Jenei Gyula honlapja

Szekrényes Miklós

„Ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja”
(A Légszomj című kötetről)

Szekrényes Miklós:Járványok idején megszaporodnak a járványnaplók, mint háborúk idején a háborús naplók. Teljesen természetes módon az irodalom is reagál a maga sajátos eszközeivel az efféle kataklizmákra. Emlékszel még, mi volt az az esemény vagy eseménysor, ami arra ösztönzött, hogy lírai járványnaplót kezdj el írni? Egyáltalán, hogyan születtek ezek a versek? A munkamódszeredre is kíváncsi lennék.
Jenei Gyula: Karap Zolival (író, filozófus, zenész – érdemes rámenni a carPEDIGnem együttes honlapjára: https://carpedignem.webnode.hu/ –, és kunhegyesi, mint én) hosszasan telefonoztunk akkortájt, amikor a miniszterelnök bejelentette a veszélyhelyzetet. A járványról beszélgettünk, a félelmeinkről, és azokról a furcsa, visszás lélektani helyzetekről, amiket már tapasztalhattunk. Én néha tárcaszerűségeket írok a Tiszatájonline-ra (https://tiszatajonline.hu/?tag=jenei-gyula), és egy járványtémájúhoz épp volt néhány kis történetem, s Zoli azt kérdezte, miért nem írok egy verses járványnaplót. Abban a pillanatban tudtam, hogy megpróbálom.
Egyébként Zoli is írt a pandémiáról egy humoros jelenetet, amit épp a napokban közölt A Vörös Postakocsiban: https://www.avorospostakocsi.hu/2021/02/09/hatha-csak-natha/.

Sz.M.: Mi hajtott valójában, amikor elhatároztad (aztán meg is valósítottad), hogy a járvány idején lírai naplójegyzetekben rögzíted a tapasztalataidat? A kíváncsiság, hogy hová fut ki ez az egész? Vagy valami egészen más?
J. Gy.: A versírás, a munka. Hogy írjak. Elég rendszertelen vagyok, mondhatnám, lusta. Bár sokat dolgozom (vagy legalább ezzel áltatom magam), de szinte mindig a határidők szorításában. Ez az interjú is, látod, az általad meghatározott utolsó pillanatban készül.

Sz.M.: A versek sora március 11-én indul, és kisebb-nagyobb megszakításokkal május 4-ig folyamatos (mondhatni: végigkövetted az első hullám történéseit). Aztán kimarad hat hónap, az utolsó vers november eleji. Mintha megvártad volna vele a második hullámot. Mi az oka annak, hogy a féléves szünet után egyetlen verssel le is zárod lírai vírusnaplódat?  Azt írod az utolsó versedben: „elgémberedett végtag a lélek.” Úgy érezted, nem tud már újat mutatni neked ez a járvány? Ami megtapasztalható volt a hatásaiból, azt már bőven megtapasztaltad?
J.Gy.: Bőven mutathat újat a járvány, pedig örülnék neki, ha már csak a visszahúzódását láthatnám. De úgy tűnik, mi hamarabb kifáradtunk, mint a vírus.
Márciusban új volt a karanténlétezés, a viszonylagos bezártság, a szorongás, az óvatos séták, vásárlások, ahogy hallgattuk a híreket, s kutattunk utánuk a neten, találgattunk, reménykedtünk és szoktuk a távoktatást. Május 4-én gyakorlatilag visszatértünk az iskolába, írásbeli érettségit felügyeltem. És észrevétlenül oldódtunk bele a nyárba, amibe aztán egy-két sörözés is belefért a Tisza-parton. Veled is.
Amikor befejeztem a járványnaplót, illetve tisztázgattam, javítgattam, szétküldtem folyóiratoknak, először arra gondoltam, hogy kicsit meghúzva lehetne egy ciklus az új kötetemben, abban viszont nem találtam meg a helyét. Jött az ötlet, hogy esetleg külön kis füzetbe megjelentethetném, mondjuk szeptemberre, amikorra a második hullámot ígérték. Egyértelmű volt, hogy Verebes Gyurival (https://verebesgyorgy.com/) beszélem meg a kötetborító tervét. Aztán arra gondoltam, hogy néhány grafikát is adhatna a kötetbe. De akár többet is csinálhatna. Mondjuk lehetne közös kötet, ami nagyjából hasonló arányba tartalmaz verseket és grafikákat. Végül az utóbbi kéréssel kerestem meg, s ő egyből ráállt, de akkoriban volt a művésztelep átadása, a festészet napjára készülődés, úgyhogy a megvalósítás folyamatosan csúszott.
November elején úgy éreztem, hogy ha megjelenik a könyv karácsonyra (megjelent), illene frissíteni az anyagon, hogy időben is közelebb legyen a záróvers az olvasóhoz, s akár reflektálni kicsit a féléve lezárt naplóra. Végül az egyik nap írtam egy hosszabb szabadverset, pontosabban egy nap többet is, amit akár tizenegy külön bejegyzésre is bonthattam volna, ha nem a naptáridő szervezi a kötetet.

