Iluh István halálára (két nekrológ)
Nem nekrológot akartam írni, hanem születésnapi köszöntőt. Iluh István jövő héten lehetetett volna hetven éves. De vasárnap meghalt. Jó költő volt: „Nézem a várost ablakomból / Az összpénzem / Kilencven fillér / Bolond lennél te akkor / Ha nekem hinnél / Szoktam hazudni / Igen de szépet / Neked és magamnak / Mesélem élni ahogy szeretnétek / És nem hisztek szavamnak”.
A törökszentmiklósi szegénységből indult. Még nem volt tizennégy éves, mikor munkát kellett vállalnia a téglagyárban. Onnan vitték el katonának. Később öntödében robotolt, ahol baleset érte. A kórházban ismerkedett meg későbbi feleségével, aki nővérként dolgozott ott. Szolnokra költözött, a papírgyárban talált munkát.
A versírást iskolásként kezdte, de már elmúlt harminc, mikor a Magyar Papír szerkesztője, Bella István költővé avatta. Iluh István aztán a megyei napilapnak is rendszeres szerzője lett; versei mellett közölt itt riportokat, publicisztikát is. Megnyíltak előtte az országos folyóiratok. Költőbarátságok szövődtek Ladányi Mihállyal, Ratkó Józseffel. 1975-ben Jó reggelt, fény! címmel a Magvető Kiadó jelentette meg első kötetét. Költeményeit beválogatták a Szép versekbe.
Az örök kisemberekről írt mindig, azokról, akiknek életét élte, akiknek sorsát, gondjait, örömeit sajátjaként ismerte. Szenvedélyes pontossággal vette versbe a hajlongókat, a görnyedőket, a megalázhatókat: „Mindig keveset / Keresett / Vasárnapon sem többet / Csak annyit / Amit megevett / Ezért volt sorsa / Nehezebb / A másé meg könnyebb.” Tiszta, plebejus indulattal pörölt az övéi igazáért. Apró kis forradalmak voltak versei: „Én a munkámból / Úgy akartam megélni / Nem különbül / De éppen annyira / Mint egy gőgös / Főmérnök fia.” És persze tükröt is tartott az övéinek – kegyetlenül, s olyan megértően, cinkosan, ahogyan csak az képes, aki belülről tudja mindennapjaikat: „Vasárnap sörözni mennek / Eltörik a lábát a búnak / A villanyszámlás / Ha másnap becsönget / Az ajtó mögött némán / Lapulnak.”
Iluh Pistánál úgy egy hónapja jártam utoljára, könyvhétre megjelenő kötetének ügyében. Öreg volt, ősz és sovány. Már nemigen kelt ki az ágyból. Annyi mozgáshoz kevés lett volna a levegője. De a szeme régi huncutsággal villant. Kérdezte, mikor jelenik meg a könyve. Azt reméltem, még kézbe veheti. Hogy ő mit sejtett, nem tudom. Eljövet egyik versének részlete motoszkált bennem: „Lassan könnyűvé válok / Alkonnyal takarózom / A földön átszivárgok / Hát ennyi a sorsom.”
*
„A halál fekete sirályait szíved vérmorzsáival eteted”. Egy költőtársad halálakor írtad ezeket a sorokat, Pista, majdnem harminc esztendeje, amikor a tiéd még messze volt, hihetetlenül messze. De mégis közel, mert a halál bármikor megeshet bárkivel, s egyszer úgyis mindenkivel megtörténik, ezért az ember fél tőle, és felesel is, játszik is vele. Versbe írja.
Ha nem lenne elmúlás, ha nem a halál biztos közeledtének tudtával élnénk, talán művészet se lenne, költészet se.
De van. S ha van, akkor azért is van, hogy értelmesebb és elviselhetőbb legyen az élet. Te tudtad ezt. Ösztönösen vagy végiggondolva, mindegy. Amikor kisiskolásként kockás füzetbe verseket kezdtél írni, talán azért tetted, hogy maradandóbbat alkoss a romlandó testnél, s érzéseid, gondolataid, amelyekben sokan saját magunkra ismerünk – hiszen a versek, ha jók, erre jók –, túléljenek Téged, túl a család, a barátok, ismerősök emlékezetét is. Ahogyan Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila költészete is túlél mindannyiónkat.
És a Tiéd is. Verseid nemcsak bennünk dobolnak, motoznak, hanem ott vannak könyveidben, folyóiratokban visszakereshetően, felidézhetően, olvashatóan, elemezhetően.
Nem tudom, hogy tudtad-e, el merted-e hinni: jó költő voltál. Nem könyvtári, nem kávéházi, nem fővárosi, Te a költészet hetyke szegénylegénye voltál. Végvári vitéze. Vitézek! mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél.
Téglagyár, vasgyár, papírgyár, a törökszentmiklósi szegénység, Szolnokon a Kisgyep, majd a tízemeletes panel. Ezek voltak a te végváraid. Az itteniekről írtál állandóan: a munkásokról, a szegénysoriakról, a lakótelepiekről. Az örök kisemberekről, akiknek életét élted, akiknek sorsát, gondjait, örömeit sajátodként ismerted. Szenvedélyes pontossággal vetted versbe a hajlongókat, a görnyedőket, a megalázhatókat. Tiszta, plebejus indulattal pöröltél a tieid igazáért. Apró kis forradalmak voltak verseid.
Azt mondtam, hogy az itteniekről írtál, a végváriakról. Ez persze igaz, de ha jó az író, akkor azok a versek, nemcsak a végváriakról, nemcsak a végváriaknak szólnak, hanem mindenkinek. Mint cseppben a tenger, úgy van ott a gyárak, a lakótelepek világában is az örök emberi. A félelem, öröm, barátság, ármány, játék, megalkuvás, szerelem, tisztesség, hűség. És persze a halál is.
Mi szegényebbek lettünk haláloddal, de a magyar irodalom gazdagabb – immár befejezett életműveddel.
Búcsúzunk Tőled, Pista, de csak egy időre, amíg egy égi panelban vendégül nem látsz bennünket, hiszen ahogy költőbarátod, Ratkó József írta, amikor Nagy László elkezdte etetni a halál fekete sirályait: „Megyünk utánad, Halott.”
Addig meg: Isten veled!
