Jenei Gyula honlapja

Simon Ferenc
A létidő poétikája
Jenei Gyula költészetéről

                        „a vers // készenlét – mint a halállal majd, / egyedül van vele.” (belakja)[1]

A vallomásos lírai (poszt)realizmus a jellemzője Jenei Gyula költészetének, ami az ötödik versgyűjtemény után immár általánosan is kijelenthető.[2] Rendkívül szokatlan ez a mai verstermésben, hiszen a posztmodern korában nem divat ilyen szövegeket írni. Éppen ezért kiváló és felkavaró ez a költészet. Nincs benne kimódoltság, póz, szerepjátszás, erőlködés, minden sora őszinte és hiteles, méghozzá az élményköltészet szintjén, ami megint csak szentségtörésnek számít az antireferencialitás világában. Jenei Gyula nem szégyelli, hogy érez, hogy vannak gondolatai a világról, mer beszélni érzelmeiről, a vele történt eseményekről. Ezért hatnak annyira valóságosnak és természetesnek a versei. Érezhető, hogy itt nem fiktív történetmozzanatokról, képekről van szó, leírásai realisták. Részletezően pontosan és árnyaltan mutatja be emlékeit a gyermekkorból, amikor csúzlizott, vagy egy leány fenekét bámulta a buszon, majd az iskolában. Felidézi, apja hogyan és miért ivott sört, milyen volt az édesanyja, hogyan halt meg a nagymama, milyen volt régen a szerelem, és gyermekei közül vajon ki örökli majd a nagyapa zsebóráját. Visszatér Arisztotelész Poétikájához: a líra olyan utánzás, ahol kizárólag a szerző beszél. Költészetének legnagyobb erénye a közvetlen, mélyen személyes hang: a megtörténtet és a megtörténhetőt olyan lírai beszéddel teszi átélhetővé és érthetővé, ami megegyezik mindennapi tapasztalatunkkal. A magunkra ismerés, „a helyettem írták” öröme adja a szöveg örömét, amelyben a vers lehetséges világa hozzáférhetővé teszi a létet, felmutatja a mindennapiságban rejtőzködő létigazságokat. Az „igazat” mondja, nem csak a „valódit”. Ehhez egyre szaporodó emlékeit, máshol családi fotóit, legújabban pedig egyik ciklusában Tabák Lajos fényképeit használja nyersanyagnak.
            Jenei Gyula ugyanakkor nem naiv: vallomásos lírai (poszt)realizmusa, pszichológiai hitelessége nagyon is mai, ha úgy tetszik, posztmodern. Stílusa nem nyúlik vissza a tizenkilencedik századba, de még a későmodern idejébe sem, hanem poétikai eszközként használja a számára jelentéssel bíró, ezért folytathatónak érzett szöveghagyományt, beleértve ebbe a posztmodernnek tekinthető réteget is. Ha az önreflexió, az újraírás és az újraolvasás, az önértelmezés – noha nyilvánvaló, hogy régi jellemzője ez az irodalomnak – utómodern jelenség, akkor ez a költészete is az. Jenei Gyula azonban nem a lírai szöveghagyományt, hanem saját, korábbi verseit olvassa és írja, vagyis érti újra. Legutóbbi kötetének igazi nóvuma, hogy önmagát is hagyományként értelmezi. Ezzel a gesztussal kiemeli és radikalizálja önnön időbeliségét, előtérbe állítja saját történetiségét: rámutat személyiségének állandó változására és ugyanakkor önazonosságára, a létezés temporalitásának paradoxonára. A lét és az idő konfliktusát és lényegi azonosságát erőteljes lírai nyelven szólaltatja meg: „a tegnap lehet, hogy másként / történt, a holnapután nem biztos. / egy számból ha kivonunk egy másikat, / a különbséget maradéknak nevezzük.” (alakváltozatok) Sok esetben korábbi verseiből emel át sorokat, képeket, kérdéseket, és építi be – gyakran átírva – jelölt önidézetként szövegeibe. Az újraírás során apró, de lényeges változtatásokat hajt végre: módosít egy szót, megváltoztatja a kontextust, ezzel értékeli és minősíti is régebbi poétikai megoldásait. Fölfelé stilizáltnak érzékeli korábbi önmagát, ezért egyszerűsít, mondattanát a tiszta kijelentés, az értéksemleges megnevezés, a retorikai nullfok, az élőbeszéd közvetlensége felé mozdítja el.
