak, de nagyon megfogott az egész. Láttam, éreztem, hogy csupa érdekes ember, s azt gondoltam, milyen érdekeseket írhatnak ezek. Ez volt a kortárs költészettel az első igazi találkozásom.  
– S a ’11-es Szép versekből kikre figyeltél fel?
– Borbély Szilárdnak volt például egy hosszú verse, Próteusz a pszichiátrián, azt nagyon szerettem. Nyaraltunk éppen, és a Szép versek egy hatalmas szövegömlenynek tűnt, ami sok kis részre bontható. Különösen az tetszett, hogy olyan tenyérnyi területen, mint a vers, mennyi mindent meg lehet csinálni, mennyi mindent ki lehet fejezni. Érvényesen. Hogy nem kell feltétlenül regényben gondolkodni. Össze lehet sűríteni sok mindent egy-egy rövid szövegbe. S abban a válogatásban nem azt láttam, ami miatt régebben nem szerettem a verseket.
– Miért nem szeretted?
– Nem is az, hogy nem szerettem. Az irodalomoktatás sajátossága, hogy életrajzokat meg verselemzéseket kell tanulni. Az nem tetszett, az távolított ettől a világtól. Az egyik volt osztálytársnőm, amikor a Nyers megjelenése kapcsán cseteltünk, írta, hogy emlékszik, magyarórán fölhördültem, amikor az került szóba, hogy mire gondolt a költő. S hogy ne próbálják már nekem megfejteni, meg elhitetni velem, hogy mire gondolt… Nekem az nagyon művinek, mesterkéltnek tűnt. Szóval nem is a versekkel, hanem az azokat körülvevő világgal volt bajom. Az oktatással.
– Mit éreznél, ha egyszer Balogh Ádám érettségi tétel lenne?
– Hú, akkor biztos utálnának az érettségizők. De örülnék neki. Remélném, ha tananyag lennék, írnék olyan érdekeset, hogy öröm legyen belőle érettségizni, s ne úgy érezzenek a diákok, ahogy én éreztem irodalmi tanulmányaim során. Egyébként nem lázadtam, csak ambivalens volt az irodalomtanítás. A tananyag addig érdekelt, míg el nem vették tőle a kedvem.
– S akkor 2011-ben mit kerestél vagy miket láttál meg a versekben, amiket korábban nem. Esetleg különös érzelmi-gondolati periódusban voltál, hogy akkor magadba engedted azokat a szövegeket?
– Az apám halála utáni időszak volt az. Sokat írtam akkoriban. Az ember keres valami lehetőséget, önkifejezési módot. Utat. Vagy inkább az út keresi meg, s úgy, hogy talán nincs is választása. S még örül is neki. Mindenféle szövegeket írtam, csak írtam, s akkor jött ez a költészetnapi videó. Korábban nem tudtam behatárolni, néven nevezni a kis írásaimat. Novellának nem mondhattam őket.
– Vannak szövegeid, amelyek azzal játszanak, hogy az írásaidat édesapádnak szeretnéd megmutatni, direkt neki szánnád őket. Hogy az ő boldogságára vagy elismerésére vágysz.
– Apukámnak agydaganata volt. Ő korábban, tulajdonképpen egész életében nagyon szeretett olvasni. Valószínűleg tőle kaptam a könyvek szeretetét. Együtt jártunk könyvtárba, számtalan regényt ajánlott nekem. Az agydaganat viszont pont egy olyan részt támadott meg nála, ami az olvasásért felelős. Vagyis egy idő után nem tudott olvasni. Borzasztó volt látni, hogy fekszik a kórházi ágyon, s mobilról néz tévéadást, noha előtte nagyon ritkán tévézett. Inkább olvasott. Akkor úgy gondoltam, mert a gyógyulásának lehetőségével biztattak az orvosok, hogy ha fölépül, mert úgyis föl fog épülni, akkor majd azt fogja olvasni, azt is, amiket én írtam. Hazamentem a Kékgolyó utcai onkológiáról, és éjszaka írtam a kis történeteimet. Nagyon furcsa volt, mert olyan szinten kezdett működni nálam ez az egész, hogy tulajdonképpen egy mondatot írtam, egy rettentően hosszú mondatot. Nem tagoltam, csak vesszőkkel, s jött-jött a szöveg. Nem tudom, menekülési mechanizmusa-e ez az embernek. Hogy kiiktatja a kontrollt. Másnap sokszor nem is emlékeztem, hogy miket írtam. Előfordult, hogy nem mertem visszaolvasni az előző napi mondatomat. Aztán egy idő után végképp nem olvastam őket vissza.
– És ezek történetek voltak?
