Novák Valentin: Írott fotóalbum (Ha kérdenéd)
Novák Valentin
Írott fotóalbum
Belelapozunk Jenei Gyula, Ha kérdenéd című kötetébe. S olyan ez, mintha egy baráti összejövetelen megmutatná életét összefoglaló fényképalbumát. Azt a régiféle albumot, ahol füstös, pókhálómintás hártyapapír óvja a fotóemlékezést. Lapozunk, lapozunk, egyre mélyebbre szállunk a szerző személyes létébe, de ez a megismerés mégsem tolakodóan bántó, sőt, egyfajta rácsodálkozás saját-történéseinkre. Így is lehet? Nekünk is megvannak valahol hasonló múlt-ereklyéink? Csak sikerrel lenyomatjuk őket a jelen hordalékával? Aztán óhatatlanul feltolul a kérdés, mire jó ez az analízis, megkönnyebbülhetünk, ha eszünkbe jutnak régvolt dolgaink? Vagy nincs is szükség itt megkönnyebbülésre… Egyszerűen kötelességünk ön-lényegünk megértéséhez a magunkra figyelés, a múltunkba szállás, a hajdani részletek fölötti szöszmötölés?
Jenei Gyula a múlt idő költője. Már a kötet első ciklusának címe is egyfajta rendszerező, gyűjtő elmét feltételez – „gombostűre tűzni”. Kicsit megölni, hogy megmaradjon. Személyes, nem elfeledhető, halálig visszaidézhető múlttá varázsolni a jelent. Ez a költő célja. Ez a passzív szemlélődés, mely aktív múlt-teremtés valójában. Emlékárnyak, poros pillanatok kísértenek. Légy, mint múlt idő, légypapír, mint emlékezet (Kép). E durva-szép alapmetaforáról röppenhetünk tovább Jenei gondolataival. Egyben megtudhatjuk azt is, e kísérlet, ez a múltfeltáró küzdelem csak fragmentumokat képes a felszínre emelni, olyan töredékeket, amelyek valójában nyelvvel kifejezhetetlenek. (E „nyelvproblémás”, nyelvfilozofálós, kissé elcsépelt attitűdnek ékes ellenbeszéde ez a könyv. Az írás lehetetlenségén (Belakja), ami manapság kötelező érvényű költői-írói felsóhajtás, hamar felülemelkedik a szerző. Minden kifejezhető a nyelvvel, csak akarni kell, mert ahol „isten kezéből kihullik a téli délután” (Fosztóképzés), mert ahol a „sápadt hold”-at „felhőrongyokkal pólyálja a szél” (Próbálkozik), ott az akaraton túl a tudás is megvan ehhez.)
Jenei Gyula „Befejezetlen múlt”-ját, amelyet másodpercenként továbbír, erős motívumok teszik fényérzékennyé. Az elmúlás, és végső városunk, a temető kikerülhetetlen fogalom (Mellérendelő), ha a múltat vesszük górcső alá. Az utazás nem különben, mely tér-idő szegmenseket kapcsol össze (egyre gyorsabban). Ha utazunk, vonaton utazunk, az emlékeinkkel (Megérkezik, Így van ez, Párhuzamosok), a csalóka, végtelenben összeérő párhuzamoson, ami nekünk, halandóknak az időmúlás legkézzelfoghatóbb tárgya.
A ciklus ars poeticájának is felfogható vers a Jelentésszintek, ahol a szerző nem véletlenül bíbelődik el a hárombetűs toldalékokon: mi a fontos – magas szinten élni valamiből (Gauss) vagy valaminek (Bolyai), ez a valami pedig a megidézettek kapcsán a matematikát jelenti. A költő életművet, jellemet épít erre a „-nak, -nek”-re. S felteszi a kérdést az érvényesülés „-ból, -ből”-je nem rontaná-e meg, a hit és elkötelezett költői szerep „-nak, -nek”-jét, ha ez a két párhuzamosan futó lehetőség találkozna. A fénysebesség képletéből generálódó relativitás azonban megoldás erre a dilemmára, amennyiben a problémán való túllépés megoldást jelent… De túllépéseink csak a halálig tartható megoldások, mikor is Gombostűre tűzi (cikluszáró vers) lényegünket egy kéz…
A „feltételes mód” feltétele, hogy képesek legyünk elmerengeni, továbbgondolni, élethelyzetté növelni egy lehetőség csíráját. Az utcán látott lányok efféle esélyek – egy egész életre, mely hirtelen átcikáz agyunkon, vagy csak egy szeretkezésre. Ezek a nővázlatok s a hozzájuk fűződő improvizációk adják e ciklus lényegét. Most épp egy kifestő könyvbe lapozunk bele, amiben a lányokhoz asszociált életképvázlatokat a remény és képzelgés tintájával színezzük ki. Érdekes kísérlet… De közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a képzelgés-jelen nem oltja ki a női entitásban rejlő erős múlt-jelleget (anya-anyaméh- visszakívánkozás).