            A fosztóképzés – ahogy az egyik cím is kiemeli – az újraalakítás legfontosabb módszere. Jellemző darabja ennek az árnyékot vetnek, amelynek előző változata mozdulatok címmel szerepelt a Valahogy (1992) című kötetben. „mozdulatunktól megriad a langyos / víz;part,// a mocskos habokon táncoló hold bevert arccal néz // a csillagokra. a bennem és a benned a bennünk kavargó indulatokat// / lassan magához emeli az elmúlás. hát magába tekeri az éjszaka. így is lehet // boldognak lenni:!? vágytalanul//ná vásott szívvel hallgatni, // amint a parti köveknek / nekiütődik az ősz, és egyszer csak // nem fáj már semmi. valahol sziréna szól. / fülledt // vágyakat söepöer a szél / a városból felénk, // arcomba halott lányok haja hullik. féltékeny közömbös kézzel // simítod ki szememből a múltat. az élet ennyi. // mozdulatunktól megriad a langyos vízpart...// szeretnünk kéne, amíg dideregve / megjön a hajnal, reggel // szeretnünk, // de csak nézzük egymást, ameddig // fáradtan, // és végtelen hosszú árnyékot / vetnek a fák” (Az átírásokat dőlttel, a kihagyásokat áthúzással jelöltem. S.F.) A palimpszeszt mutatja az erős, radikális törléseket, ami kigyomlálja a bombasztikus, fölösleges túlzásokat, nehézkes körülírásokat. A kérdések helyett kijelentések szerepelnek, a fiatalkori féltékenységet az idősödő közömbösség váltja fel. A végtelen helyett már csak hosszú az árnyék, de az nem csupán megtörténik velünk, hanem nagyon is ránk vetül. A fogalmi kimondás helyett az időbeliség lesz a kiemelten fontos, a szöveg egésze érzékelteti az elmúlás közeledésének megállíthatatlan folyamatát, amit boldogan, vágytalanul, hallgatva, egyetértően kell elfogadnunk, vagyis megértenünk.
            Önmagán kívül csak Kosztolányi Dezső és Füst Milán szerepel jelölt idézettel a Ha kérdenéd című kötet zárlatában, de ezeket is önmagára vonatkoztatja. A nem szomorú, nem vidám a Boldog, szomorú dalt és a Szellemek utcáját evokálja. Az alakváltozatok Janus Pannonius Búcsú Váradtól, a kép Babits Mihály Zengő légypokol című versére, a fosztóképzés a meghatározó költőelődre, Simonyi Imrére utal jelöletlenül; továbbá még egy talált szöveg értelmezése szerepel a kötetben (jelentésszintek). Ezen kívül semmi, ami a posztmodern intertextualitás korában elég szokatlan, de ez is bizonyítja, hogy Jenei Gyula önálló versvilágot épít. Nincs szüksége utalásokra, áthallásokra, alig él ezek lehetőségével. Nemcsak a szövegközötti térben él, nemcsak abból táplálkozik, hanem az általa teremtett szöveguniverzumot gondozza versről versre, kötetről kötetre, hogy pontosabb, tömörebb és lényeglátóbb, vagyis igazabb legyen. Ez azt jelzi, hogy mindig „ugyanazt” a verset, a verset írja, csak ennek különböző alakváltozatait hozza létre az egyes darabokban. „bogár mászik a bögre szélén körbe, / mint aki eltévedt távoli télben, s önnön / nyomát járja – égi körző parányi hegye –, / újraírva vonja-vastagítja ugyanazt a vonalat.” (fényárnyék, Kiemelés tőlem. S.F.) Az (újra)írás ars poeticájában a szöveg és a lét azonossá válik, így lesz a vers szöveggé formált létté, szöveglétté, létmetaforává. A névátvitel egyben létátvitel is: az ember körzőhegynyi, parányi bogárléte égi, önmagán kívüli eredetű, noha élete eltévedésbe, értelmetlen hétköznapi körforgásba, megértett vagy önfeledt, vagyis létfeledt önismétlésbe hanyatlott.