– Igen, kis sztorik. De az egészet máig nem olvastam egybe. Viszont megvannak, s talán tervezek is velük dolgozni. No, ezek után a szövegek után jött az a bizonyos találkozás a költészettel. Amikor meghalt édesapám, ez a fajta írás okafogyottá vált, mert már nem volt kinek írni. Úgy képzeld el, hogy másfél hónap alatt összejött egy kétszázötven-háromszázezer  leütéses anyag. Talán novellafüzért lehetne belőle írni. Bizonyos motívumok összekapcsolják ezeket az egymáson görgő, egyébként vidám, falusi, többnyire komikus, szürreális történeteket. Úgy reméltem, ha kijön a kórházból apa, szívesen fogja olvasni őket, s hogy micsoda meglepetés lesz, de most utólag azt hiszem, jó lett volna neki felolvasni belőlük a betegágynál. Ám igazából nem volt bennem, nem hittem el, hogy meghal. Bíztam a felépülésében. Egyébként el is vesztettem a pendrive-ot, amelyen ez a szövegfolyam volt. Később úgy kaptam vissza a szövegeket egy kedves kolléganőmtől, akinek megmutattam őket, s ő kimentette, mi több kinyomtatta. Most itt vannak velem, talán nem lenne hülyeség valamit kezdeni velük.
– Térjünk vissza a versekhez! Ott tartottunk, hogy felébredt az érdeklődésed a költészet iránt.
– Elkezdtem ismerkedni ezzel a világgal. Olvastam verseket az interneten, rátaláltam különböző csoportokra, és azt vettem észre, hogy ez egy jó, érdekes közeg. Persze vannak portálok, ahol borzasztó versekkel lehet találkozni, de nem akarok minősíteni senkit, talán én vagyok túlságosan finnyás. Írd inkább azt, hogy némely blogon mindenféle archaikusnak ható nyelvezetben írt szöveggel találkoztam, és úgy éreztem, hogy az nem az a közeg, ahol nekem szövegeket kellene mutogatnom. Úgy voltam, ha már megpróbálom, próbáljam bátran, egy kritikusabb közegben, legfeljebb hamarabb kiderül, hogy érdemes-e csinálnom. A talmi dicséretnél fontosabb egy szigorú szemű hozzáértő véleménye. Kritikus vagyok a szövegeimmel, nehezen adom ki őket a kezemből, s fontos, hogy olyan emberek lássák, akik mernek, s tudnak is megfogalmazni konstruktív észrevételeket, kritikát. Ezért kerestem meg Kemény Istvánt. Még csak három kis verset írtam, de tudni szerettem volna, mit érnek, érnek-e egyáltalán valamit. Hogy ne dolgozzak hiába. Úgy hallottam, ha valami rossz, akkor ő megmondja. Vagy ha jó, akkor meg azt, hogy hogyan lehetne még jobb. Munkatársnőmtől megkaptam az ímélcímét, s megkérdeztem tőle, elolvasná-e pár versemet. Az egyikről nagyon jó visszajelzést kaptam, a másik kettőre meg valóban tett javaslatot, hogy mit kellene javítani rajtuk. Megköszöntem a segítséget, de azt gondoltam, az ember járja a saját útját, s kezdtem keresni lehetőséget a megjelenésre.
Az interneten valahogy belefutottam a Műút című folyóirat letölthető lapszámaiba. A Béki Istvánnak ajánlott megjelenésben (ugye Kabai Lóri a Béki performance-segédje) láttam egy képet: férfi nyers húsokat damiloz egy másik férfi fejére. Csak néztem a képeket, olvastam a szövegeket, és nagyon megfogott az a világ. Elküldtem a szerkesztőnek, Lórinak három verset, és ő az egyiket elfogadta megjelenésre. Azt, amit Kemény is dicsért. A másik kettőre azt mondta, borzasztóan rosszak. Örültem a megjelenésnek, viszont nagyon érdekelt az is, hogy lehetne jobb verset írni, vagyis mitől rossz a másik kettő, illetve mitől vers egy vers. Mert a fejlődéshez kellenek a visszajelzések. Azóta nagyon szoros szakmai és baráti kapcsolat van közöttünk.
– S azokat a rossz verseket ki tudtad javítani később, vagy a kuka lett a sorsuk?
– Kuka. De ami meg használható, azt érzi az ember, s dolgozik még rajta. Elég sok verset írtam, amelyek talán készen vannak. Vagy nem.
– Beindult a versgyár?
– Rengeteg szöveget írtam, s Lórinak küldözgettem őket, neki mutattam először…
– Nem is a feleségednek?
