P. Nagy István: „Mélyhűtött emlékek” (Grafitnap)
P. Nagy István
„Mélyhűtött emlékek”
Szeretnék írni olyan lágyan ömlő / szabad verseket, miként ama svédországi T. G. úr, aki / páncélosodó maszkjaink mögött / fölvillantja a kamasz hiteket” – fogalmazza meg Jenei Gyula első kötetének (hátországban, 1990) egyik, címében is beszédes (határtalanul), ars poetica-értékű versében szerzői intencióját, s ez a forma és tradícióválasztás számára, úgy vélem, a több mint évtizedes távlatból is vállalható, még ha – az azóta megjelentetett három kötet tanúsága szerint – opusából változatlanul hiányoznak is az igazan nagyszabású verskompozíciók. Az idézett költemény második felében arról ír, hogy a verseknek – bizonyos létszituációkban – igenis lehet küldetésük: „élni tanít a / szélsőségeket egybekötő muszájon / egyensúlyozva föld és ég, / haza és tartózkodási hely, / valamint a gyermekkori fürdőzések / örvényes meztelensége és az / úszósapkás medencekényszer között.” Azaz: a költemény mint nyelvi-poétikai képződmény akár eszközjellegű is lehet a hazátlanság és a nyelvi veszélyeztetettség „muszáj”-helyzetében.
Jó tíz éve tehát Jenei Gyula még hitt abban, hogy a versnek bizonyosfajta missziója van (lehet), határai, illetékességi köre kiterjeszthető: „föld és ég”, gyermek- és felnőttkor végletei, „szélsőségei” általa összekapcsolhatók, egyidejűsíthetők, minthogy a vers emlékek zárványa: „a csitri szerelmek / májusi glóriájának emlékét / égeti belénk.” Utóromantikusnak tűnő költészetfelfogása szerint olyan önkifejezés, amely képes fölszámolni a lírai időn kívüliséget, feloldani a közelség és messzeség dichotómiáját. A verssel szemben megfogalmazott túlzó elvárás, a teherbírását próbára tevő szándék megvalósíthatatlanságát jelzi azonban már a kötet utolsó előtti darabjának zárlata: „felkoncolt emlékeket forgat szájában az idő” (téli éjszaka).
Amit a költői szereppel, a költőséggel csak barátkozó ifjú költő talán még nem tudatosított: a megvalósulás, a hatás jórészt formaprobléma, a lírai eszközök, a technikai-nyelvi hatástényezők függvénye, kevésbé a fogalmilag kifejezett szerzői szándéké, szemléleté. Azaz hatásfoka a befogadó felől értékelhető igazából. Jenei Gyula első három kötete (a már említetten kívül az 1992-ben kiadott Valahogy és az 1997-es A víztorony vitorlái című) jóformán teljesen visszhangtalan maradt: szélesebb körben nem terjesztették, így hiányzott mögülük az értő és értékelő közeg. Meglehetősen egyéni hangú költőről lévén szó, persze kérdés, hogy a folyamatos visszajelzések milyen mértékben érintették, alakították volna ezt a versbeszédet, lírai karaktert. Nem valószínű ugyan, hogy első kötete utolsó versének záró sora önmagát beteljesítő próféciává vált volna („nem várok jövőt”), minthogy a folytathatóságot a tehetsége és a költői szó már-már költészeten túli erejébe vetett (akkor még) megingathatatlannak tűnő hite szavatolta, ám a „szövegek vetélkedésének”, párbeszéd szituációjában nem tartom kizártnak az önkorrekciót, a súlyponteltolódásokat.
Amit Jenei Gyula vitathatatlanul átment legújabb és az első „igazi”, mert igazán kiérlelt darabokat tartalmazó kötetébe, a Grafitnapba az előzőekből, az a hangvétel, az intonáció. Ezt a sajátos, jeneis alaptónust már a kötet öt ciklusa első versegyüttes legelső, cikluscímadó és előhangként is értelmezhető versének hangoltsága meghatározza: ha mennék. Ennek hangját nem a megnyugtató célba érkezés, hanem az utazás, az úton levés nyugtalansága és a céltalanságtudat kínzó érzése modulálja: „nem is tudom / medúzás lusta partokra / vagy szigorú fjordok közé / húzna szívem”. (Erre rímelnek előző kötete – képek a tornyon – egyik emlékezetes költeményének sorai: „sehonnét sehova megyünk” és: „megyünk amerre a víz visz”.) Sajátos utazásversek ezek – valódi úti élmény nélkül.
Álomversek lassú képei, sugallatos tárgylajstromok (múzeum, néz, ízek, üres keret, már mindig), amelyeket az emlékezet merevít már-már mozdulatlanná. Az emlékezés, a félmúlt és régmúlt, a pusztuló emlékek összekapcsolódnak az idő mint létező motívumával, a történések, dolgok, alakok időbeli meghatározottságát, az időélményt metaforák és analógiás képek sorával érzékeltetve: „mélyhűtött emlékek” (már mindig), „emlékek szivárognak” (áradások), „az emlékek, amelyek folyvást hazahúznak” (már megszoktam magam), „templom tornya emeli a gyerekkor egét” (készülődés esőben); „a gyermekkor fái” (üres keret); „a gyermekkor birsalmaszaga” (hírek); „cigánykereket vető gyerekkor” (szitál a fény); „a gyerekkor még átdereng” (tetőkre lát).
