Jenei Gyula honlapja

 

 

Jenei Gyula
Retus nélkül
Tabák Lajos meséli

1904. február 28-án születtem Kecskemétem. Nem ismerem az okát, hogy édesapámék miként keveredtek ebbe a városba, de arra jól emlékszem, amikor Erdélybe visszakerült a család. Kecskeméten apám hirdetéseket gyűjtött a helyi naptárkiadó vállalat részére. Ötéves voltam, amikor az egyik üzleti útjára magával vitt Bécsbe világot látni. Sokfelé utaztam vele. Ő így fogta fel a gyereknevelést. Istenfélő ember volt, bennünket is szeretett volna annak látni, de tudomásul vette, hogy nem lettünk azok.
A család
           Apai nagyapám a máramarosszigeti nyersbőrfeldolgozó vállalat alkalmazottja volt, nagyanyám ortodox vallási képzéssel foglalkozott. Apám tehát erőteljesen vallásos környezetben, izraelita hitben nőtt fel. Zsidó felekezeti iskolába járt, s később elmélyedt a héber tudományokban. Olyan képesítést szerzett, amellyel hitközségi keretek között taníthatott.
            Édesanyám kárpátaljai családjáról keveset tudok. Anyám szép kort ért meg. Idős korában elkezdett rajzolni. A hozzáértők a naiv művészek tehetséges képviselőjeként tartották számon. Mezei András, a költő is pártolta anyám munkásságát, ő vitte fel a képeit pesti kiállításokra. Én inkább anyám hatása alatt álltam, ő sem volt vallásos, ellenben vonzódott az irodalomhoz. Szilágysomlyón Bölöni György iskolatársa volt, s valahogy korán megismerkedett Ady költészetével. Apám héber tudományos művei mellett ott sorakoztak a polcokon Arany, Jókai, Mikszáth könyvei, s gyakran fel is olvasott belőlük.
            Öten voltunk testvérek. Én voltam a legidősebb, illetve volt egy nővérem, de ő járványos betegségben nagyon korán meghalt. Nem is emlékszem rá. A többiek: Endre, Sándor, Gyula és Mária. Endre öcsém sportember volt, focizott, Szolnokon részt vett a MTE irányításában, a második világháború után pedig a Nemzeti Sport főszerkesztője lett. Aranytollas újságíró. A nyolcvanas évek végéig élt. Sándor évfolyamelsőként végezte a felsőkereskedelmit, később tisztviselő lett, a Hungária Egyesült Gőzmalmok főkönyvelője. Karcagi lányt vett feleségül, az ő fiuk Tabák András, az író és szerkesztő. Gyula öcsém igen tehetséges költőnek indult. Bölcsészetet akart tanulni az egyetemen, de a Numerus clausus hatálya alá esett. Párizsba ment, a Sorbonne-on újságírást hallgatott, majd Majna-Frankfurtban élt, onnan került vissza Szolnokra. Akkor már felvették a szegedi egyetemre francia és magyar szakra. A Szegedi Napló munkatársa volt, s még ott megjelent egy verseskötete. Végzés után rövid ideig a szolnoki fiú polgáriban tanított, majd Vácon a zsidó felekezeti iskolában. Már nős volt, amikor elvitték munkaszolgálatra. A jugoszláviai Borban együtt volt Radnótival, akinek köréhez korábban, a szegedi évek alatt kötődött. Öcsémet negyvennégy elején lökték bele egy tömegsírba Kőszeg, Hidegkút környékén. Nem tudom, élve vagy holtan. Ezt persze csak azután hallottam, hogy hazakerültem a hadifogságból. Különben Endre is megjárta a munkaszolgálatot.
            A Holocaust alatt szüleimet és húgomat elhurcolták egy bécsi lágerbe. Negyvenöt elején jöttek haza, de apám csak Pestig vánszorgott, nagyon beteg volt, hamarosan meghalt. Anyám és Marika húgom – aki a családi hagyomány alapján szintén elvégezte a középiskolát, gyors- és gépíró lett – visszajöttek Szolnokra.
Gyermek- és ifjúkor
         Nehezen éltünk, de édesapámék mindent elkövettek, hogy bennünket ellássanak élelemmel, ruházattal, s taníttassanak. Apám a hitközséghez került mindenesnek. Most is előttem van, ahogy cipelte haza a lisztet, a krumplit. Borossebes járási székhely volt, bányásztelepülés, a munkások kicsit jobban kerestek. Persze voltak nálunk jóval szegényebbek is, de talán azért, mert a férfiak elhordták a pénzt a kocsmába.