Sz.M.: Mióta vagy Verebes Györggyel és a munkáival beszélő viszonyban? Neked miért fontos az ő személye, miért fontos, hogy a kötetben az ő grafikái szerepelnek? Egyáltalán: hogyan dolgoztatok együtt?
J.Gy.: Gyuri munkáival legalább tizenöt éve vagyok beszélő viszonyban (bizonyság rá ez a versem is, amit az egyik szolnoki kiállítását látva írtam: http://www.jeneigyula.hu/book/view/11#bookItem_203), vele meg annál is régebben. Nagyszerű művésznek tartom, munkakapcsolatunk hosszú időre nyúlik vissza, több kötetem borítóját tervezte, az Esőben is együtt dolgozunk, képszerkesztője a lapnak.
Hogy hogyan dolgoztunk együtt? Először a napló készült el, de valamikor nyár végén sokat beszélgettünk, milyen legyen a könyv. Mindenki megéli valahogy a járványhelyzetet, s az hat rá. Abban maradtunk, hogy Gyuri nem a szövegekhez készít illusztrációkat, hanem a saját élményanyagát, a helyzettel kapcsolatos gondolatait vetíti bele a képekbe. Így lett. Viszont érdekes, hogy a grafikák és versek mégis mennyire rímelnek egymásra. S még érdekesebb, ha elmondom, hogy Gyuri csak öt-hat képet jelölt meg, hogy azokat melyik vershez kellene tenni, a többi helyét a könyv grafikai tervezője, tördelője, Cselle Judit találta meg, s illesztette őket egymáshoz. Mert a versek és a képek valami nagyon hasonlóról szólnak. És erősítik egymást. Azt hiszem.

Sz.M.: Többször is hangsúlyozod a versekben, hogy a lírai én hipochonder. Bizonyára láttál a környezetedben olyanokat is, akik nem azok. Hogy érzed? Könnyebben viselik a járvánnyal járó korlátozásokat azok, akik rendíthetetlenül egészségesnek gondolják magukat?
J.Gy.: Szerintem több hipochonder létezik, mint ahányan bevallják maguknak, vagyis az ismerősi köreinkben jóval többen vannak, mint akikről tudunk, mert nem mindenki beszél róla. A tágabb környezetemben is vannak, akikről nem gondoltam, hogy hipochonderek, de most a járványidőben mégis annyit és úgy hisztiznek a közösségi oldalakon, hogy legalábbis gyanúsak. És most nem az illő és kötelező óvatosságról, a szabályok betartásáról beszélek. Az természetes kellene, hogy legyen.