            A valóság, miképpen a múlt is, a maga egészében megragadhatatlan, ezért az ábrázolás és az emlékezés szükségképpen kiemel: a részekből konstruál egészet. A műalkotás ezért és így lesz a valóság utánzása, más szinten való megismétlése, annak „égi mása”. Ez akkor igaz, ha lényege szerint azonos a valósággal, ha helyette áll, mint annak tökéletes létmodellje. A lehetséges világ felépítése, érzéki megjelenítése: válogatás, formálás, átalakítás, metamorfózis, tehát fordítás, vagyis világolvasás- és értelmezés. Az interpretáció pedig ennek értelmezése. A műalkotás a szerző, a szöveghagyomány és a nyelv által létrehozott (nyelviesült) lét-idő-olvasat, amelyben minden benne van, mert ez maga a van. Hagyomány, erkölcs, múlt, jelen, jövő, valóság, világ, nyelv, élet, halál, Isten, természet, vagyis a teljesség olvasata, a tömörített totalitás, számítástechnikai metaforával: a lét.zip. Ha a létolvasat sikeres, akkor feltárul az igazság a fikcióban, ami leleplezi a létfeledséget, és szóhoz jut a lét, a tulajdonképpeni, az autentikus, az önmagával azonos lét. A ráeszmélés világossága megérti a lét egészét, és az egészet létként érti meg, vagyis megérti a lét értelmét, hogy mi végre is van a lét. A lírai (poszt)realizmus Jenei Gyulánál az emlékezés realizmusát jelenti, ami a jelenből érti meg a múltat, mert az emlékezés szükségképpen mindig másképpen értés. Ehhez hasonlóan az értelmező sem jobban vagy kevésbé, hanem másképpen érti meg magát a szövegben, ami egyébként a szerzőre is igaz, hiszen a szöveg nem azonos önmagával és a szerzővel sem, mert nincs benne közvetlenül és teljesen hozzáférhető módon a jelentés, hiszen az a befogadás interakciójában jön létre. Miképpen a szerző sem abszolút értő olvasója saját szövegének, mert már ő is olvasó akkor, amikor önmagát érti, és olvasó akkor is, amikor a valóságot olvassa, írja művé.
            A ciklusok egybeolvasása összefoglalja a Ha kérdenéd tematikáját. A szerző a rovargyűjtemény mintájára időgyűjteményt készít emlékeiből, gombostűre tűzi a felidézett életképeket, mozdulatokat, fényképeket. A második egység feltételes módban gondolja tovább a megtörtént eseményeket és lehetséges változatait, a „másképpen is történhetett volna” élményeit. Az innen az ott az időbeliséget teszi térbelivé, megmutatja, hogyan látszhat a jelenből a múlt és jövő, az életből a halál. Tabák Lajos fekete-fehér fotóinak kapcsán is a lét és az idő jelentése és ábrázolhatósága foglalkoztatja. A záró ciklus a kötetcímben feltett kérdésre válaszol, az eredmény: nem szomorú, nem vidám.