            Hatosztályos magániskolában tanultam írni-olvasni. Az iskola tulajdonosát, egyetlen, kiváló tanítóját, Grünfeld Ilonának hívták. Hogy miből tartotta fenn a tanodát, nem tudom, az biztos, hogy a zsidó hitközségtől is kapott valamicske támogatást. Ha figyeltünk, az osztatlan rendszerben sokat tudtunk tanulni ott magyar, zsidó, német gyerekek. Én már elsőben rengeteget magamba szívtam a felsősök tananyagából.
            Az elemit Világoson fejeztem be. Polgáriba Újszentannán jártam, majd a Temes megyei Lippán keztem a felsőkereskedelmit. Máriaradnáig utaztam be minden nap, azt egy vashíd kötötte össze Lippával, s ottani tanulmányim akkor szakadtak meg, amikor a franciák, meg részben a románok megszállták a környéket, s nem engedtek át a hídon.
            Édesapám, tizennyolc októberében teljesen leromlott állapotban jött haza az orosz frontról. Nekem azt mondta, már egyáltalán nem lelkesedik azokért az eszmékért, amelyekért háborúba indult. Visszaemlékszem rá, hogy amikor Világoson behívták, a többi emberrel együtt tüntetett a háború mellett. Dobálták a kalapjukat az égbe: Megállj, megállj, kutya Szerbia!
            Az októberi polgári forradalom után családunk biztonsága, szüleim így mondták, kétessé vált. A magyar és a román nemzeti tanács között éles volt a szembeállás. A Világosra bevonuló székely hadosztály a nemzeti ellentéteket fegyverrel akarta megoldani. A román tanács elnökét, Hottorán ügyvédet, lelőtték. Édesanyám megijedt. Arra számítottunk, hogy mint magyart, és mint zsidót is üldözni fognak bennünket.
            Ekkor került apám kezébe az Egyenlőség nevű lap hirdetése, miszerint kántori képesítésű személyt kerestek Szolnokon. A pályázatot én írtam meg helyette, mert bár apám a német és a román mellett magyarul is beszélt, írni csak héberül tudott jól. A személyvonati közlekedés bizonytalan volt, s mivel szegényes bútorainkat is magunkkal akartuk hozni, az arad-csanádi vasúttársaságtól béreltünk vagont. Az alja azonban félig hiányzott, kiszedték, felégették, úgyhogy a padlózatát saját ágydeszkáinkkal pótoltuk, hogy ki ne essünk, s fűteni sem lehetett. December elején indultunk. Sokan jöttek akkor így. Amikor Szolnokon lecsatoltak bennünket, ott maradtunk a vagonban, mert nem volt hová vinni a bútort. Három hónapot töltöttünk a pályaudvaron, a hitközség csak akkor tudott egy szoba-konyhás vályogházat a rendelkezésünkre bocsátani. A vagonból jártam iskolába, oda mentem haza, ám sokszor előfordult, hogy nem találtam, mert közben áttolták másik vágányra. Így visszaemlékezve nem tartom különlegesnek, bár akkor elég nehéz lehetett.
            A Tanácsköztársaság kikiáltásától májusig bombázták Szolnokot. Nagy kárt tettek benne. A bombázások elől pincébe se tudtunk menekülni, tönkrement a városi vízvezeték, a Sütő utca környékéről hordtuk a vizet edényekben. Később a románok bevonulása megbénította a város életét, a katonák rengeteget fosztogattak.
            A felsőkereskedelmi iskola Hunyadi úton működött, egy volt istállóépületből alakították át. Soha nem nézett ki oktatási intézménynek, az osztályok kijárata a szabadba esett, vízvezeték se volt, de tanultunk. Dr. Papp Illés igazgató urat komoly, demokratikus szellemű embernek ismertem meg, a tanácskormány alatt a városi képviselőtestületbe is beválasztották, de a bukás után elmenekült Szolnokról. Őt Goóts Mihály követte az igazgatói székben. Korábban fizikát, mértant és vegytant tanított, s ha lehet, ő még az elődjénél is haladóbb szellemben nevelte az ifjúságot. A ferencesektől ugrott ki, s tapasztalatból is sokat mesélt az egyházak viselt dolgairól.
            Hogy szüleim anyagi helyzetén könnyítsek, gyengébb tanulók korrepetálásával is foglalkoztam diákéveimben. Csurrant-cseppent, de sokszor nem adták meg, ami járt. Némelyik iskolatársam még ma is tartozna, ha élne.
