Molnár H. Lajos könyvbemutatójára
Molnár H. Lajossal a nyolcvanas évek végén a megyei lapban megjelent írásain keresztül ismerkedtem meg. Levelek a hazából a honba. Ezek a tárcák akkor sokunk számára nyitottak ki egy világot és hoztak közelünkbe egy olyan életérzést, amelyet igazán persze csak azok ismerhetnek – így néhányan Önök közül is –, akik a kisebbségi sorsból menekülve keresik boldogulásukat az anyaországban.
Érdekelt, ki ez a kitűnő tollú író, akivel ugyanazt a szolnoki aszfaltot taposom, s kiolvastam – itt a megyei könyvtárban hozzáférhető – regényeit, a Donki Ákost és a Falra hányt esztendőt.
A Kortárs magyar írók kislexikonát is felütve pedig nagyjából ezt tudhattam meg: Molnár H. Marosvásárhelyen született 1946-ban. Szülővárosában érettségizik, egy évig színinövendék, majd kárpitos és bábos. Később a kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem filozófia tanszakán pszichológusi diplomát szerez, s a hetvenes évek első felében a resicai kohászati kombinátban dolgozik üzempszichológusként. ’76-tól riporter, közíró az Ifjúmunkás című lapnál. Regényei jelennek meg. Egyikért még ’81-ben megkapja a Román Írószövetség díját, amely körülbelül az itteni József Attila-díjnak felel meg. Később szilenciumra ítéli a rendszer. ’87-ben Magyarországon, Szolnokon telepedik le. Előbb a Szigligeti Színház dramaturgja, azt követően pedig a Néplap és a Jászkun Krónika újságírója.
Ám lassan már tíz éve nem ír újságot, nem olvashatjuk a hétköznapok taposómalmában, a lapzárták időprésében is mindig érdekfeszítően megcsinált riportjait, csipkelődő, szókimondó, s néha bizony vitriolos publicisztikáját, glosszáit. Nem olvashatjuk, mert Molnár H. Lajost talán a betegsége, talán a kollegák vagy ez totális szolnoki közöny száműzte egy Széchenyi-lakótelepi panelház családi magányába. Lehet persze, hogy megunva a napilapos létezés kilátástalanságát, önmagát száműzte.
Személyesen akkor ismerkedtünk meg, amikor pár éve megszólítottam az utcán. Még megvolt a resti az állomáson, beültünk, beszélgettünk. Pontosabban ő beszélt. Mert imád beszélni. Csodálatosan tud történetet mesélni, anekdotázni. Mintegy kipróbálja őket. Azután megírja.
Úgy adódott, hogy utóbbi könyveinek, A Volt egyszer egy udvarnak, A fehér vírusnak, s most ennek is, az Imágónak, az első olvasói között lehettem, még kéziratban kaptam meg őket. Kölcsönkértem a Romániában megjelent riportkönyveit, az És akkor átmentem a tűzön, illetve a Kilépés címűeket – ezek a szocialista építés szociokrimijei –, sőt, máig asztalfiókban porosodó kéziratokat olvastam Molnár H.-tól, szinte ujjgyakorlatként írt véres és kacagtató bűnügyi történeteket is, amelyekre valahogy nem akar kerülni kiadó. Pedig Molnár H. Lajos olvasóbarát író. Aki egyszer kézbe veszi a könyveit, nemigen teszi le őket. Én például lassan olvasok, de a nagyregény félezer kéziratoldalának két éjszakába nyúló este a végére értem.
Az Imágót pedig ki se nyomtattam, csak úgy, a számítógépben olvastam, bele is fájdult a szemem. Mert ez is olyan könyv, amit nem lehet abbahagyni. A történet az életrajzi regény, a Volt egyszer egy udvar egyik elvarratlan szálát szövi tovább. Az Imágó szerelmi történet keletközép-európai környezetbe ágyazva. De itt nem a társadalomrajz a lényeg, hanem a szerelmi történet. Ahogy egy kapcsolat kinyílik és kihűl. Ahogy egy történetben, vagy egy történet részeiben magunkra ismerünk. Az író azért ír, mert önmagára kíváncsi, s mi is azért olvasunk, hogy többet tudjunk meg magunkról. Tudjunk? Jó, ha néha megsejtünk valamit.
Az Imágó főhősét ismétlődő álmai foglalkoztatják. Hogy megfejtésükhöz közelebb kerüljön, visszajátssza fiatalkora meghatározó szerelmének történéseit. Lélektani pontosság – nemhiába pszichológus a szerző –, kamasz báj, néhol finom, máshol kacagtató humor, önirónia, pergő párbeszédek, hiteles alakok, megelevenedő környezetrajz, életszerű viszályok, erotika, szexualitás, szépen hömpölygő mondatok, határtalan mesélőkedv – ezek jellemzik Molnár H. prózáit, s az Imágó is így indul.
Ahol azonban a mába ér a történet, a tragikum szinte abszurddá válik. Mintha illeszkedni, rímelni akarna, Molnár H. Lajos életének egyéb abszurdjaira. Hogy például van egy író, akinek utóbbi hónapjai nem azzal teltek, hogy írt, hanem anyagi fedezetet igyekezett teremteni a könyve megjelentetéséhez. Hogy van egy újságíró, a legprofibbak közül való, de nincs hová írnia, a szerkesztőségek nem kapkodnak utána – ez jellemezze a szerkesztőségeket! –, s hogy van egy ember, van az ember, aki fiatalkorában sikerhez szokott, s aki most – a fülszöveget idézem –: „beletörődve életének elszürkülésébe, semmiféle tervet nem szövögetve vegetál, készen az utolsó levegővétel elérkezésre”.