            A nyitóvers (kép) tudatos szerkesztés eredményeként került előre, mert képgazdagon és összetetten tartalmazza a legfontosabb motívumokat, utaláshálózatán keresztül a kötet minden pontjára eljuthatunk. Ebben két képet vetít egymásra az asszociációk és az érzékletes, erőteljes metonímiák, metaforák segítségével. Az első egy konyhai, gyermekkori délután életképe, a másik egy régi fotó, amit ez az emlék felidéz, ahol „a hajad belelóg a nyárba”. A fényképen, a „valóságban” a haj nyilván a szembe lógott bele, de a költői szemlélet a felcserélés retorikai alakzatával váratlanságot teremt: ez adja a sor poétikai hatását. A szemlélet: a szem élete, amikor a költő szeme él, akkor szemlél. A valóságon túl meglátja az igazságot: „a legfontosabb (…) az értelemátvitelben való ügyesség. Ez az egy tudniillik, amit nem lehet mástól megtanulni, s ami a rátermettség jele, mert jó értelemátvitelt alkotni annyi, mint látni a hasonlóságot.”[3] A két kép, az életkép és a fénykép „belelóg”, beszüremkedik a versbe: „légypapírba ragadt délután, / múlt időben verdes hosszan, / emlékek hártyás szárnyai / megkötnek majd a ragacsban.” Nyilvánvaló, hogy nem a délután ragadt a légypapírba, hanem a legyek – az általuk felidézett délutánon. Abba a sárgás, cukros, ragacsos, eléggé gusztustalan, de hatékony légycsapdába, amit rajzszöggel rögzítettünk az alsó konyha gerendájára. A legyek hártyás szárnyai kötnek meg majd a ragacsban, tehát emlékké lesznek. Az emlékezés visszafelé éli az időt, ennek megfelelően a múlt a jövőben lesz múlttá, méghozzá a mindenkori jelen által meghatározott múlttá. A két kép felidézi és módosítja is a másik jelentését. A szöveg alapmetaforája, hogy a légypapírba ragadt legyek az emlékeket és egyben az emlékezőt is jelentik. Képszerűen ezek a légypapíron, vagyis az időn ütött fekete légy-emlék-lyukak, amin keresztül az emlékező a múltjába, és olykor – előreszaladva a saját haláláig – a jövőjébe láthat. A névátvitelnek megfelelően az emlékezőre és emlékeire is átragadnak a legyek jellemző tulajdonságai: kölcsönösen felcserélhetők és egymásra vonatkoztathatók lesznek. A légypapír így emlékpapírrá, verssé, a létidő metaforájává lényegül át. Az emlékei fogságába ragadt emlékező – a lírai én, és általa az olvasói én – kétségbeesett, fáradt remegése, hosszú verdesése és tragikus kalimpálása, az enyészetnek kiszolgáltatott helyzete azonos a légypapírba ragadt legyekével. Sorsuk a negatív emlékezés: a felejtés. Ennek jele a fölhólyagzás a régi képen, majd a semmi és az elmúlás: „mint időn ütött lyukak, / sok apró, fekete pörsenés / rugdalja elszántan a semmit, / végül minden elenyész.” A szerző folyamatosan tágítja, átírja és pontosítja önmagát. Az életkép tárgyias leírásától a többes szám első személyű kijelentésen keresztül a személyes vallomásig jut el. A szöveg nemcsak az emlékek jellemzőiről szól, hanem az emlékezés szelektív és asszociációs mechanizmusát is bemutatja: „elenyésznek a részletek, / a mozaikok is összetörnek, / fáradt szívünkben kitartóan / verdeső emlékek gyűlnek.” A külvilág és a délután is fontos motívum, de csak díszlet, külsőség. A lényeg a záró gesztusban van, mert a kisimítás maga az emlékezés, a versírás, vagyis az önmegértés folyamata: „és ott csüng még az égen a nap, / üres árnyékot vet a délután, / a hajad belelóg a nyárba, / kisimítom félszegen, sután.”