Munka és mozgalom
            Érettségi után olvastam egy hirdetést. A Hungária Gőzmalmok Rt. karcagi telepére keresett érettségizett fiatalt általános munkakörbe. Fölvettek. Másfél év után mindenhez értő, megbecsült magántisztviselő voltam, de szegény emberként megértettem, hogy becsületbeli kötelességem segíteni a még szegényebbeken, tenni kell a helyzetük javításáért. Kapcsolatom alakult ki a munkásokkal, bérköveteléseket fogalmazgattunk. A munkaidő tizenkettő-tizennégy óra volt rövid ebédszünettel, túlmunkát nem fizettek. Alakítottunk egy úgynevezett sztrájkbizottságot, mindenféle szakszervezeti közreműködés nélkül. Négy munkással én vittem követelésünket az igazgató, Brüll Henrik elé, akiről annyit tudtunk, hogy a háborúban alacsony beosztású tiszt volt, történetesen zsidó. Amikor engem meglátott, még mielőtt megszólalhattunk volna, elkezdett ordibálni, hogy azonnal takarodjon innen, haladéktalanul adja át a munkakörét, a kulcsait a főkönyvelőnek, és tűnjön el Karcagról. Értesítette a hatóságot, úgyhogy bilincsbe verve kísértek ki a rendőrök az állomásra. A vonaton találkoztam Peyer Károly szociáldemokrata vezetővel, aki látta a rendőröket, s érdeklődött, mi történt. Ígérte, hogy segít, de persze semmi nem történt.
            A Világ című lap hirdetése alapján hamarosan a szolnoki cukorgyárban találtam munkát. Rengeteg jelentkező volt, könyveléshez értő fiatalok, még a fővárosból is, ezért rendeztek egy próbát. A cégvezető előkotort valamilyen kereskedelmi levelet, fölolvasta, le kellett jegyeznünk, majd gépbe írni és visszaolvasni. Ez volt a vizsga. Én nagy tudója voltam a gyorsírásnak, élénk szakmai kíváncsiságomból eredően egy gyorsírással megjelenő szegedi lap szerkesztőjével is leveleztem. Mellettem döntöttek. Ez 1924 márciusában volt, áprilisban már jelentkeztem a szociáldemokrata pártba, ahol később sokoldalú tevékenységet fejtettem ki.
            Apám a hitközségnél a főkántor helyettese volt. Szombatonként és a zsidó ünnepeken ő olvasott fel a Bibliából, és magyarázta azt. Amikor elterjedt a híre, hogy dolgozom a szocdem és a szakszervezeti mozgalomban, dr. Heves Kornél főrabbi és más hitközségi vezetők, köztük Mandel ügyvéd, figyelmeztették apámat, hogy az egyik fia helytelen utakon jár. Apám, aki kevés beszédű, egyenes jellemű, tekintélyes ember volt, úgy válaszolt, hogy nem lép közbe, mert ő mindent isten akaratának tekint.
            A mostani Óvoda utcában működtek a szakszervezetek, ott volt az általános munkásképző egylet és a munkás testedző egyesület is. Színjátszókör működött, tagja voltam az énekkarnak, s eszperantóul is tanultunk. Utóbbit később kamatoztattam a nemzetközi fotóskapcsolatokban. Németül és franciául elég jól beszéltem, a hivatali levelezést, ugye, németül bonyolítottam, franciából pedig végig jeles voltam a középiskolában. A kiejtésben ugyanis nagy segítségemre volt a román nyelv ismerete.
A fotózás
            A fotózásba még gyerekkoromba beleszerettem. Tizenhárom évesen egy Aradon vásárolt olcsó, kezdetleges, papírmaséból készült „géppel”, amely beragasztott gyűjtőlencsét és duplakazettát tartalmazó zár nélküli dobozka volt, s az exponáláshoz a sapkát kellett használni, nos, ezzel készítettem életem első fényképeit. A fotókereskedő segédje körülbelül fél óra alatt tanított ki. Az első felvételeket az utcánkról, az iskolatársaimról, illetve a világosi várról készítettem. A kidolgozáshoz sötétkamrául egy borkereskedő pincéje szolgált. S hogy miért a világosi várat örökítettem meg elsőként? Nyilván mozgatta a fantáziámat a negyvennyolcas szabadságharc.
            A szolnoki cukorgyárban rosszul fizetett tisztviselő voltam. A maiak tán nem is értik, de akkor még a szombat ugyanolyan munkanap volt, mint a többi, s vasárnap is dolgoznunk kellett délig. Ilyen körülmények között, erős akarattal mégis vásároltam egy jobbfajta fényképezőgépet, sőt, sötétkamrát is berendeztem, saját laboratóriumot. Utóbbiba fontos szerepe volt egy vegyészmérnök kollégának, Hegedűs Lajosnak. Ő is szeretett fotografálni, s jól jött neki, hogy laboratóriumot csinálok.