– Jaj, dehogynem! Neki is. Kérdeztem tőle, szerinte milyenek. Nem mesterkéltek-e, műviek-e. Azt mondta, hogy nem. Hogy látszik, próbálom kifejezni magam, s láthatóan nem az foglalkoztat, hogy költő legyek, hanem hogy pontos, jó szövegeket írjak. Igen, sokáig felolvastam a feleségemnek, amivel éppen elkészültem. Ő volt az első közönségem. Aztán ez a szokás egy idő után ez kicsit kikopott, nem akartam őt mindig ezzel terhelni. De ő is nagyon jó és őszinte kritikusom. Fontos a véleménye. Jó olvasó, s éles szeme van neki is a lelki rezdülésekhez. Érzi, hogy mi az, ami megszólít. A feleségem egyébként nem irodalmi ember, ahogyan én sem, de ha valami megérinti, azt nagyon érzékenyen fogadja. Volt olyan, amikor kaptam hideget, meleget valamelyik vers miatt, s akkor azt mondta, s ez nekem tök fontos volt: írjanak jobbat, ha tudnak.
Lórival meg elkezdődött egy műhelyszerű, szakmai munka. Neki nagyon sokat köszönhetek. Ha létezik olyan, hogy megtalálja az ember a saját hangját, s ha én megtaláltam, akkor az neki és András Lacinak köszönhető. Erős, jó mentorok.
– A környezeted mikor tudta meg, hogy verselsz? Hiszen sokfelé megjelentél már, köteted is van. Az munkatársaidnak például mikor mondtad meg?
– Sokáig nem beszéltem erről a munkahelyen, nem gondoltam ugyanis, hogy a két világ összemosható, összemosandó. Sokáig titkoltam, a Facebookon sem osztottam meg semmit, ami árulkodó lehetett volna. De ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni. Jó, volt egy nagyon szűk kör, amely tudta, hogy írogatok. Amikor a Műútban 2012 februárjában megjelent az első publikációm, akkor előálltam vele, hát, gyerekek, ez van. És abszolút baráti érdeklődést, nyitottságot tapasztaltam a munkatársaim részéről. S ráadásul azt éreztem, hogy tényleg tetszik nekik, amit csinálok, nem csak úgy rám hagyják. Véleményeket is mondtak.
Jó jelzéseket kapok a könyvre is. Az előfizetési felhívás meg sok régi ismerőssel, baráttal összehozott. Kicsit olyan ez most, mint egy időutazás. Ugye, verseket is tettem föl a Facebookra, s olyan barátom is olvasta, akit beleírtam valamelyikbe. Egyszer csak látom az üzenetét: basszus, ez tényleg így történt. A széchenyis éveimben például egyszer egy doboz cigit meg a szexmagazint a legjobb tanuló táskájába csempésztem. Szeretem azt az emléket, élesen megvan. S akartam is írni a srácnak, hogy figyelj, lett egy ilyen vers, aztán mégsem tettem, mert lehet, hogy ő nem olyan vidáman élte meg azt az esetet, mint én, bár nem váltunk el haragban. De hát most már mindegy: néha hülye gyerek voltam.
– Mi Szolnokon a TISZA(p)ART moziban találkoztunk egy slam poetry esten, ahol verseket olvastál. Ezek a fellépések hogyan jöttek? Ki hívott haza?
– Senki. Azon a slamesten, a „hivatalos” műsor után bárki felolvashatott. Emlékszem, akkor Simon Márton, Csider István Zoltán, Horváth Kristóf meg Pion István voltak a főszereplők. Gondoltam, erre a rendezvényre biztos sokan eljönnek. S akkor rajta, tegyünk egy próbát! Ha írunk, embereknek írunk, s ha már így, akkor jó lenne látni közvetlenül is a reakciókat.
– De csak a színpad volt megvilágítva, ha jól emlékszem.
– Igen, sötét volt, sajnos az arcokat nem láttam. Végtelen szorongás dolgozott bennem, de azt gondoltam, meg kell próbálni. Pár üveg sörrel oldottam a feszültségemet, ráadásul az est előtt rég nem látott barátaimmal találkoztam, s így talán át is estem kicsit a ló túlsó oldalára. De pont valami italozással kapcsolatos szöveget vittem, úgyhogy nem volt gáz, sőt egész hitelesnek tűnhettem. Jó volt a visszajelzés. Azt gondoltam, olyasmi lesz, mint amikor szavalóversenyre megy az ember, és kiáll a közönség elé. Szívből csináltam. Mondjuk a sörözést is előtte. A slammerek is reagáltak, tetszett nekik, a közönségből ismerősök, idegenek jöttek oda hozzám. Utána több slamestre vittem kipróbálni a szövegeimet, s mind fontos, jó tapasztalat volt. Erőt adott az emberek visszajelzése. S akkor jöttek a megjelenések. Leginkább a Műútban és az Esőben. Mostanában meg azért már többfelé is, Tiszatáj, Hévíz, Kalligram. De az utóbbi lapokhoz nem is én küldtem szét a kötet verseit, mert ha én kerestem volna meg a szerkesztőket, hogy könyvhétre jön egy könyvem, s ezeket a szövegeket, ha tetszenek, jó lenne begazdálkodni még előtte a lapjukba, hát lehet, hogy nem foglalkoznak velem. Viszont megvoltak a versek, készült a könyv, s Lóri azt mondta, szétküldi őket. Szerencsére jó fogadtatást kaptak. Bízom benne, hogy nem csak az interperszonális dolgok miatt.
