Abádszalók
http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2008-osz/24/europa-kulturalis-fohalojaban/abadszalok-jenei-gyula/1649/
Az első rólam készült fényképen nyár van. Méghozzá az ezerkilencszázhatvankettes, mert pólyásan vigyorgok bele a fényképezőgép lencséjébe anyai nagyapámék udvarán. A háttérben libák, mögöttük a nagykapu látszik elmosódottan, a mögött pedig a kicsiny utca kerekek trancsírozta, hol sáros, hol poros kocsiútja fut – de ezt az utóbbit csak úgy odagondolom későbbi emlékeimből. Földre terített világos takarón hasalok, nyilván a fénykép kedvéért – különben mit keresnék a baromfiudvaron. Persze így is mit keresek? Nem tudom ki fotózott le, s már nemigen van, aki megmondhatná. Talán Margit nagynéném férje, Pista bácsi motorozott látogatóba a Dunántúlról nagyszüleimhez. Lehet, hogy esteledett, s ott volt még megfelelő fény. Kora gyermekkorom fotóit nézegetve döbbenek rá, hogy azok szinte mind ott készültek az abádszalóki kertben, a kapu előtt, a tisztaszobában. Nekünk nem volt fényképezőgépünk, Pista bátyám meg néhányszor lekattintott bennünket.
Nagyapámék háza a község szélén volt, ahol a Kunhegyesről jövő kövesút bekanyarodik a főutcára, amit akkoriban Alkotmány útnak neveztek, s később, a rendszerváltáskor keresztelték Szent Istvánra. A kanyar előtt csak az egyik oldal épült be, szemben akácokkal szegélyezett gabonatábla nyújtózott kéken lobbanó búzavirágokkal és pirosan izzó, könnyen hervadó, titokzatos pipacsokkal. Aztán kombájnok zúgtak, forogtak, poroltak; a levegőben finoman lebegett a hatvanas évek, s a tarló hasonlíthatatlan szagát szél kócolta. A torzs pedig véresre karistolta a szandálos lábat is.
Egy másik fénykép a kerítés előtt: rajta apám és anyám, középen boldog gyerekarcom. Még szépek vagyunk: a család, amelybe születtem. Szüleimet se kezdték ki túlságosan a hétköznapok. Akkor még nem kezdte ki őket az öregség, a rák.
Kunhegyesen éltünk, de én Abádszalókon jöttem a világra. Nem emlékszem, hogy milyen gyakran látogattuk anyai nagyszüleimet, de arra határozottan, ahogy vasárnap reggelenként anyámmal felültünk a szalóki buszra a mozinál. Furcsa, de ha apám is velünk jött, mintha inkább vonattal utaztunk volna. Kisgyócs, Abádszalók. Az állomás kint épült a pusztán, a vonatnál busz várta az érkezőket, azzal mentünk tovább. Ha ismerős volt a sofőr, megállt nagyapámék háza előtt. Gyakran meg bicikli csomagtartóján tettem meg a közel egyórás utat, miközben apám vagy anyám többször figyelmeztetett, tartsam ki a lábamat, nehogy odakapják a küllők.
Ahogy az más famíliákban is gyakorta előfordul, feszültség parázslott apám és anyám családja között. Egyik református templomba járt, a másik a katolikus vallást hitte. Apai nagyanyám érzékeny, sokat olvasott, rátarti kunsági asszony volt, iparosemberhez ment férjhez – még a monarchia idején a székesfővárosban is laktak néhány évet –, s imádott megszólni másokat. Anyám családjától például rendre elvitatott néhány holdnyi földet, mondván, nem is volt nekik annyi, mint amennyit beszélnek. Még abba is belekötött, hogy másik nagyszüleim nyulat tenyésztettek, s így gyakran fogyasztottak nyúlpaprikást. Hogy lehet azt megenni, hiszen annak olyan húsa van, szörnyülködött, mint a macskának. Csoda-e, hogy azóta sem ettem jóízűen nyulat?
Anyai nagyapám jól megtermett ember volt. Amikor hozzájuk mentünk látogatóba, sokszor tréfált haragot mímelve – de a szeme nevetett: No, mi van, kunhegyesi gyerek, el mertél jönni? Nem félsz, hogy megeszlek? Vagy valahogy így.
Nagy, tornácos házuk volt, olyan tágas kamrával, amilyet azóta se láttam. Szerettem beszökni oda, ott volt a padlásfeljáró is, megannyi tiltott titkokkal. A házhoz tapadóan földes alsókonyha állt, amellett ereszalatti fecskefészkekkel hatalmas istálló. Mintha kisgyerekkoromban még egy-két tehén is kérődzött volna benne, de nem kizárt, hogy más istállók jószágait kopírozza oda hézagos emlékezetem. Az éles kép üres jászlat mutat. Illetve nyúlketreceket. Sokat. Előfordult, hogy megbetegedtek ezek az érzékeny kis állatok, hólyagok nőttek a fülükön, az orruk környékén, s akkor ecsetelni kellett őket. De egy idő után, már csak baromfik kapirgáltak az udvaron.