            Amikor Kassák lapjában, a Munkában megjelent a felhívás, hogy a Munka-körön belül fotócsoport alakul, nekem már egész sor olyan anyagom volt, amely megütötte azt a mértéket, amit Kassák meghirdetett. Ekkor már tagja, sőt főszervezője voltam a magyar amatőrfotósok szolnoki csoportjának, képeim külföldre is eljutottak.
            Kassák úgy gondolta, hogy a fotónak, éppen úgy, mint mondjuk az irodalomnak, feladata van a társadalmi helyzet dokumentálásában. Én ezzel egyetértve a szociofotót mindig így fogtam fel, akkor is, amikor, mondjuk, a nyolcvanas években a panelpaloták között gyerekkocsit toló anyukákat örökítettem meg. Pedig akkoriban nem volt annyi téma, annyi koldus, szegény ember, mint amikor kezdtem. Most aztán megint vannak guberálók, legfeljebb más között turkálnak, mint az az asszony, akit a cukorgyár környéki szeméthegyen fényképeztem le valamikor még a húszas években, s azt a címet adtam a képnek, hogy Szociális magaslaton.
            A szociofotó nem állítja be a témáját, hanem elkapja a valóság jellemző pillanatait. Jó gép kellett, hogy gyorsan tudjak dolgozni. A németek évente piacra dobták a Rolleiflex legújabb változatát, s én mindig megvettem. Egy témáról sok képet csináltam, s hamar előhívtam a sötétkamrában. Általában annak is adtam képet, akit lefényképeztem.
            Persze a szegénység mindig más. Már negyvenben is más volt, mint mondjuk a húszas években. A Trágyadombon című képemet például báró Harkányi birtokán fotóztam. Egy parasztember trágyát terített a földeken, aki azt se tudta, miért szállok le a bicikliről, miért fényképezem. Sőt azt se, hogy fényképezem, hogy egyáltalán mi történik. Látszott rajta, soha életében nem fotózta le még senki. Előbb az összekötözött csizmáját kaptam le, majd feljebb emeltem a gépet, végül az arcát fotóztam. Köszöntem neki, de annyit se mondott, hogy jó napot. Tudatlan cselédember volt. De olyan is akadt, aki megkérdezte, miért fotózom.
A Munka-körben
            A Munka-kör művészetkritikusa Gró Lajos esztéta volt, aki azt mondta a képeim kapcsán, hogy jól ismerem a térbehelyezés fortélyait, s hogy expresszionista szemüvegen keresztül nézem a világot. Voltak, akik bíráltak, mondván, hogy a felülnézet és az alulnézet alkalmazása nem egyezik meg a törekvéseinkkel, de ezekkel nem sokat törődtem. Csináltam a magam elképzelése szerint. Persze tanultunk is egymástól. Később A mi életünkből címmel megjelent egy közös albumunk, akkor írta Márai Sándor a munka-körös szociofotósokról, rólunk, hogy elsőrendűen fotografálnak, ha tendenciózusan is, de kegyetlenül éles vonalakban, retus nélkül látják a világot.
            A Munka-kör egyik összejövetelén vetettem föl, hogy kiállításokat kellene szervezni szerte az országban, főleg a nagyvárosokban. Első helyszínként Szolnokot javasoltam. 1932. április 3-án lett volna megnyitó, s úgy egyeztünk meg, hogy előtte való nap Kassák lejön Szolnokra, és előadást tart a munkásotthonban.
Nagy Lajos egyik városa
            Az estre még Nagy Lajos is eljött, aki ugyan, finoman fogalmazva, nem volt híve Kassáknak, de elfogadta a meghívásomat. Akkor Szolnokon dolgozott éppen, Három magyar város című könyvéhez gyűjtötte az anyagot. A Nemzetiben szállásolta el magát, ott ült a márványasztalnál, meg tudnám mutatni a pontos helyét, s majdnem minden este találkoztam vele. Zárkózott, szigorú ember volt, észrevette, hogy akivel beszél, az őszinte-e.
            Én ismertem a műveit, ő pedig akkor már nagyon sokat tudott a város mindennapjairól, vezetőiről, azok panamáiról. Kérdezgetett erről-arról, de sokszor csak megerősítést várt, mert sok mindent már tudott. Például, hogy az egyik nagyvállalat vezetőjének felesége viszonyt folytatott a főadóügyessel, s így meg másként, miként voltak a vezetők egymás zsebében. A cukorgyártól újévkor mázsaszám kapták a cukrot a pénzügyi meg vasúti vezetők, méghozzá jövedéki adó alól kivont terméket. Én cukorgyári tisztviselőként évente ötven kilót kaptam, ami után lerótták az adót, egy munkás meg negyvenet. Nyilván ma is ugyanígy működik a világ. Most persze konkrétan nem a cukorgyárra gondolok, mert már nem vagyok ismerős az ottani viszonyok között.