– Akkor mondhatjuk, hogy te egy kényelmes, sőt lusta szerző vagy?
– Hát igen. Bejáratott szerkesztőségeknek szívesen küldök, ha van mit, meg mondjuk küldtem máshová is, de volt, ahonnan nem is kaptam választ. Akkor azt mondtam, jól van, nem is annyira fontos nekem a megjelenés. Lóri viszont állandóan piszkál, hogy igenis fontos. Egyébként pedig jó látni, érezni, hogy megjelennek a verseim. Hogy lusta lennék? Nem tudom. Az írást mint folyamatot nézve semmiképpen, a megjelenésre való ambícióban inkább. Talán félek a visszautasítástól, vagy attól, hogy nem is válaszolnak, félek az új ismeretségektől, mert hát az ember a semmiből, az ismeretlenségből jön. S harmincvalahány évesen már nem is fiatal. De azért sok lehetőség megtalált keresés nélkül is, sok jó emberrel megismerkedtem. Nagyon fontos számomra például Pálfi Anna személye a Csillagszállónál. Ez egy hajléktalanok által terjesztett lap, amibe nagyon sok jó szerző ír. Annának az emberi-szakmai érzékenységét becsülöm. Volt egy közös estünk Lórival még 2013-ban, annak lett egy Facebook-oldala, s ott osztott meg általam írt szövegeket Lóri. Azokra figyelt fel Anna.
Lórival meg Miskolcon találkoztam először, de korábban persze megvettem a könyveit. Mielőtt még szövegeket küldtem neki. Mert szerintem, ha egy szerkesztőnek verseket küld valaki, akkor olyannak küldjön, akinek ismeri és akinek hitelesnek tartja a munkásságát, s akkor az ő véleményét jobban el tudja fogadni, akármi is legyen. Egyszer elhívott a Kemény István munkásságáról szervezett konferenciára. Istvánnal és András Lacival is ott ismerkedtem meg. Gondoltam, megnézem az irodalmi világot közelebbről. Érdekesek voltak a találkozások, inspiratívak. Kár, hogy egy szép bokaficammal végződött a nap. Istvánék kint ültek az asztalnál, ment a konferencia, de engem az annyira nem érdekelt, úgyhogy ki is jöttem, mondom, iszok inkább egy sört egy unikummal, de aztán úgy alakult, hogy a többi sört meg unikumot nem egyedül kellett elfogyasztanom, mert gondoltam, úgy lesz rendben, ha odamegyek az asztalukhoz. Bemutatkoztam, leültem, beszélgettünk.
– Sokféle verset írtál, amiket viszont a kötetbe válogattál vagy válogattatok, azok inkább egyetlen téma, az apa-fiú viszony köré szerveződnek, tehát tartalmilag is szűrtek. Ki mondta ki először, hogy legyen kötet, és ilyen, és most?