Kunhegyesi otthonunkban betonnal öntötték le a szobát, nagyapámékét padló borította. Amikor a hűvös, télen pedig felfűthetetlen, mert nemigen használt tisztaszobájukban aludtam, a padló nyikorgásától, a bútorok reccsenéseitől annyira féltem, alig mertem kidugni lábamat a dunyha alól. Talán azért ijedeztem ott, mert nagyszüleim arról is meséltek, hogy ők még ismertek javas embereket, boszorkányokat. Olyan vénasszonyt vagy vénembert, aki éjszakánként fekete kutya képében mutatta magát, s amikor valaki egyszer hozzávágott egy fél téglát, másnap húzta a lábát.
Nagyapám néha elküldött vízért, erősödjek, úgyis olyan nádszál vagyok. Zománcos kannájuk is volt, alumínium is. Kannafedőből ittam. A főutcán két éve – akkor jártam utoljára Szalókon – még megvolt a kerekes kút. Biztosan kipróbáltam, hogy működik-e. Szinte előttem van, ahogy szakaszosan, vastagon megindul a sugár, ahogy tócsa áztatja a beton melletti földet, és szomjas darazsak villódznak a vakító napfényben. De a tudat megsemmisíti a képet, az a kút valószínűleg rég nem ad vizet, különben is, amikor utóbb elmentem mellette, bágyadt október volt. És talán már gyerekkoromban se odajártam, hanem srégen át az úttesten, a faluszéli nyomóskúthoz. Mégis bennem él a kerekes, mert buszhoz jövet-menet, akár a vasboltnál, akár a távolabbi tanácsházánál kellett le- vagy felszállni, ott mentem el mellette.
Gimnazista voltam, amikor nagyapám meghalt. Akkoriban már jobbára csak a nyári hónapokat töltötték Szalókon, telente lányukhoz, keresztanyámékhoz mentek Mórra. Nem emlékszem, hogy a temetés után nagyanyám visszaköltözött-e még a régi házba. Mintha úgy rémlene, igen, de nem sokkal később eladták a házat.
Maradt ugyan ismerős- és rokoncsalád, néhány középiskolai osztálytársam is Szalókon élt vagy él, de látogatásaim megritkultak, s ha nem lenne a Tisza-tó, még kevesebbszer mentem volna.
Emlékszem, kisgyerek voltam, s egyik este már az ágyban feküdtem, amikor a rádióban arról kezdtek beszélni, hogy Abádszalók térségében a víztározót és környékét üdülőparadicsommá fejlesztik. Persze valószínűleg nem így mondták, hogy paradicsom. Apám meg anyám teljesen felvillanyozódott a hírtől. Én meg úgy élhettem meg, hogy fontos hely a szülőfalum, ha a rádióban beszélnek róla.
Érettségi után néhány osztálytársammal, barátommal átbicikliztünk a szalóki tározóhoz – így neveztük a környéken – sátorozni az akkor még szinte üres, kialakítatlan parton, amelyet azóta nyaranta zsúfolásig ellepnek a zömmel hazai üdülővendégek. Igen, iszogattunk, jól éreztük magunkat, s mert a földön, hálózsákban aludni nem túl kényelmes, másnap hamar keltünk, és kora reggel, mielőtt boltba mentünk volna, hatalmasat úsztunk-lubickoltunk a Tisza-tóban. Nem esküszöm, de azt hiszem, korábban nem jártam sem a tározónál, sem az abádszalóki Tiszánál. Később megfordultam ott sokszor. Mentem a családdal, gyerekeimmel is.
Utoljára tavalyelőtt ősszel jártam azóta várossá lett szülőfalumban. Író-olvasó találkozóra hívtak az Ember Máriáról elnevezett könyvtárba. Úgy időzítettem érkezésemet, hogy előtte végigsétálhassak az otthonos utcákon, s persze a parton is. Találkoztam néhány ismerőssel, s unokatestvéremhez, Pista bátyám fiához is bekopogtam, aki motelt üzemeltet a településen. Hosszú évekig próbálkozott Amerikában, de hazajött, s dunántúli létére Abádszalókon telepedett le, ahol nagyszüleink éltek. Váratlanul érkeztem, nem tudtam, otthon találom-e, nem is vittem semmit, ő viszont hamarjában teletöltött egy üveget jófajta házi pálinkával. Amikor később barátaimat kínáltam vele, sosem mulasztottam el megjegyezni, szalóki szilva, és hogy az egyik unokaöcsém csinálta.
Spanyolnátha (2008/ősz)