Az „innen az ott” relativitás élménye, a szemlélődési, átélési, értékelési bizonytalanság jól megragadható a következő stádiumban. A ciklus egymást kioltó ellentétei, mintegy szimbolizálva az örök költői tépelődést (Innen az ott, Fényárnyék) szinte előkészítik a következő versfüzért, melynek címe „fekete fehér”, s egy tényleges fotókiállítás kalauza, ahol a fekete és fehér feloldhatatlan ellentéte épp a művek, a fotográfiák leglényegét adja. De maradjunk még az „innen az ott” ciklusnál. Az első három vers (Ragadozó, Görgeti, Látomást ragaszt) a természetet kínálja rejtekül, hiszen a táj kiolthatatlan része az ember, s fordítva. A bennelevés és velesodródás taója manifesztálódik: „ijedtében a szomszéd faluba // szalad a közeli gyalogút; arra // indul, amerre a nagyhasú felhők. // fehér szakállt növeszt a délután.” Aztán visszazuhanunk a hétköznapi dilemmák közé. Szabadnak maradás-e a lopás? Felmenthető-e a tömegszerencsétlenség Laokoon-csoportjának (A kép mögött) vagy az óriásplakát alatti történések (Innen az ott) kukkolója? „Csak az út fogy, meg a társak” – hangzik a parafrazált Janus Pannonius-allúzió. S bár tudjuk, hogy a diszkófény sebessége mindenütt ugyanannyi, s hogy a papírhajó a következő folyókanyarig sem jut el, mégis meg kell vonnunk életünk mérlegét – „egy számból, ha kivonunk egy másikat, // a különbséget maradéknak nevezzük…”, azét az életét, melyet leginkább kívülről szemlélünk, még ha azt is hisszük, nyakig vagyunk benne. A ciklus záró költeményének (Fényárnyék) „semleges délután”-jában pedig felüdül végre a lélek, eggyé válik kül- és belvilág, jelen és múlt, egyetlen léle”k”zet-egységgé, buddhai közöny-nyugalommá, redőnyök közötti végtelenné…
Mire azonban relaxációnk beteljesedne, az idő megszűnne, végletes színeivel és éveivel szakad ránk a már megidézett fotókiállítás („fekete-fehér // sorok Tabák Lajos képeire”). Most e kiállítás képei szó-zenét szülnek. Vajon az előhívott kép előhívhat-e olyan gondolatokat, amelyek többé teszik a megmerevült, rabságba ejtett időt, azaz a fotográfiát? Néhol sikerült, néhol kevésbé ez a próbálkozás. A guberáló asszony, a hadirokkant, a cseléd láb-kéz-arc triptichonja vagy a vashordó, a háztapasztó férfi, a panel-idill Jenei Gyula szavai által érzékelhetővé lesznek. Megelevenednek számunkra, akik nem látjuk a képeket. Ám néhol túl szájbarágósnak tűnik a kép szóvá „transzponálása”. Mintha vakoknak mesélné a képeket… Dehát vakok vagyunk in situ, hisz nem voltunk jelen akkor, ott, vethetnénk ellen… Igen, de most a versre vagyunk kíváncsiak, nem a képre, a vers indukálta többletre. Merüljön föl a versből egy esetleges képvízió, de ne a képrészletek tükröződjenek át egy másik művészeti ágba... Ahol ez a továbbgondolás markáns, ott azonban nagyon jól érzi magát a kettős műélvezetben lubickoló elme. A Szemcsés kép kislánya, aki már nyugdíjas lehet, a Vashordó munkáskeze („megvastagszik kezén a bőr. // másként ér tárgyhoz, nőhöz, gyerekhez”), A háttérben panelek túlélői, s nem utolsósorban a Mintha hatalmas játszó kisfiúja („ezerkilencszáznyolcvan- // öt. A homokozóban hihetően süt a nap.”) érdekes, továbbgondolós játékba híja az olvasót. Ez utóbbi fotó példának okáért azt sugallja Jenei Gyula révén, minél régebbi egy kép, annál hihetetlenebb a benne megőrződött valóság, s fordítva… Milyen igaz! Nem feltétlen gondolunk erre, ha antik fényképeket nézegetünk…
Az utolsó ciklus („nem szomorú, nem vidám”) egyfajta lefokozása a bennünk eddig épült várakozásnak. A költő lefokozza az időt, megfosztja történelemformáló szerepétől, épp a benne rejlő befejezettség-esélytől, s egyben degradálja a költészetet is („nincs történelem. // a költészet: váladék // utcakövön…” – Másutt esendőbb című vers” ). Aztán kegyelemdöfést is ad Kronosznak, miután szétszabdalta percre, órára, évekre; és zsebóra, karóra, vekker, monitor, valamint digitális pálcikaszámok kénye kedvére bízta, hadd késsen, hadd siessen. Mert ha nem járnak a múlást rögzítő órák, akkor megszűnik maga az Idő is. De ha pulzálna még néhány másodperce, akkor a versidő időtlensége végleg elemészti. Ám ez csak az elmúlásnak néha nekibőszülő ember agyjátéka. Igenis elenyészik minden! Az élet, a vers, a kötet. Az utolsó költemény előtt szöszmötölök. „Nem szomorú, nem vidám”. Olyan magától értetődő. Olyan ez, mintha egy baráti összejövetelen megmutatná életét összefoglaló fényképalbumát. S most becsukja. Félreteszi. Az idő fogy vagy megy vagy múlik. Ebben az áradásban kis cselekedeteink (hozzáértéseink, ügyetlenségeink) adják meg komfortérzetünket. Ha jól értem… De majd kinyitom újra a könyvet…
EZREDVÉG, 2007,/8-9