– Elkezdtem írni egy regényt 2012-ben vagy tán 13-ban, de az abbamaradt, s akkor jött egy olyan impulzus, hogy le kéne zárni egy szakaszt az életemben. Bele kell menni olyan érzésekbe, hangulatokba, gondolatokba, amelyekbe korábban nem mertem. Nagyon erős késztetés volt, s végül ebből születtek ezek a versek. Kb. egy év termései. Zömükben. A gyászmunkából, ugye, próbál kifarolni az ember, meg elviszik a hétköznapok. Töröl, nem emlékezik, légüres térben matat, próbál csak a szépre, a jóra visszagondolni. Törli a negatívumokat, úgy értem, azokat a képeket, érzéseket, amelyekkel a végjátékban szembesült. Sok mindennel nincs bátorsága szembenézni. A szándékos emlékezés mellett a szándékos felejtés is működik. A gyászmunkát mégsem lehet kikerülni. Nem tudom, nálam hogy működött pontosan ez az egész, de az biztos, hogy egy könyv lehetősége nem játszott bele az írásba. Az eszembe sem jutott. Viszont hatalmas mennyiségben, élességben jöttek az emlékek. És olyan fura volt a megszólalás módja. Lóri mindig elolvasta, véleményezte ezeket a szövegeket. Kérdeztem, hogy mik ezek egyáltalán. Versek? Egy jó ritmusú, jó lendületű, hosszú prózamondat lehet vers? S mondta, hogyne lehetne. Egyébként a kötet vége felé beszerkesztett rövidebb verseket írtam meg először. Anyukámnak is mutattam őket, ő meg azt kérdezte, hogy nagyon szépek, megrendítőek, de miért csak a szomorú, komor, sötét színeket írom, miközben annyi szép dolog is történt velünk. Akkoriban kis szünetet tartottam az írásban, mert a munkahelyen adódott egy fontos projekt, és arra kellett összpontosítanom. Közben azért elgondolkoztam azon, amit anyukám mondott, hogy ha valamit föl akarok dolgozni, érdemes lenne kicsit alaposabban megkapargálni az emlékeket, és nem csak az apám betegségét, a kórházi időt, a halál környéki hangulatokat versbe írni. Tudtam, hogy van a gyászmunkának olyan része, amibe még nem mertem belemenni. Ahhoz még egy nekifutás kellett. S elkezdődtek íródni ezek a vidámabb, anekdotikusabb, gyerekkorba visszafutó versek. Ezek készítették elő a terepet, hogy aztán ténylegesen le tudjam magamban zárni az apám halálának a kérdését.
– S lezártad? S ha igen, akkor azért, mert készen lett a kötet? Ha megírtad volna mindazt, amit már megírtál, de a szerkesztő biztatna, még mindig írnád?
– Természetesen sok minden megíratlanul maradt, ezek megmaradnak bennem. Megküzdöttem velük. Volt egy időpillanat, amikor úgy éreztem, mind lelkileg, mind a szövegek tekintetében, hogy túl vagyok rajta. Megszabadultam valamitől, készen vagyok, nem kéne tovább nyüstölni sem az anyagot, sem magamat. Született még később is több apaszövegem, amiket szintén elküldtem Lórinak. Azt mondta, hogy jó-jó, de nincs már olyan erő bennük, amekkora az előzőekben. Így utólag visszanézve, azokat már csak a szövegéhség miatt írtam. Hogy de jó lenne még ezt vagy azt is elmondani, ha azokból is születhetne valami. Gondolati és emlékszinten meg is volt a létjogosultságuk, szövegileg viszont már nem. S némi próbálkozás után arra jutottunk, hogy akkor ennek itt legyen vége.
– Tehát nagyjából lekerekedett, lecsengett benned ez a „téma”. Mostanában sokan megfogalmazzák, hogy az írás egyfajta terápia is számukra. Kiírják a problémáikat, kicsit eltávolodnak a lelki nyersanyagtól, s megnyugszanak.
– Nincs eltávolodás. Egy csomó történetet, hangulatot, élményt felszínre hoztam magamból, s egy részüket beledolgoztam a kötetbe. Egyébként, ha belegondolok, volt egy pillanat a könyv szerkesztésekor, amikor meg akartam úszni, hogy a keményebb részekbe belemenjek. Elküldtem Lacinak meg Lórinak a szerintem kész anyagot, de két nap múlva rájuk írtam, hogy felejtsék el. Lesz még más is. És lett is.
– Melyek azok a versek a kötetben, amikért a legmélyebbre kellett lemenni?
– Például a Halandóknak című hrabalos versért, amiben beviszek apámnak a kórházba egy MP3-lejátszót; vagy a Hahó, Öcsi!, az szintén nagyon kemény volt, bármennyire viccesen jön ki. Amikor apám mint az öccsét mutatott be a nővérnek. Aztán a Lopó, amikor az idegsebészetre vittem hagymás-zsíros kenyeret, a Balogh János találkozása, és a Kérem a következőt. Szóval erre a kórházas időre mondtam azt, hogy kivágom az életemből, nincs. De hát nem lehetett, hogy nincs, mert volt. Van.
– Teljesen más tematikájú szövegeket is ismerek tőled, bár a tördelésük, ritmusok hasonló. Azokból is lehet már egy kötetnyi.
– Nem tudom, kötetté össze tudnának-e állni, s ha igen, mikor. Úgy értem, működő könyvvé, aminek szerkezete van, íve. Mert terjedelmileg kitennének egy hasonlót. Azok egyébként korábbi szövegeim.
– Korábbiak? De november környékén zártátok a kötetet, s nyilván azóta is írtál verset.