A betiltott kiállítás
            Kassák előadása után, éjszaka készítettük elő a kiállítást. Másnap kilenckor vagy tízkor nyílt volna, de amikor reggel odamentünk, már rendőrök állták utunk, s úgy emlékszem, az ügyészségtől is volt ott valaki. Senkit sem engedtek be. Akkorra már leszaggatták a képeinket, a termeket bezárták, minket előállítottak.
            Persze előző este Kassák előadásán is ott voltak, sőt, közbekiabáltak, ha nem pusztán irodalmi kérdésekről beszél, mert hát természetesen a szociofotókról is szólt, akkor betiltják a rendezvényt.
            A budapesti író mellett, ahogy Kassákot titulálták, Lengyel Lajos nyomdászt és grafikus munkást, szintén szociofotóst, valamint engem, a szolnoki események szervezőjét vittek be. A rendőrök nem bántottak bennünket, de durvák voltak. Azt ismételgették, hogy az állami és társadalmi rend felforgatására törekszünk, és hogy ezeket a képeket biztosan nem is mi készítettük, hanem propaganda anyagként kaptuk a Szovjetunióból. Mondtam, meg tudom mutatni a negatívjaimat. Erre két detektív konflissal a cukorgyári lakásomba vitt, és a házkutatás során magukhoz vették az összes negatívot, mert megunták kikeresgetni a kiállítási anyagot. Soha többé nem láttam őket. Köztük olyan sorozat is volt, amelyet előző évben Bécsben, a II. Internacionálé munkásolimpiáján készítettem.
            Endre öcsém, aki maga is érdeklődött a fotózás iránt, értesítette Kassákné Simon Jolánt, aki másnap megjelent Szolnokon. Az öcsémtől tudta, hogy a rendőrség engedélyt adott a kiállításra, s követelte, helyezzenek bennünket szabadlábra. Végül három vagy négy nap után ez megtörtént. Én ezután is jártam Pestre Kassákékhoz, persze a rendőrség akkor már jobban szemmel tartott. A szolnoki kiállítás anyagából Lengyelék a Hungária Nyomdában készítették azt az albumot, amiről Márai is írt.
Külföldi megrendelések
            A fővárosban is szerepeltem kiállításokon, és sok külföldi tárlatra is küldtem képeket. Rendszeresen dolgoztam Az Újság című szabadelvű lapba, de Herczegh Ferenc Új Időkje is többször közölt. Megjelentem a bécsi Die Galerie nemzetközi fotóművészeti folyóiratban, ennek én voltam a szolnoki képviselője. A nemzetiszocialista fordulat előtt rendszeresen közöltek a berlini Der Arbeiter Fhotografban is.
            Szőlőssy Kálmán, akivel együtt voltam tag a Magyar Amatőr Fotóművészek Szövetségében, ügynökséget alapított a magyar fotográfusok képeinek külhoni eladására, így én is rengeteg holland, francia, s egyéb lapban megjelentem. Az ügynökség meg néha elszámolt, juttatott pár forintot. Nagyon jó kapcsolatban álltam Escher Károllyal, aki az Est-lapoknak dolgozott.
            Szolnokon három újság is volt, ezek állandóan közölték bel- és külföldi sikereimet, a szerkesztők örültek az ilyen tartalmú kishíreknek, de képeket nemigen tettek közzé, inkább csak cikkeket, azokra voltak beállva.
            A háború alatt ezek a képeim is mind megsemmisültek, később úgy kerestem utánuk a lapokban, s amiket felleltem, azokról másodnegatívot készítettem.
Munkaszolgálat, hadifogság
            1942. április 27-én kaptam a SAS-behívót, másnap a debreceni hadkiegészítő parancsnokságon kellett jelentkeznem az elmaradt korosztályok sorozásán. Ott egy tiszt a szemünkbe vágta, magukat nem katonai szolgálatra hívtuk be, maguk foglyok. Dögcédulát se kapnak, mert magukkal nem kell elszámolni.
            A parancsnokságról átirányítottak a hadkiegészítő egyik telepére, egy istállóba kötöttünk ki, ahol csak szalma volt, és fegyveres őrizet alatt tartottak minket. 30-án összekötözött kézzel vittük a csomagjainkat a vasútállomásra, majd lezárt vagonban Miskolcra szállítottak bennünket. Másnap hajnalban érkeztünk meg, s a kísérő katona úgy adott át bennünket, alázatosan jelentem, meghoztuk a foglyokat. Annyian voltunk, hogy a Ferenc József laktanya fogdájában nem fértünk, így a miskolci börtön harmadik emeletét ürítették ki nekünk. Onnan jártunk kényszermunkára.
