Szabó T. Anna: "megkezdett mondhatatlan" (Ha kérdenéd)
Szabó T. Anna
„megkezdett mondhatatlan”
Vázlat Jenei Gyula kötetéről
Telik az idő, ahogy a fény jár: nyugodtan, biztosan, véglegesen. Telik a történet, ám az életet nem a nagy események határozzák meg, hanem a másodpercnyi részletek: a gyermek egy sírkő rézsút árnyékát és aranyozott feliratát nézi, a kiskamasz az állomáson várakozó lány fenekét bámulja, a felnőtt pedig anyja ősz hajszálát találja a süteményben. Titkos sorsfordulók ezek, nagy szavak és látványos érzelmek nélkül, de nincs nehezebb, mint pontosan leírni egy-egy ilyen pillanatot. Jenei Gyula mestere a megfoghatatlan megfogalmazásának: biztos kézzel, mégis gyöngéden nyúl a tárgyához, a részletekben megbúvó teljességhez. Akár a fényképész, akinek a képeiről olyan felejthetetlen figyelemmel ír, Jenei is kitartóan rögzít, de az ő megfigyelésének tárgya ebben a kötetben elsősorban a múlt. És akár a fényképész, a költő is tudatában van saját felelősségének, hiszen a leírás tétje (akár a versolvasásé) nem egyéb, mint a teljes ás tudatos átélés képessége. Enélkül „elenyésznek a részletek”, az élet egységes mozaikja helyett csak értelmetlen idődarabkák maradnak.
A köteten végighúzódó hasonlat nem véletlenül a matematika: az itt a kérdés, hogyan lehetne egzaktan leírni, „tárgyiasítani”, „néven nevezni”, „időtengelyhez” rögzíteni a szétfolyó időt – de csak a végtelenbe futó párhuzamosok szomorúsága marad, és a változás állandóságának tudata. Az emberi élet ideje, amely a kinagyított pillanatokban határtalannak és végtelennek tetszik, mégis behatárolt. A kötet egyik legemlékezetesebb versében a beszélő, mint valószínűleg mindannyian, szégyenkezve bár, de borzadó kíváncsisággal hajol az újságok tragédiákat megörökítő képei fölé, mert (de ezt már csak sejteni lehet) minden erejével azon van, hogy megértse, hogy a fotó objektivitása mögött milyen történetek rejtőznek, és hogy a végtelent valóban a végzet váltja-e föl, vagy ehelyett a halál nem pusztán átírja, hanem brutálisan és végképpen eltörli az életet – hiszen ha ez utóbbi az igaz, akkor az ábrázolás hiába egzakt, mégiscsak értelmetlen.
Matematika helyett tehát jöhet a nyelvtan, az igeidők biztonsága – ám ez sem eléggé pontos, hiszen „emlékezünk arra, ami lesz”, és „a tegnap lehet, hogy másként történt”; az emlékezés átírja az emlékeket, a fények váltakozása folyamatosan „más igeidőbe helyezi” a történéseket, érvényteleníti, vagy legalábbis felülírja a jelenidőt, a verset. A ritka egységessé komponált kötet cikluscímei is az idő palimpszeszt-természetére utalnak: „befejezetlen múlt”, „fekete-fehér” „innen az ott”. Akár a könyv végén utalásszerűen megjelenő Kosztolányi-versben, a „nem szomorú, nem vidám” felnőtt megtalálja az otthonát az időben, de tudja, hogy nagy ára van ennek: a gyermekkori időtlenség elvesztése.
Az átírások az emlékezés könyve, de nem a számvetésé: minden pillanattal úgysem lehet számot vetni. Ahogy az egyik vers kérdezi: „végtelennel kezdett mondatnak hol a vége?”. A költő mégis újra meg újra makacsul nekiül, hogy megírja a szüleit, nagyszüleit, a feleségét és a gyermekeit, az utazásait és a megérkezéseit, mindazt, amit látott és megélt, mert tudván tudja, hogy amiképpen mindannyiunk életének, az övének is vezetnie kell valahova, jelentenie kell valamit – ha mást nem, akkor legalább önmagát. Ettől az egyáltalán nem hivalkodó, de annál elszántabb, csendes heroizmustól lesznek igazán telítettek a versek és teljes a – voltaképpen befejezhetetlen – könyv.
Áldott minden írnok, aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol, mondja Pilinszky. Ahogy a jó költők általában, Jenei Gyula is érzi, hogy nem ő próbálkozik a verssel, hanem ővele tesz próbát a vers: odaszólítja a papírhoz. Titkos, bizonytalan, ám voltaképpen isteni sugallatra íródik – de persze Jenei soha nem használná ezt a ködös kifejezést az ihletre. Csak annyit mond ki, hogy „a vers készenlét”. Minden vers az életről szól, az életünket latolgatja és teszi próbára. Írás és olvasás közben olyan egyedül vagyunk vele, mint majdan csak a halállal. Ám olvasás közben megértjük, hogy ez a magány, ha fájdalmas is néha, mindig értelmes és örömteli. A fény mozog, bár állni látszik, de az írás mégis képes megállítani az időt.
Szabó T. Anna honlaján