– Őszinte legyek? Nem. Van egy kis prózasorozatom, ha lehet ennek nevezni. Az utcán, az életben látok ezt-azt, jeleneteket. Azokat írom mostanában, s felteszem őket a Facebookra. Jönnek velem szembe, örömmel csinálom, de mégsem versek, mégsem regény, az esetleges írásigényemet viszont kielégítik. Meg a magánéleti dolgaim is lekötöttek az utóbbi időben. Igaz, hogy csak vagy nyolcszáz méterre költöztünk, de hát utánajárás, ügyintézés, felújítás. Szóval sok teendőm volt, meg még a kötetet is le kellett zárnom, bemutatókra járni, amik szintén remek tapasztalatok voltak.
– Mikor szoktál írni?
– Éjszaka, amikor a család már alszik. Nem is tudom. A kislányom látja, hogy vannak verseim, van könyvem, többször eljött felolvasásokra, lelkes tapsolóm, de furcsa, rejtélyes lehet neki ez az egész, mert ő engem nem lát írni sosem. Vagyis olyankor próbálok dolgozni, amikor az én saját időmet nem veszem el tőle, a családomtól.
– Értelek, éjszaka írsz, másnap pedig nyugodt lelkiismerettel vagy használhatatlan a családod számára.
– Főleg a regény írásakor volt, hogy leültem mondjuk kilenckor, és hajnali kettőkor álltam föl, de ez a másnapi létezésemet nem befolyásolta. A kötet szövegeinek nagy részét egyébként munkába menet, villamoson írtam. Pontosabban a rövidebb, szomorúbb, elmúlásról szóló versek éjszaka, otthon születtek, a vidámabb, anekdotikusabb szövegek nagyobb részét pedig utazás közben pötyögtem be a telefonomba. Biztos furcsán néztek volna rám az emberek, ha tudják, hogy verset írok. De az se zavart volna. Olyankor egyfajta burok vett körül, ki tudtam kapcsolni a külvilágot. Előfordult, hogy továbbmentem két-három megállóval. Meg olyan is, hogy le kellett szállnom, de még nem voltam kész a verssel, s ott a megállóban fejeztem be. Jó volt, működött, mert az otthonomtól negyedórát gyalogoltam, s ha már éles, érlelt volt az emlék, végiggondoltam, hogy mit is írjak, s a járművön megírtam. Persze utána még szöszöltem velük illendően. De azt végig éreztem, hogy azokból lehet jó szöveg, amelyek nem bizonytalankodnak, nem torpannak meg, hanem kiömlenek belőlem.
– Említetted, hogy öt éve kezdtél igazából költészettel foglalkozni. Vannak olyan szerzők, akikre különösen figyelsz? Magyarok, külföldiek, kortársak, régiek?
– Nagyon figyelek a fiatalokra. Sok nevet tudnék mondani: Biró Krisztián, Vida Kamilla, Purosz Leonidasz, ifj. Polák Péter, Szenderák Bence, Borda Réka…
– Próza? Hrabalt például emlegeted a versekben.
– Vele az első találkozásom az Őfelsége pincére voltam. Még édesapám adta a kezembe, hogy próbálkozzam vele, aztán jött a többi sorban. Szeretem András Lászlónak A medvekutató feljegyzései című regényét, a miskolci kirándulás után ezt olvastam befáslizott lábbal. Garaczi Lászlót, Kornis Mihályt is említeném. Esterházy Péter és Krasznahorkai László néhány könyve is nagy élmény volt. Vagy Péterfy Gergelyé, aki nagyon szép mondatokat ír, csakúgy, mint Barnás Ferenc. Aztán Kun Árpádtól a Boldog észak. Illetve Ahmed Amrannak, a jemeni származású szolnoki novellistának az írásait is nagyon kedvelem. Először éppen az Esőben találkoztam szövegével, s azóta több írását volt szerencsém olvasni… Érdekes ez is: sorolom, kiket szeretek, de ez igazából azt jelenti, hogy leginkább őket szeretném még többet olvasni, mert alig marad időm a könyvekre. Mikor olvassak? Villamoson? Ott írok, írtam. Vagy éjszaka? De akkor is írok.
– Gyerekversek? Hány éves a lányod?
– Négyéves. Versek helyett mesék vannak. Minden este kitalálok egy történetet, azt mesélem neki.
– Le is írod?
– Nem. Sajnos elfelejtem. Egyszeri élmény marad. De Réka imádja őket. Gondolkodtam azon, hogy mondókákat írjak neki, mert a kisgyerekek annyi, de annyi örömet kapnak ezekből a gyerekversekből, néha meg is zenésített rigmusokból. Aztán meg rímekkel eddig még nem dolgoztam. Meglátjuk. Mindenesetre Rékával megbeszéltem, hogy ha írok majd mondókás könyvet, azt ő fogja illusztrálni.