            Június 30-án vagoníroztak be bennünket, s Budapesten keresztül Galántára mentünk. Ott parancs jött, hogy ki kell szállnunk tisztálkodni. Ez nagyon ránk fért volna, bár tetvesek még nem voltunk. A mozdony vízfelvevő kútjához tereltek, csak úgy ruhástól, s ránk zúdították a vizet. Ennyi volt a tisztálkodás.
            Aztán Gomelig szinte meg sem álltunk. Akkor érkezett ki a 7. hadtest, parancsot kaptunk a kirakodására. Aztán felzárkóztattak bennünket, mint megtudtuk, egy húsz kilométeres gyalogmenetbe. Fölszedett, megrongált utakon mentünk, hol homok, hol sár, hol meg egyéb akadályokon keresztül. Így jutottunk Kurszkba augusztus 20-án. Szeptember közepén érkeztünk meg a vezérkari főnökség területére, ott anyaszült meztelenre vetkőztettek bennünket, akkor még viszonylag jó idő volt, átnézték a csomagjainkat, s a tábori csendőrség mindenünket elszedte, mondván, úgysem lesz rá szükségünk.
            A Donhoz november elején érkeztünk, ahol végig kényszerunkát végeztünk. 1943. január 20-án estem fogságba, és 1948. június 28-án szabadultam. Sok tábort megjártam, erről is sokat mesélhetnék, de megtették már mások. Szomorú érdekességként annyit említenék, hogy az egyik táborban az a határozott gyanúm támadt, hogy némely hadifoglyok emberhúst esznek. Később olvastam Solohov egyik írását, amely ezt a feltevésemet erősítette.
A hazatérés
            A feleségem úgy várt, hogy nem várt meg. Egykori szolgálati lakásomban számomra ismeretlen személyek laktak, s nyoma se volt annak, hogy ott valaha egy fotográfus élt. Mindenem eltűnt, egy zsebkendőm se maradt. Eltűnt a közel háromezer kötetes könyvtáram, a vázlatok, amelyeket a művésztelep jeleseitől kaptam, Aba Nováktól, Zádor Istvántól, Borbereki Kovács Zoltántól. Másodjára kellett átélnem, hogy az összes képem, az összes negatívom eltűnt. Nem is lettek meg soha. Sokáig nem vettem a kezembe fényképezőgépet.
Minisztériumból minisztériumba
            Mire hazajöttem, a szociáldemokrata párt egyesült a kommunistákkal. Fölmentem Pestre, és mint elismert cukoripari szakembert, a Magyar Dolgozók Pártjának egyetértésével, a még nem államosított cukor-nagykereskedelem megszervezésével bíztak meg. A Gerő vezette pénzügyminisztériumba kerültem.
            Mielőtt elkezdtem volna a munkát, az illetékes főosztályvezető elém tett egy listát a budai villanegyed címeivel, ott akartak ugyanis nekem lakást biztosítani. Közöltem, nem kívánok villanegyedben élni, különben is akkor már volt egy itt-ott még romos lakásom Pesten.
            Gyorsan sorjáztak az események. A feladatot, amelynek végrehajtására hat hónapot kaptam, három alatt elvégeztem. Marosán György vezetésével könnyűipari minisztérium alakult, s a jövedéki adó alá eső, addig a pénzügyhöz tartozó ágazatokat, a cukor-, a dohány- és a szeszágazatot Altomáre Iván csoportfőnök irányítása alatt áthelyezték oda. Altomáre az első háborúban orosz fogságba esett, kint alapított családot, s a szovjet cukoriparban dolgozott.
            Egyik alkalommal, amikor bementem a minisztériumba, nyugtalanító kérdéssel fogadtak: Mi történt Marosánnal? Altomáréhoz fordultam, hogy mit tud, mert tőlem is kérdezik. Meglepő volt a válasza. Fogd be a szád, téged is el akartak vinni, de én nem engedtelek, mert szükségem van a szakértelmedre. Mindig tőlem kért tanácsot.
            Hamarosan újabb átszervezések történtek. A begyűjtési minisztérium helyett létrehozták a Nagy Imre vezetésére bízott élelmezésügyit. Altomáréval akkor odakerültünk.