A kötet egyik legsikerültebb darabjában, az ízekben egy roppant egyszerű alakzat, a felsorolás, a leltár módszerét alkalmazva a színhatások vizuális élményével, az illatérzetekkel a szenzuális képalkotás, az érzékelés gyönyörének példaversét írja, amelyben az üres spájz sajátos és szokatlan önmetaforává hasonul. A látványelemek, az „ízek” asszociatív ereje persze hatatlanul a lírai szöveg holdudvarába vonja a gyerekkort is: „ha gyerek- / korom mézes kenyerét harapnám, belefájdulna a fogam”. Ma már „fáradtak a számban az ízek”, a „lőcsén befalt ecetes hering harmadától / egy hétig fájna a gyomrom”. A kiüresedett jelen és az értékgazdag múlt szembenállását érzékeltetik az utolsó sorok: „gyomorbajos koldus / ez a kamra, ácsingózik a bőség után; rég elfeledte, / milyen ízű a dióhoz harapott jonatán.”
Az emlék és a gyerekkor hagyományos, ám mégis „működő” képeibe az értelmező – meglehet, a szerző szándékától függetlenül – belelátja a magyar líra közismert „szegény kisgyermekének” alakját. Jenei Gyula verseiben a csonkolt sorvégek, a néha éles soráthajlások, a sor- és szakasztagolások miatt a szavak ritkán kerülnek rímhelyzetbe, de talán nem véletlen, hogy a két kupica között című versében a kitüntetett szót, a „gyerekkor”-t két egymással rímelő, Kosztolányira vonatkozó allúzióként is értelmezhető szó fogja közre: „csak régi, / mint a gyerekkor, / olyan égi.” Ám a beszélő nem oldódik fel a gyerekkor élményeiben, csupán átdereng „valami múlt a mostba” (galambok régi állomás felett). Ez a háttérderengés valami nehezen meghatározható és e költészetben még csupán nyomaiban jelentkező transzcendencia iránti igényről tanúskodik – néhány újra és újra visszatérő szó (nap, fény, Isten) legalábbis ezt sejteti.
Az időtapasztalat, a mulandóságtudat képsorai, az esetenkénti köznapiasság, a versnyelv fellazítása, az élettények, problémák szövegbe kódolása viszont ezzel ellentétes, a lét- és élményköltészet pozíciójában rögzíti ezt a versbeszédet. A kiemelt fontosságú, emblematikus értékű szavak hálójának csomópontjai az idézett megnevezések, akárcsak a víz, eső, hó, sár, az ázás, évszakváltás képei, amelyek az eltávolítás gesztusai és az esetenkénti nem konvencionális szövegformálás ellenére is közel hozzák a lírahagyományban otthonos olvasóhoz Jenei Gyula költészetét. Az „elidegenítő effektus” alkalmazása különösen a fokozottan környezetrajzos, gondosan szcenírozott múltidéző és évszakversek esetében szembetűnő. Ezek érzelemteli képei – az olvasói elvárásra rácáfolva – nem a jelenből való elvágyódást involválják, „hűvös birtokviszony rajzol határt” a megidézett életjelenségek köré (negatív nyár). Az elégikus színezetű, tömör létösszegzésként is értelmezhető tavaszi hó című költeményének tizenöt karcsú sorában a szél kavarta hópelyhek és – kontraszthatásként – a fekete varjúsereg mozgalmas képével vázolja a vershelyzetet, hogy aztán ezt egybejátssza az évek múlását sugalló, eredetinek nemigen nevezhető évszakmetaforával, ám a „harminchét nyálas ősz” ellenpontozza, a verszárlat pedig („megyek a fiamért a / bölcsődébe”) érvényteleníti a toposzt, azaz – az irónia révén – úgy fokozza, hogy csökkenti a hatását.
Az idézett versek bizonysága szerint Jenei Gyula kontemplatív, meditatívmelankólikus költői alkat, akitől távol áll a nárcisztikus önhangsúlyozás. A legtöbb verse lefojtott érzelmű magánbeszéd, melynek szövegegységei a kulcsszavak, a motívumegyezések révén szorosan kötődnek egymáshoz, gyakoriak közöttük az átfedések, áthallások. Lírája tehát egytömbű, monolit, amelyet csak kivételesen és alkalomszerűen bont meg egy-két szerep hívószava (példa erre a történet vége című ciklus két Petőfi- és egy Baka-verse), de ekkor sem a stílusimitáció, újrafogalmazás, hanem a sorsfelmutatás okán. Intim költői világában azonban jelen van a csendes derű is, az otthoniasság hangulatai, amelyek egy igencsak rokonszenves lírai egyéniséget revelálnak, „aki a verset írja”, de ugyanakkor meglátja a „szomszéd tetőket”, érzékeli a „zöld foltok”-at, a „moha-nyugalmat”, miközben – amolyan ezredfordulós mementóként – a „képernyőn forognak számolatlan csillagok” (tetőkre lát).
BÁRKA, 2003/4