– Mennyire képzeled komolyan az íróságot? Megcsináltad ezt a könyvet, amit a kritika határozottan szeret, beszélsz tervekről, regényírásról, meg hogy prózát már gyerekkorodban is, de úgy tűnik, nincs túl sok kész szöveged.
– Olyat szeretnék írni, ami érvényes és jó. Azt, hogy most megjelent egy kötetem, nem akarom meglovagolni. Olyan értelemben mondom, hogy nem erőltetem az írást. Ha nem jön valami kirobbanó erővel, inkább hagyom. Persze a Nyers verseinél is volt, hogy bizonytalankodtam, elkezdjem, ne kezdjem, aztán csak belevágtam, s jó sült ki belőle. Az is lehet, hogy nem az ihletre kell várni, hanem dolgozni. Belemelegszik az ember, ha nekiül. De most pihenés van. Vagy kifogások keresése. A kérdésedre visszatérve, annyira gondolom komolyan az íróságot, mint az írást. Szeretnék létrehozni minél jobb szövegeket, és hát, ahogy említettem, magát az írás folyamatát szeretem. Úgyhogy komolyan gondolom. Szerintem próza érik most bennem. A regény folytatásán is gondolkodtam, amit félbehagytam, de azt talán majd később…
– A félbehagyott regényed miről szól?
– Az alkotás mechanizmusáról. Egy festőről, s arról, hogy milyen messzire vagy mélyre képes elmenni, hogy megfessen valamit. Persze az írásról is szólhatna. Hogy ha valakinek nem megy a munka, ha kudarcos, akkor milyen eszközökhöz nyúlhat, hogy létrehozza a művét, s az eszközök mennyire fordulhatnak ellene. Ez a regény egy kivonulástörténet. Nem kell benne referencialitást keresni. Vagy mégis? Nem is tudom.
– A referencialitás vesszőparipám, mert vannak, akik nagyon határozottan elutasítják, tiltakoznak ellene, hogy az írásaikat közvetlenül megfeleltessük a valósággal, mások pedig bevallottan a valóságot írják. Persze a szerzőknek a műveikről szóló megnyilatkozásait érdemes fenntartással kezelni, de nyilván egyikben is van igazság, másikban is. Nemrég olvastam a Bokáig pezsgőben című interjúkötetet; Réz Pál például elég természetesnek tételezi a referenciális megfeleléseket.
– Szerintem vannak dolgok, amelyek mélyen bennünk élnek, s néha csak akkor jönnek felszínre, ha írunk róluk. De hát nem naplót, nem feljegyzést írok. Amit pedig megírok, az úgy volt, ahogy emlékszem rá. Legfeljebb rosszul emlékszem.
– Olyasmire gondolok, hogy édesanyád olvassa, és egyszer csak azt mondja, de hát kisfiam, ez nem is így volt.
– Szerintem mindent úgy írtam, ahogy történt, bár szövegszinten, nyomokban kerülhettek a versekbe olyan elemek, amelyek kitaláltak, viszont ahhoz, hogy kikerekedjen a történet, be kellett toldani valamit. Vagyis a Nyers szinte teljes mértékben, majdnem százszázalékosan referenciális.
– Emlékmű édesapádnak, a kapcsolataitoknak. Merthogy nemcsak ő van benne, hanem te is, édesanyád, a barátaid, osztálytársaid. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy itt nőttél fel, itt történt meg a gyerek- és fiatalkorod, de gyorsan átsiklottunk ezen, noha ez az idő és tér immár a Nyers tere és ideje is.
– Kalandos gyerekkor volt, kis vadnyugatként laktuk be ezt a helyet. Például a szomszéd emeletes házban csupa nyugdíjas lakott, s alakítottunk egy nyugdíjasház-kommandót, s folyton beszöktünk a folyosókra. Nem akartunk elvinni, ellopni semmit, csak egyszerűen olyan helyen tartózkodni, ahol nem szabadott, s úgy, hogy ne derüljön ki a lakók számára, hogy ott vagyunk. Kettesével felszökdöstünk, próbálgattuk a határokat, s mint a fantomok, úgy működtünk. De nem mindig sikerült észrevétlennek maradni, néha közrekaptak bennünket a nyugdíjasok, és seprűvel piff-puff. De azt is csíptem. Röhögve szaladtunk ki az épületből. Jó kis banda voltunk. Kijártunk a Holt-Tisza partjára, vagy nyáron, amikor kicsi volt a Zagyva, átkeltünk rajta a híd alatti köveken. Az is élmény, kihívás volt, hogy ne essünk bele. Vagy az akkori nevén Kun Béla-lakótelepen tengtünk-lengtünk.