            Közben problémák adódtak a cukoripari szerződtetésekkel. A földműves-szövetkezetek, amelyeknek többszázezer kis gazdával termelési megállapodásokat kellett kötniük a terményekre, nagyon alacsony jutalékot kaptak. Egy értekezleten megegyeztünk ezek felemeléséről, de a rendelet kiadása késett, közben pedig már szerződni kellett volna a következő esztendőre. Öntevékenyen utasítottam a cukoripari vezetőket, hogy a magasabb jutalékkal számoljanak. Az ágazatban időre meg is köttették a szerződéseket, a többi iparágban viszont, ahol ezt nem merték meglépni, nem tudták teljesíteni a tervet. Gerő viszont felháborodott, és a pártközpont utasítására fegyelmi indult ellenem, ám Altomáre Iván kivizsgáltatva a dolgot, úgy látta, jól végeztem a munkámat. Ekkor az Országos Ellenőrzési Bizottsághoz került az ügyem. A tervfegyelem megsértésével vádoltak, s bíróság elé idéztek. Április 4-e környékén azonban ügyészségi értesítést kaptam, miszerint az ellenem indult eljárás amnesztia alá esik, de ha két éven belül bármit elkövetek, ezt is felelevenítik.
            Én azonban meggyőződésem szerint nem követtem el tervfegyelemsértést, illetve semmi olyat, amelyért felelősségre vonhatnának. A miniszterem elvitt az országos főügyészhez, dr. Domokoshoz, aki azt mondta, új határozatot kér. De nem történt semmi. Ez ötvenkettőben volt.
            Különben Domokos is első világháborús hadifogoly volt, úgy csapódott a moszkovitákhoz. Egyfajta baráti beszélgetéssé alakult ez a találkozó, s én megkérdeztem, ismerték-e a háború alatt a Szovjetunióban eltűnt, egyébként szolnoki Tisza Antalt. Azt felelték, erről nem beszélhetnek, ne is érdeklődjek.
Gerő és Rákosi
            Egyszer egy gazdasági témájú, Gerő vezette miniszteri tanácskozásra hívtak cukorügyi szakértőként. Ott vetettem fel, hogy szerintem nem kívánatos a gyapottermesztés területét az addigi néhány holdról huszonötezerezerre növelni, hiszen ez a növény nem bírja az éghajlatunkat, évről évre tönkremegy. Gerőt meglepte a hozzászólásom. Erdei Ferenc volt a földművelésügyi miniszter, őszerinte nekem volt igazam, szavazáskor mégis Gerő előterjesztését fogadták el. Újra szót kértem, de Gerő nem adta meg. Azt mondta, Tabák elvtárs nem tudja, mire kell a gyapot. Tudtam persze, hogy hadiipari szempontból szükséges, de máshogy kellet volna megoldani a beszerzését. Ez hamarosan be is bizonyosodott, a megnövelt területen ültetett gyapot ismét elfagyott.
            1954-ben a miniszterem szólt, hogy Rákosi hívat a pártközpontba. Három évvel korábban váltottam már vele néhány szót. Egy országos értekezleten vállalat- és szakszervezeti vezetők előtt beszélt az első ötéves terv előkészítéséről, célkitűzéseiről. A szünetben az emberek ozsonnáztak, kávéztak, Rákosi meg elvegyült közöttünk, kíváncsi volt a véleményekre, a hangulatra. Cukoripari kollégákkal beszélgettem, s minket is megszólított. Én meg azt találtam neki mondani, hogy ennek az értekezletnek valamennyi résztvevője a kapitalizmusban szerezte meg a szaktudását, a szocializmus megvalósításának módját még nem ismerjük pontosan, így ma is kapitalista módszerekkel kell dolgoznunk a szocializmusért. Rákosi rám nézett, nem szólt semmit, otthagyott.
A kaposvári évek
            A pártközpontban csak Rákosi előszobájáig jutottam. A titkárságvezető elkezdett valamit dadogni, hogy milyen nagyszerű munkát végeztem. Mondtam neki, megkönnyítem a dolgát. Azért hívtak, ugye, hogy leváltsanak. Minisztériumi munkahelyemet egy csokoládégyári raktári munkás vette át.
            Kaposvárra kértem magam, ahol megüresedett a cukorgyár igazgatói posztja. Ötvenötben kerültem oda, s hat évet dolgoztam ott.
            Kaposváron már szükségét éreztem, hogy tovább fényképezzek. Bár a fizetésem nem volt sokkal több, mint a gyári szakmunkásoké, újból szereztem egy jó gépet, s a szolgálati lakásomban laboratóriumot rendeztem be, s ugyanabban a szellemben, mint korábban, elkezdtem fotózni, noha lelkileg nagyon megviselt és sokáig nyomasztott, hogy korábbi felvételeim elvesztek.
            Közben persze fejlődött az élet, a munkásnak már szava lett, de hát mégsem ment minden rendben. Én a képeimen a jót is, a rosszat is igyekeztem megmutatni. A fényt és az árnyékot is.