            Ugyanez a vershelyzet hasonló gondolatokhoz vezette Babits Mihályt is Zengő légypokol (1930) című költeményében. Kérdés, hogy Jenei Gyula ismerte-e ezt a szöveget, tehát tudatos vagy tudatalatti jelöletlen szövegközöttiségről van itt szó, vagy egyszerűen arról, hogy a költői szemlélet – egymástól teljesen függetlenül – az azonos valóságdarabból ugyanarra a lírai következtetésre jutott. „(…) Messzebb egy légvonatban lobogó / enyves pántlika leng: a légyfogó; / rajt elfogott legyeknek tízei / s halálig tartó kínjuk zengeti. // Te hallod s mintha vergődő saját / lelked sötét zengését hallanád; / szárnyát veri, halálos csöpp fogoly, / s röpűl a Föld, a zengő légypokol. (…)”
            A múlt örök, végérvényesen megtörtént, ugyanakkor az emlékezés esetleges, a képzelet által is bővített, tehát változó is, befejezetlen, mert lezárhatatlan, csak kérdések vannak hozzá. (befejezetlen múlt) Miért ez a sok emlékezés, a régi képek nézegetése, a korábbi versek elővétele, átírása? Jenei Gyula legnagyobb kérdése, miképpen Heideggernek: a lét és az idő. Hogyan létezik az idő, mi az idő, és hogyan van a lét az időben, és hogyan van a létidő a költészetben? Ars poeticája: „a vers // készenlét – mint a halállal majd, / egyedül van vele.” (belakja, Kiemelés tőlem. S.F.) Az írásjelek, a pontok, a vonalak, a margók, a vers és a szívverés egymást felidéző ritmusa, szabályos ismétlődése, vagyis maga a költemény így lesz a lét és az idő metaforája. Hasonló lírai ötlet teszi megrendítővé a rácsodálkozások utolsó sorát még az első, a Hátországban (1990) kötetben: „két zárójel közé szült anyám.” Nem csak az emlékezés tartalma, hanem maga a folyamat a fontos, ami nem más, mint a halálra nyitott élet. A vers, az emlék: a halálhoz viszonyuló lét. Jenei Gyula nem pszichologizál, olykor nosztalgiázik, de mindezt azért teszi, hogy szembenézzen – a saját haláláig történő előrefutásban – a léttel mint idővel, a születés és az elmúlás, a két zárójel által határolt közöttel, a gonddal.
            Ahogy az egyik ciklus- és verscím mondja: innen az ott, vagyis a mindenkori innenből, a mostból a múltbeli és a jövőbeli akkor, vagyis életünkből a múltunk és jövendő halálunk hogyan látszhat. És előreszaladva a végig, mert bizonyosan eljön, az életünket záró jelig, az ottból visszatekintve – ami nem más, mint halálunk jelenné tett jövője, a jövő emléke – az életünk hogyan látszhat. A feltételes jövő idő vége felől – ami még hátra van –, vagyis a halál felől olvassa a hajdani és a majdani múltat, tehát a lét egészét jelenné: „hullámok, megfakult tengerkék, eső- // mosta ragyogás. arcod helyén, arcom / helyén – a papíron átüt lassan a rozsda, / alaktalan kis barna foltokban, ahogyan / bőrünkön a feltételes jövő idő. fényhez // ragad az árnyék, a tőhöz képzők, jelek. em- / lékezünk arra, ami lesz. összekeverednek / az évszakok, a mozdulatok. a termés elengedi / az ágat. innen az ott így is látszhat.” (Kiemelések tőlem. S.F.) A sortörés játékos paranomáziája szerint az em-lékezés az elme lékelése, olyan múltfúrás, amelyben az emlékezés mozaikjai kiemelik a lényeget az időből, így létté avatják. Nem az eltűnt idő van itt, hanem a felfedett, a megértett idő. Ahogy a nyelv az azonos alakúságban láttatja: aki megért, az már megért. A halálmegér(t)és, ami egyben létmegér(t)és is, nem föltétlenül az élet végén van, hanem a létidő egészében, a véghez tartó előresietésben, mert a halál a legsajátabbul bizonytalan bizonyosság, ami bármikor bekövetkezhet. Ha valaki beért, akkor már megérti, hogy leért, és nem kapaszkodik, hanem elengedi az ág-életet.
