Közlések
Mostanában nem hiszem el a halálhíreket. Az ilyesmivel persze ritkán marhul az ember, mégis valami buta ugratást sejtek mögöttük. Márpedig egyre több van, ami megérint.
Múltkor is. Női hang szipogja reggel a telefonba, meghalt egy közös ismerősünk. Elsőre egyértelmű, kiről van szó, mégis kétszer visszakérdezek. Ráadásul nem is baleset, hanem szívroham vitte el. Alig lehetett több harmincnál. Nem sokkal előtte kerthelyiségben sörözök vele egy nyári délelőttön. Szórakozottan rajzolgatok ujjammal a korsóra, megfolyik oldalán a pára.
Az érvényesülésről beszél, hogy milyen kurva nehéz. A tanszékeken, kutatóhelyeken múmiák és haverok kapaszkodnak a kényelmes státusokba. Tervezget és röhögünk, de vidámságunk íze a langyosan csapolt világos söré.
Meghalni nehéz. Meghalni könnyű.
Napközben közös ismerősökkel találkozom, de nem említem nekik a hírt. Később szememre is veti valamelyikük, te akkor már tudtad, s nem is szóltál.
Most meg egy ímél: „hallottad, hogy Z meghalt; nagyon durva”.
Ipartestületi székházból alakították ifjúsági házzá. A lépcső mellett kovácsoltvas korlát idézte a múltat, de a termek berendezésére már nem emlékszem. Csak arra, hogy állandóan csocsóztunk. Ütött-kopott volt minden, akár a nyolcvanas évek. Nem is tudom, mit lehetett még ott csinálni. Mondjuk, a következő évben ott alakult meg az egyik párt helyi szervezete. Hatan-nyolcan ültünk a félhomályos, hűvös nagyteremben. Az órás, akinek szűkös főtéri műhelyébe akkoriban sokan bejártunk politizálni, meg három-négy fiatal. Egyikük azóta miniszter lett. Ott volt a feleségem is. Meg én, a klubvezető.
Hétvégeken diákdiszkókat felügyeltem. Azért diákot, hogy cigányok ne mehessenek be. Ifjúgárdisták voltak a szervezők. Hajlamos lennék valami egyenzubbonyba képzelni a sovány sihedereket, lány is akadt közöttük, de valószínűleg csak vörös karszalagok voltak rajtuk, amikre R betűt varrtak. Egyik alkalommal valamelyik beszeszelt fiatal ököllel az arcomba vágott, mert nem engedtük be. A gárdisták gyorsan félrehúzódtak, így a hirtelenkedő fickó a társával együtt a nyakamon maradt. Szerencsére nem mutatkoztak túlságosan elszántnak, leszaladtak a kovácsoltvas korlátú lépcsőn. Én meg elmentem az ügyeletre látleletet vetetni, ahol a tájképfestő orvos csak enyhe arcpírt tudott hivatalosan följegyezni. Hazaérve beültem egy kád forró vízbe.
Z-vel abban a klubban találkoztam először. Zenekaruk volt, a haverját jól ismertem, egyszer vagy többször feljöttek. De igazából nem emlékszem rá. Illetve csak elképzelem, visszavetítem későbbi arcát nyolcvannyolcba. Megfiatalítom húsz évvel, atlétatrikót adok rá az izzadságtól csöpögő nyárban. Mondja a nevét, hogy ő Z, mondom én is az enyémet, s mintha pimaszul mosolyogna. De a pimaszul sem biztos, ha meg mégis, akkor az korosztályi sajátság. A neve ismerős. Az apja a főnököm főnöke. Vagy valahogy így.
Erőltetem az agyam, hátha rémlik másik találkozás is. Mintha. De az emlékezet inkább újrateremti a múltat, mintsem felidézi.
Évekig eszembe se jut. Tavaly tavasszal aztán érkezik tőle egy ímél. Elnézést kér, amiért félig-meddig ismeretlenül rám tör, majd lehivatkozza a kisvárost, ahol találkoztunk, B-t, a közös ismerőst, akivel együtt zenélt. Írja, hogy írogat. Megad egy internetes fórumot, ahol olvashatók a versei, s nagy rafináltan, ő fogalmaz így, küld két novellát, hátha valamelyik befér a lapba, amit szerkesztek.