Sportoltam is. Szívzörejt állapítottak meg kiskoromban, s azt mondták azt orvosok, hogy nagyon fontos lenne a mozgás, például úszhatnék. De hogy ne monoton, hanem játékosabb legyen ez a tevékenység, vízilabdára írattak a szüleim. Az edzéseken azonban nem nagyon labdáztunk, mindig csak úsztunk, alapoztunk, mint az őrült. Nem vártam meg a végét, mert kicsit olyannak tűnt, így utólagos hasonlattal, mintha valakit beíratnának egy tánciskolába, oda járatnák évekig, aztán csak utána valamikor kerülne egy nő, akivel táncolhat. Néha úgy lógtuk el a haverommal, hogy a Tiszában bevizeztük a fürdőgatyánkat, mintha edzésen lettünk volna. Csak az volt a probléma, hogy egyszer megkérdezte az anyukája otthon, oké, hogy az úszógatyája vizes, de miért száraz a törölköző. Aztán abbamaradt a vízilabda, atletizálni kezdtem. Szinte mindent csináltam, főleg ugrószámokban jeleskedtem, a fő számom a távolugrás volt, s jó voltam, ha nem is kiemelkedő, a sprintekben is.
– Olimpiai álmaid?
– Hát persze! Jártam versenyekre, országos bajnokságokra, hoztam haza egy csomó érmet, országos bajnoki és diákolimpiai címet is szereztem, serdülő és ifjúsági válogatott voltam. A kétezres olimpiára szerettem volna kijutni, viszont tizenhét éves koromban lett egy makacs térdsérülésem, megműtöttek, s utána még próbálkoztam ugyan, de az már nem volt az igazi. Azóta nem találtam meg egyetlen mozgásformában sem azt az örömöt, amit most a gördeszkában, ami újra visszajött az életembe. Két-három hónapja vettem egyet, s újabban azzal járok munkába, meg néha éjszakánként hajtok a városban.
– Elkényeztetett gyerek voltál? Azért kérdezem, mert egyszer említetted, hogy szüleid elég sokáig vártak a születésedre.
– Féltettek, de nem hiszem, hogy elkényeztetett lettem volna. Nem tudom, milyen elkényeztetettnek vagy nem elkényeztetettnek lenni. Azt hiszem, sikerült nekik úgy belevinniük engem az életbe, hogy tudom a helyemet, föl tudom mérni a lehetőségemet, s különböző helyzetekben többnyire jól tudok dönteni. Emlékszem, sokszor kérdeztem apukámat, ha valami hülyeséget csináltam, hogy mért nem szólt, amikor látta, mire készülök. Azt mondta, azért, mert akkor nem tanulok belőle. Ha látta, hogy nagy baj nem lesz, inkább beleengedett helyzetekbe, hogy tapasztaljak, hogy később fel tudjam mérni jobban a dolgokat. Persze voltak rossz döntéseim, de nem volt belőlük nagyobb probléma. Én a szüleimtől hatalmas szabadságot kaptam. Szép gyerekkorom volt, de most is szép az életem, és remélem, a kislányomnak is tudok olyan szabadságot, nagyszerű gyermekkort adni, amit én kaptam apukámtól.
– Elvágyódások?
– Az volt. Ahogy nő az ember, egyre jobban érdeklik a lányok, a bulik, a világ. Szolnokon akadt némi szórakozási lehetőség, de később inkább eljártam Pestre, a Balatonhoz bulizni, és mindenáron el akartam menni innen. Pörgősebb életre vágytam. Most meg, hogy talán jobban látom, mi a fontos, néha visszavágyom. Szeretek itthon lenni. Szép ez a város, csak föl kell fedezni. Amikor feleségemnek mutogattam, hogy mi micsoda Szolnokon, csomó épület szépségét én is csak akkor láttam meg. Pesten is mindenki lehajtott fejjel csörtet a dolga után, pedig ha fölemelné a tekintetét, számtalan gyönyörű építészeti megoldást észrevehetne.
– Most is elvágyódsz valahová?
– Úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Család, munka, mindkettőt szeretem. Rendben mennek a dolgaim. Érdekes, régen nagyon szerettem külföldre utazni, világot látni, jártunk is mindenfelé. Lehet, hogy a kislányom születése is visszafogott bennünket a nagyobb utazásokban, de mostanában nem is vágyom külföldre. Magyarországon is rengeteg szép hely van.
Az is fontos nekem, hogy az Esőben jönnek szövegeim. Ha nem is itt lakok, de a helyiek, a szolnokiak olvashatják az írásaimat. S ez olyan, mintha egy kicsit itt is élnék.