Szarka Klára: Ha kérdenéd (Ha kérdenéd)
Szarka Klára
Ha kérdenéd
Jenei Gyula könyörtelen költő. Könyörtelen, de nem szívtelen. Sajnálom, gondolhatja, de tényleg, fáj a szívem, hogy az élet olyan vacak. Hogy nem bukfencezhetek a játszi verssorokban, de még csak nem is heccelhetem az olvasót a nagy polgárpukkasztóval”. Bocs, gondolhatja a költő, de itten nem látok mást, csak az apró kis árulásokat, a sivár, főzelékszagú mindennapokat, a romantikát idézőjelbe tevő ifjúi szerelmeket, a tisztesnek mondott – pedig csak nyomorúságos – szegénység szárnyakat nyesegető csüggesztéseit.
Jenei Gyula hangjából nem hallatszik indulat, nem durva, s nem provokál, nem csinál botrányt. Minek, mikor botránynak ott az élet maga: „anyámnak rossz a gerince, fáj a lába, / visszeres. anyám öreg, pedig csak / hatvanöt éves. amikor gimnazista / lettem, fiatalabb volt, mint most én.” (mellérendelő)
A rövid mondatok a versekben mint vízcsöppek koppannak halk, de folytonos, nyugtalanító neszezéssel egymás után. Közébük ékelődik egy-egy hosszabb. S ha a rövid kis sorok konok tárgyilagossága elől menekülnénk végre, tiltakozó értelmünket a puszta képekre irányozva, a hosszabb értelmező sorok olyan kegyetlen szabatossággal foglalják össze, ismétlik meg az érdes lényeget, hogy a lábunk ólomnehézzé válik. Maradni kell, és érteni. Megérteni ezt a csupa kisbetűs mondatokból építkező világot. Ezt a banális, kisemberes befejezetlen múltat: ahogyan apámnak – mikor vett néha / egy üveg sört, s borostásan, feltűrt /ingujjban ült a gangasztalnál, komótosan / kortyolva a langyos, habzó italt / (mindig langyosat, nehogy megfázzon), / járatta tekintetét a délutáni utca, / a nagyanyámként töpörödött birs / és a tyúkudvar között valahol // ott unatkoztam én is mindennek / közepén.” (két délután)
A világ mégiscsak előrehalad, szeretnénk remélni – kollégium és főiskola, szolgálati lakás, kölcsön írógép. S a hétvégi langyos sör helyett a fiúnak a versírás luxusa jár. Ez azért valami. Csak ne volna minden annyira kissszerű és szürke, hogy abba pusztán elfonnyadni lehet. Jenei versvilága a kiapadó életnedvek, a kifakuló színek, a terméketlen honokszemekként elpergő élet elsiratása: „írnék, // de semmi nem jut az eszembe. nincs / mit mondanom, a szavaimat el- / használták barátok, nők, a postás, / a közértes, a vízóra-leolvasó.” (próbálkozik)
A költő-Ikarusz szárnyait minden reggel megnyesegeti a rusnya szükség, esélye sincsen rá, hogy a naphoz repüljön, s a magasból fenségesen zuhanva, halálra zúzza magát: „tárgyiasítom az időt: szétfolyik, / mint a víz a fürdőszoba kövén. a felmosó- / rongy felissza, kicsavarom: kevés koszos lé.” (megnevezi)
A szerelmek emléke, jelene, létezése pedig csupa feltételes mód, ez a címe a ciklusnak is. Volt? Van? Igaz? Talán. „hajad fiús lenne, a szád vastag / és gyönyörű, melled kezembe férne, / s míg anyád a munkából hazaérne, / hemperegnénk halványkék lepedőn.” (hajad fiús)
Ahogyan bizonytalan maga a jelen is: igaz ez? Ez az igaz? Az innen az ott ciklus jelenidejű állóképek sorozata. Lenyűgöző tömörséggel és egyszerűséggel foglaltatnak bele ezekbe a sorokba a szorongások, bizonytalanságok és tétovaságok, amik feltolulnak kérlelhetetlen, ha megállhatunk egy-egy pillanatra a napi értelmetlen rohanásban. Hiszen a jelen ingoványos érzete a jövővel ijesztget: „ez nem az a vers, amire készülök, / ez nem az a szerelem, nem az az este; / messziről figyelem magam, nem vagyok benne / a képben. ez nem az a kép.” (innen az ott)
A fekete-fehér versei Tabák Lajosnak, a magyar szociófotó élő klasszikusának képeire íródott sorok. A ma 102 éves fotográfusnál sok generációval ifjabb Jenei úgy tekint a tabáki képi világra, mint közeli ismerősére. Nemcsak a közös lakhely, Szolnok miatt, hanem az alkotói lelki rokonság okán is. A harsányságot kerülő, de intranzigens következetesség képben és versben, több mint fél évszázadnyi élettávolságból is összehozza a fotográfust és a költőt: „a fák is megnőttek, ha idő- / közben nem törte ki őket egy részeg. / az autók régen szétrohadtak, gazdáik / újakat vettek vagy meghaltak. az ablakok // ugyanolyanok ma is. az erkélyek is.” (a háttérben panelek)
S hogy kétségünk se legyen a milyenségről. Arról, hogy múltat, jelent, jövőt, gyerekkort, apát és anyát, iskolát, szerelmet, családot, apaságot és az öregedés neszező jeleit, mind az egészet mégis miként is értsük, az utolsó ciklus, a nem szomorú, nem vidám szerény, de könyörtelen pontot tesz a leltár végére: „mázsás estékre / emlékszem: örömre, búra, közönyre, / zenékre, amelyeket ezután ír meg // valaki. jóvátehetetlen, távoli mozdulatok / közt válogatok: kezem kotorászva keresgél.” (nem szomorú, nem vidám)
SZÉPIRODALMI FIGYELŐ, 2006/4