            Legutóbbi kötetének címadó verse (Ha kérdenéd) Jenei Gyula eddigi költészetének egyik legjobb darabja. A feltételes mód azért érdekes, mert a költő akkor is beszél, ha nem kérdezik: ezzel teremti meg a megszólalás pozícióját. A tiszta, öntükröző leírás szerkezete Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét idézi, mert az is magyarázza miértjeit, ábrázolja környezetét, a megírás folyamatát. A szöveg erejét növeli, hogy „retorizált hazugsággal” kezdődik. Azt állítja, nem tudná megmondani, mit csinált ma, holott végig arról beszél részletesen, hogy mennyi minden is történt. Számtalanszor megnézte és rögzítette az időt, vécére ment, teát ivott, nézegette a nagyapja zsebóráját, megetette a kicsit. A költemény részletes óratörténeti- és használati leírást ad a család időmérési szokásairól, közben pedig még erről az egészről verset is ír. „ha kérdenéd, mit csináltam ma, / hát ennyit: szavakat raktam egymás után.” Beleírta az órás reakcióját az összetört vekkerre, kifejezte viszonyát a versben szereplő eseményekhez, mindezt értékelte, és megállapította, hogy: „20:45. nem történt semmi – ma sem.” Alapkérdése, hogy a hétköznapi történések miért a „semmi” történései. Ha az „élet” történik, miért érezzük „semminek”? Hogyan semmi, vagy mi az a semmi, ami nem történt ma sem? A létben lévő semmi érzete ez, ami a gondoskodás miatt van. Ha a létező a gondoskodásban van, akkor nem ér rá önmagára, úgy érzi, hogy léte feledésbe merült, már személyisége sem az övé. „nincs / mit mondanom, a szavaimat el-/ használták barátok, nők, a postás, / a közértes, a vízóra-leolvasó; ők is / folyvást akarnak valamit, s ugyanúgy / nem tudják, hogy mit: túl a napi / vágyakon, egyszerű élvezeten: / próbálkozik velem a vers.” (próbálkozik). Úgy érzi, ő maga sincs egészen jelen, még önmaga számára sem, így élete elvesztette jelen-létét, jelentését, értelmét. Csak úgy „elvan” a világban: belevettetett, kivetül és ráhanyatlik. Ez a „beletörődés a megszokásba (…): «ahogy tegnap, éppúgy ma és holnap». (…) A holnapi, amelyre a mindennapi gondoskodás vár, az «örök tegnapi». A mindennapiság szürkesége azt tekinti változatosságnak, amit a napok éppen hoznak.”[4] „ha kérdenéd, mit csináltam ma, nem tudnám / megmondani. csak úgy telt a nap, ahogy / máskor.” Ugyanez a létidőérzés szerepel egy korábbi versében is: „még megint / már mindig / ma van” (már mindig, Grafitnap, 2002) A semmi érzetét az egyformaság ismétlődése okozza, amelynek jellemzője a heideggeri, pozitív értelemben vett fecsegés, ami ugyanakkor a mindennapi létmegértés eszköze is. „A mindennapiságot a mindenkori «egyes» jelenvalólét is többé vagy kevésbé ismeri saját egzisztálásmódjaként, mégpedig az unott kedélytelenség diszpozíciója révén. [Jenei Gyula kifejezésével ez a nem szomorú, nem vidám]. A jelenvalólét a mindennapiságtól közönyösen «szenvedhet», fásultságba süllyedhet, s oly módon térhet ki előle, hogy az ügyleteibe való szétszóródást ellensúlyozandó, új szórakozásokat keres. Az egzisztencia azonban a pillanatban is, persze gyakran csak «egy pillanatig» urává lehet a mindennapoknak, bár sohasem lehet képes kiiktatni azt.”[5]