Sz.M.: Verseidben nemcsak a betegség lehetősége, de a halál ténye is meg-megjelenik. De, mint az az igazán jó irodalomnak szokása, elrugaszkodsz ezektől a témáktól. Ha szabad ezt a szót használni, dobbantóként alkalmazod őket ahhoz, hogy általánosabb érvényű lírai megállapítások közelébe juss. A Tandori-féle helyből távol elv ebben a kötetben is megvalósulni látszik. Viszont egyáltalán nem vagy optimista. Hogy látod most? A járvány vége hozhat valamiféle katartikus megtisztulás élményt? Vagy?
J.Gy.: Örülök, ha ez a Tandori-elv megvalósul, bár még sosem hallottam róla. Hogy a járvány végével kapcsolatban mit várok, azt megírtam a Légszomjban. Amúgy töretlenül optimista vagyok. Ennek bizonyságául álljon itt egy pár évvel ezelőtt írt versem:
látom közeli ismerőseimet, hozzátartozóimat,
magamat. ahogy valami padon ülünk: egyszerre
mindig csak egyvalaki. ősz van, jön a tél,
a hideg. aztán mint egy elfeledett jégtömb, el-
dőlünk. fagyott arcunk a földön, a hóban. a szánk
nyitva, s bőrszínünk a fagyás színeit
mutatja. később tavasz lesz, kiolvadunk,
s történik mindaz, ami ebből következhet –
tavaly levélhullástól hóolvadásig figyeltem
a járda mellett egy döglött macska előbb táguló,
férgektől pulzáló, majd szétrobbanó tetemét.
amíg csak a csont meg a bőr meg a szőr maradt.
a végén már büdös sem volt. ez a micsoda meg
pörög, kering és egyre csak száguld az értelmetlen
tágulásban. s mindezt kívülről látom (ahogyan
isten látná). de nem ijeszt. és szomorú sem vagyok.
inkább megnyugtat ez az egész.

Sz.M: Költő, szerkesztő és tanár is vagy. Hogy látod a költő, a tanár és az Eső lehetőségeit most, a harmadik hullám kezdetén? Mit vársz az egyes „szerepeidben”, milyen rövid- és hosszú távú esélyek nyílnak vagy csukódnak szerinted?
J.Gy.: Teszem a dolgomat, ahogy a körülmények (meg amíg a vírus) engedik. Szerkesztőként épp egy lapzártához közeledünk, mondhatnám: határidőhöz. És próbáljuk összerakni a folyóirat körül a gazdasági évet. Vannak még bizonytalanságok, kiforratlanságok, mégis úgy tűnik, azt remélem, hogy az elmúlt négy évhez hasonlóan a következő négy anyagi háttere is megnyugtató lesz. Mindez a lap színvonalában is megmutatkozik.
Tanárként az online oktatással kínlódunk két hónap kihagyással lassan esztendeje. Nem jó ez, főleg a diákoknak. Úgy értem, pszichésen nem jó. A tanulás meg… Aki akar, s eddig is akart, az el tudja sajátítani az anyagot. Aki korábban sem akart, akkor is a kisebb ellenállást kereste, most sem fog megszakadni. Vagyis kevesebbet fog tudni. De hát az ember középiskolás korában már bőven felelősséggel tartozik a sorsáért. Én sem hibáztathatok senkit, hogy nem tanultam meg például oroszul, pedig tíz évig tanítottak. Egyébként sajnálom, hogy nem tanultam meg. Akár oroszul.
Ami a verseket illeti, négy év anyagából összeállt a következő kötetem. Könyvhétre tervezte a kiadó a megjelentetését, de még a pályázat sincs kiírva, meg annyi a bizonytalanság, hogy talán nem is baj, ha őszre csúszik. Akkorra talán visszaállhatunk a normál kerékvágásba. (Ha megérjük…)

Sz.M.:  Gratulálok a kötetedhez, s miközben köszönöm a beszélgetést, kívánom, hogy belátható időn belül újra találkozhassunk egy „élő” irodalmi rendezvényen.
J.Gy.: Az jó lenne! Beszélgethetnénk, olvasnék verseket a Légszomjból, Gyuri meg zenélhetne, billentyűzhetne közben vagy alatta. Csináltunk már ilyet. A könyvbéli rajzaiból pedig lehetne egy jó kis kiállítást rögtönözni. Várom már nagyon.

Kaptár, 2021 február