Megint Kassák
            A szerelők a magasban című képemet is Kaposváron csináltam. Kassák elismeréssel szólt róla. Ő nagyon szerette a fotóimat. Amikor már újra Szolnokon laktam, Kaposvári Gyula múzeumigazgató barátommal elhatároztuk, hogy nagyjából rekonstruáljuk azt a kiállítást, amelyet harminckettőben betiltott a rendőrség. 1966. október 9-én meg is rendeztük. Erre újra eljött Kassák. Azt mondta, már sehová nem megy, de Szolnokra még szívesen.
Vissza Szolnokra
            Kaposváron megkerestek, mit szólnék hozzá, ha áthelyeznének Szolnokra. Megszerettem a Dunántúlt, úgy voltam vele, nem szívesen hagyom, de Szolnokért csak megtettem. Ez hatvanegyben volt.
            Itt aztán megint sikerült megsértenem a tervfegyelmet. Béralap-megtakarításból engedély nélkül felemeltem a szakmunkások fizetését. Elő volt ugyan írva, hogy csak minisztériumi jóváhagyással lehet hozzányúlni a bérekhez, de én úgy voltam vele, hogy olyan keretből emelem a fizetést, amiért mindenki megdolgozott. Saját döntésemet kellett megfellebbeznem a megyei munkaügyi tanácsnál. Megint a minisztériumban kötött ki a fegyelmi ügyem. Végül Nyers Rezső, akkori élelmiszeripari miniszter zárta le, ő régről ismert engem, mondván, hogy nincs itt semmiféle fegyelmi vétség.
            Már amikor Szolnokra visszakerültem, akkor közöltem az illetésekkel, hogy csak hatvanéves koromig vállalom a megbízatást. 1964. március 31-én átadtam posztomat a főmérnöknek, s kiléptem a gyárból.
A párt(ok)
            Én mindig egy pártnak voltam a tagja, pontosabban beléptem egybe, s végig ottmaradtam, bár az közben változott a nevében is. Kezdtem a szocdemeknél, de amikorra a hadifogságból hazajöttem, Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült a kommunistákkal. Aztán lett belőle Magyar Szocialista Munkáspárt. Amikor meg az nyolcvankilencben kettévált, hozzám a később Munkáspárt néven szereplő csoportosulás elképzelése állt közelebb.
            De kiléptem belőle, amikor az elnökség a Szabadság című lapban közzétett egy állásfoglalást, amelyben elítéli a palesztinok elleni izraeli agressziót. Egy ilyen nyilatkozat az antiszemitizmus újjáéledését segíti. Mint zsidó származású magyar ezt nem vehettem tudomásul. Kértem, vonják vissza az állásfoglalást, ám ez nem történt meg.
A másik család
            Első házasságomból, még a háború előtt született a fiam. Közgazdász lett, Pesten él. Jó viszonyban vagyok vele. Általa van egy leányunokám. A feleségemtől viszont a háború után elváltam. Ő nem sokkal később meghalt.
            1964-ben nősültem újra, elvált asszonyt vettem el, aki két gyereket hozott a házasságba. A legnagyobb egyetértésben neveltük fel őket, s szeretetben élünk azóta is. Világnézeti kérdésekben is hasonlóan gondolkodunk.
Fotó – mindörökké
            Ebbe a lakásba is berendeztem egy szobát a fotografáláshoz, sokszor hajnalig nagyítottam a képeket, de mostanában már nem nagyon fényképezek. Utolsó szociofotómként egy kilencvennégyben készültet tartok számon. Lakótelepi ház előtt megy három kisiskolás világos ruhában, kínai edzőcipőben, vállukon táska. Látszatra mintha minden rendben lenne, de a falra erősítve ott egy tábla: Morzsa élelmiszerbolt. Nekem ebben a képben benne van a jövőtlenség érzete. Azt írtam alá címként: Perspektíva?
            Persze azóta is elkattintom néha a fényképezőgépet. Az utóbbi években divatba jöttem. Nagyon sokfelé volt kiállításom. A százéves embert meg még jobban előtérbe teszik. A Magyar Fotóművészek Országos Szövetségének alapítója vagyok, és a kaposvári, meg itt a Jászkun Fotóklubnak is. Még mostanában is gyakran felvonatozom Pestre, mert aktív résztvevője vagyok a szenior alkotócsoport kiállításainak.
            Nyáron a szolnoki Damjanich Múzeum akar életmű kiállítást rendezni, de előtte még a Budavári Palotában lesz egy bemutatkozásom, amit a fotószövetség és az Széchényi Könyvtár szervez májusban az 5. Országos Fotóhónap megnyitójaként.
            Az igazi öröm viszont az, hogy több olyan fotóst ismerek, akik az általam is járt úton haladnak. És tehetségesek. Kassák hatvanhatban azt mondta itt Szolnokon, a fiatal fotósoktól azt várja, hogy a mi ügyünket viszik tovább. Valahogy így vagyok ezzel én is.
2004. január-február