            Az óraszerkezetek az emberi létezés allegóriájává válnak: „s mi a sérülékenyebb: az óra vagy a test? / lerakódik a finom rozsda, a mész az erekben, // elkoszosodik a szerkezet. késnek, sietnek / a szívütések.” Az óraember azonban nemcsak a testet jelenti, hanem mindent: a létezés egésze idővé válik. A múlt, a jelen és a jövő egyszerre jelenik meg. A jelenbeli emlékezés a gyerekkora, az emlékezés körülményeinek részletes és pontos, időbeli rögzítése emeli ki az állandó szembenézést az idő múlásával. A jövő itt is a halálig történő előrefutásban jelenik meg a mostban: „foglalkozom a gyerekekkel. nézem őket, / vajon melyikük örökli a zsebórát? 21:19.” Az órák, a kijelzők, vagyis maga az idő lesz cselekvővé, az idő múlása bánik el az emberrel, darabolja fel életét. Jenei Gyula nézi és érzi az időt. A ketyegő a szívet is jelenti, az időt jelző tárgyak is lüktetnek, mint a szív és az érben dübörgő vér, ezért fájnak. „csak a telefonok, a gáz- // tűzhely, a számítógép, a rádió, a cd-lejátszó, / s a dekóder kijelzői villogták zölden, sárgán, / pirosan, hogy telik az élet, kitelik. némán / lüktettek, jeleztek, fájtak. fájt a csönd, // amelyben csak az erekben dübörgő folyadék / hangja hallatszott álmatlan éjszakán, / meg a fölpercegő magányos szú. a gyerek- / korban hallatszik így a félelem. 18:13.” Az órákban az idő jelzése fáj. Ez a halálfélelem, a rettegés a lebírhatatlantól. A „fölpercegő szú” jelezőjében is megbújik a perc, a porlasztó, szétrágó idő, miképpen az idő mázsás tömbjét is a kvarc percegése darabolja morzsákra. A mobil is szeleteli az időt, a létezést, ezért riad meg váratlan csengésétől. Ha üt az utolsó óránk, ha lejár az időnk, akkor ki kell mennünk a létidőnkből, mert a halálban nincs idő, ott az „időtlenség” vagy a teológiai értelemben vett „öröklét” az úr. Csak a létben van idő, ezért a lét: idő.
            „13:41 a komputeridő. közben megetettem, / lefektettem a gyereket. nagyapám // négy évvel korábban meghalt, mint meg- / születtem. jó kezembe fogni a zsebóráját. (…) 20:43. ez már egy másik / nap. ismét leereszkedem a versidőbe.” (Kiemelések tőlem. S.F.) A komputeridő és a versidő szerepel a szövegben. A számítógép ideje az órával mérhető időt jelöli, ami azt mutatja meg, hogy éppen most van annyi óra, amit a gép, vagy bármilyen más időmérő eszköz mutat. Az időmérés létmérés is, ahogy a nyelv mondja: az óra megy, jár, mert ember, mert élet. Amikor fogy az időnk, akkor a halál felől fogy az életünk, a vég közeledik hozzánk percről percre, ezért is mondja a nyelv, hogy a mi időnk le-járt (már a negyvennyolcadikat tapossa), miképpen az óra, de az életet már nem lehet újra felhúzni. A mindenkori órára nézés jelzi a „mostok” múlását, az el-múlást. A vers minden időre vonatkozó mozzanata a versidő, ami „lejjebb” van, így mélyebb, általánosabb, mint a felszíni komputeridő. A versidő, az ábrázolt idő egésze teszi érthetővé, hogy a lét idő, vagyis el-múlás, halálhoz viszonyuló lét. A nagyapa négy évvel korábbi halálát a saját születési idejéhez, létbe jövéséhez, és ebből szükségképpen következően szó szerint a saját halálához hasonlítja. Ez a halálhoz viszonyuló, a halálhoz mért lét. A nagyapa emléke is a versidő része, de a nagyapa nem „tovább él” a zsebórában, hanem emléke az emlékezőt a saját halálával szembesíti, miképpen az is, hogy fiai közül ki örökli majd és különösen, hogy mikor, a zsebórát. Ezt azért jó kézbe venni, mert az ismeretlen nagyapát idézi, és a hétköznapi létmegértés – menekülvén saját halála természetes szorongásától – elleplezi, hogy a zsebórában metonimikusan a saját halálunkat tartjuk a kezünkben. A halál elől menekülő mindennapiság létmegértése, hogy „van élet a halál után”, hogy a nagyapa mégis „tovább él” a zsebórában. „Az ember tud a bizonyos halálról, s tulajdonképpen mégsem bizonyos a sajátjában.”[6] Az ember ezért, és mert eredendően kíváncsi, szereti nézni a szerencsétlenségeket – ez a katasztrófaturizmus alapja –, mert örül, hogy nem vele történt (a kép mögött).
