Novák Valentin: A meséken innen és túl (Grafitnap)
Novák Valentin
A meséken innen és túl
Végre egy újabb alkotó, aki nem gondol a mesterkéltséggel. Jenei Gyula kötete, a Grafitnap üde színfolt a gondolattalan, mai magyar versfabrikálók legnagyobb bosszúságára. Egy olyan kötet, amely lázas kutakodás a múlt szilvalekvár ízei, s a jelen medencehosszai között. Nem modern, mert hol modern ma már a pszichologizáló ön- és világkeresés?! Hol divat az őszinteség, a megélt élmény őszintesége, s hol divat a szimbolizmus?
Jenei Gyula nem mondható korán érőnek, s valószínűleg az irodalmi tülekedés sem vonzza. Viszont tanárságához, irodalmi szerkesztő voltához mérten sokat olvas, s tudja, mi a jó, s mi a kerülendő. Ehhez jön még az érett férfikor tapasztalata, a belül és nem kísérlet-kötetek tömege által kiérlelt markáns stílus, s máris teljes pompájában ragyog föl a grafitnap.
Nehéz elszámolni negyven évvel, vagy később a még többel (majd megérkezel). Kosztolányi próbálta, Vajda is küzdött vele. Nem is sikerülhet, ha megragad a szerző a külsőségek szintjén. De Jenei Gyula nem marad meg, mert megmerítkezik az őselemben, ami hol tenger, hol „csak” egyszerű víz, hol a medence. A magzatvíz biztonságából kilábalunk, aztán hánykolódunk palackpostaként (palackposták), majd negyvenéves korunkra rájövünk – a hánykolódás maga volt a rend, az élet rendje, a medencehosszak egymásutánja (medencekényszer), minek monotóniáját egy-egy kamasz leány lubickolása bontja csak meg. Az áradások című vers szürrealisztikus, metaforisztikus álomsodrában pedig az életfolyam s a vele érkező szerelmek szimbóluma ragad magával. Aztán a víz hóvá állhat össze, s máris a költő újabb, erős jelképében gázolunk bokáig (negatív nyár; tavaszi hó), egy olyas álomvilágban, ahol „a fák visszeres ágait // hóval fáslizza a tél…” E stabil, „sehová vezető” kép, akárcsak a „…lila lábú öregek törlik // töküket…”, valami nyomasztó végkifejletet, valami iszonyú, utazásmentes öregkort sejtet (múzeum). Valami rettegést a helyben maradástól, ami nem lehet Jenei Gyula sajátja, mert a szerző mindig mozog. A legegyszerűbben, tehát gondolatban – viszszamereng, nosztalgiázik. Vagy egy-egy hívó szó ragadja a múlt-örvénybe. De utazik is. Konkrét vonatozások és megérkezések (kavics) emlékeivel szembesülünk.
Közben pedig a nyughatatlan, bolyongó lélek magát keresi, vagy önmaga isteni részét, mondhatjuk úgy is, Istent magát. Nem véletlen, hogy a költő egy vonaton (írnám isten) – „buta számsorok fölé görnyedt valami hivatalnok // el-elbóbiskolt // de olyankor is úgy tartotta irónját // mintha ébren volna // lehet ő volt isten…” avagy egy medence fölött „találkozik” az Istennel (hajnali lebegés).
Az emelkedettségbe „belefájó” valós pillanatok nagy mestere Jenei (tavaszi hó; nem azonos, etc…). Előbbi versében a hóesésben kavargó érzésekből a kötelesség zökkenti ki – „megyek a fiamért a // bölcsődébe”. De itt ez a kötelesség a versszervező elem. A tavasz – (új élet metafora) feltartóztathatatlansága, és a tél hónyomai, az apa tapasztalata (hó) a növelődő (hull a hó és olvad) fiún ellentétbe feszülnek, s így ez már egy megemelt képi szint. A nem azonos című költeményben szinte a profánból épít ember-definíciót. A szögbe-lépés élményének bevillanása döbbenti rá arra, hogy változunk, s nem lehetünk azonosak múltbéli önmagunkkal, még ha akkori élményeink ma is és nagyon is fájnak.
Az ember végtére önmaga öregségébe száműzetik. Talán erről is szól e kötet. Talán, hisz biztosak csak a tankönyv-írók lehetnek. A „Petőfi-versek” [(már megszoktam magam…); (beszéltem ezt-azt)], a mindenki által megélhető „öregségbe száműzetés” és magára maradás „parabola”-tükrei, ahol a „szabadság illúzió”, és az élet „cukrozott epéjét” édesítő szók kimondása legalább olyan fontos, mint a szláv-orosz nyelvtengerben elsuttogott szerelem, hó, világ, anyám szavak…
A történet vége című, kötetzáró versben ott a kérdés – „mi lesz, ha végére érünk a játéknak? // a mesékben is az érdekelne, // hogyan éltek a történet után.” A cyber-valóság már a jövőbe mutat, de az akadályok unalmassá teszik magát a játékot, hisz a gép-világ előre-programozott, ha túljutunk mindenen, kezdhetjük megint az elején. Ennek megsejtése az unalom forrása. No meg az, hogy az igazi történések a kimondhatatlanon is túl vannak (Ottlik: Iskola a határon), ott, amely helyekről már a mesék is hallgatnak. Így nekünk csak az untig ismételt „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” formula marad. Ezen kell túllátni a költő szerint. Ám ezek az utak belső tájakra vezetnek, s nem villannak föl egy monitor mátrixpontjain.
A kötet Nap-illusztárciója (Hajnal V. Csaba munkája, akárcsak a tipográfia) jól szimbolizálja a könyvben foglaltakat, s a kimondható-kimondhatatlan ellentétet. A fény eljut az emberiséghez, a szó eljut az olvasóhoz, talán a költői érzelmek is (napkitörés), melyek javarészt visszahullanak a „költő-napra” (lírai én), de a gondolat, az ösztön legbelül munkál, emlékekből építi jelenvalónkat, s mire a felszínre ér, ha odaér egyáltalán, már egész más, mint mikor útjára lendült a nap- avagy lélek-középből…
AZ IRODARODALOM VISSZAVÁG, Új folyam, 14. szám