            A vallás és a művészet úgy képes legyőzni az időt, hogy jelenvalólétünkből a hit és/vagy a hagyomány idejébe tesz át. Ha az ember nem tudja elfogadni a saját halálát, akkor ráhagyatkozhat, megtérhet a halhatatlanság, az örök élet bizonyosságába, ha azt kevésbé tartja abszurdnak, mint a világot. A szellem, a lélek halhatatlanságát, örök életét hirdető versek pedig a „Meg nem halhatok én teljesen” érzéséből születnek (Horatius: Melpomenéhez, Devecseri Gábor fordítása). De szándékukkal ellentétben ezzel éppen az ellenkezőjét, a halál lebírhatatlan hatalmát, hátborzongató idegenségét bizonyítják, hiszen már életükben emlékművet állítanak saját halhatatlanságuknak, tehát indirekt módon a haláluknak, ami egyébként érthető, mert ez egyben létük értelme is. A költészet, a vers-lét-idő az, ami felfed(ez): a valóság, a tények ellenére „átlát a szitán”, nem hagyja magát eltéríteni a látszattól, az elfedett igazságtól. A felfedettségben, az igazságban a lét színről színre látszik, míg az elrejtettségben, a nem-igazságban, a létfeledség létmegértésében csak tükör által homályosan, mert az csak a látszat. Ezért mondja Heidegger Hölderlint idézve, hogy „költőien lakozik az ember.”
            A Jenei-vers a megidézett életképet, fotót, emléket a részletek kiemelésével, felnagyításával, a tényszerű, kopogó mondatok, a tisztán fogalmi megnevezés retorikai-poétikai eszközeivel, és/vagy a felcserélés, a névátvitel alakzataival, metonímiáival, metaforáival, és az időszembesítés önreflexív gesztusaival (még, már, most, majd) teszi tragikus vagy tragikum nélküli elégiákká. A külvilág, a délután, a nap, az évszak, általában a környezet csak mellékesen, olykor ironikusan van jelen, mintegy „belelóg a képbe, a versbe”, mert a lényeges változás az időben történik. Az időábrázolás mellett a kisimítás a legfontosabb gesztusa, ami nem más, mint maga a kimondás, a megnevezés, az emlékidézés, vagyis a versírás, az önértelmezés, a vers-lét-idő-halál összegzésének a folyamata.
            A költői módszer a rögzítés: „néven nevezem, // amit lehet. tárgyiasítom az időt: szétfolyik, / mint a víz a fürdőszoba kövén. a felmosó-/ rongy felissza, kicsavarom: kevés koszos lé.” (megnevezi) A cél a megfejtés, a szembenézés: „bepötyögöm ezeket a sorokat a számító-/ gépbe: jó ez, mondom magamnak, // miközben szeretném megfejteni, mitől / olyan ismerősen valószerűtlenek a fények. (két délután) A megnevezés és az elhallgatás optimális arányát kell a költőnek megtalálnia, mert ha a kimondás kerül túlsúlyba, akkor túlírt, szájbarágós, fecsegő lesz a vers, ha pedig az ellipszis, akkor érthetetlenül széteső: „nem szabad kimondani / mindent, nem is lehet. kint permetez / az eső, bent az üres szoba. a falak // egymásnak dobálják a hangokat. állunk / még egy kicsit ott, ahol ezután már sosem.”(üres) Jenei Gyulának ez most nagyon jól sikerült. Megrendülten állunk költészete, a költészet, az életünk, a saját létidőnk poétikája, végességünk poétizált valósága, felfedett igazsága előtt, ami úgy szembesít bennünket saját halálunkkal az előrefutásban, hogy éppen ezzel részeltet a mindennapi élet hihetetlen csodájában is. Közvetíti az ittlét fölfoghatatlan örömét, a létmegértést, ami mindig egyetértés is, vagyis a létidő egészének, a halálra való szorongó készenlétnek, a gondnak mint a lét tétjének az elfogadása, a lét értelmének szabad választása.

EZREDVÉG, 2011/1