Kiss László: A képek mögötti csönd (Ha kérdenéd)
Kiss László
A képek mögötti csönd
Nyilván nem véletlen, hogy Jenei Gyula legutóbbi kötetének hátsó borítójára éppen Szabó T. Anna írt ajánló méltatást: a megfigyelt tárgyak versbéli újraalkotása, a hétköznapi apró jelenségek színre vitele, vagy épp a családi líra újragondolása, ami a Ha kérdenéd verseiben fontos szerepet játszik, ugyanúgy az említett költő verseinek is hangsúlyos jellemzője. Amiből persze a tárgyalt verseskönyv saját hangjának hitelességére vonatkozóan semmi nem következik.
A megszólító (önmegszólító?) kötetcímhez hozzágondolható kérdésekre a szerző lassú és csöndes versekben keres vagy ad választ; ugyanakkor talán egyetlen kérdés van, ami választ kíván – ezt járják körül a kötet versei, ami egy lehetséges oka annak, hogy minden egyes szó és kifejezés kisbetűvel van szedve. Lassú és csöndes, mert elgondolkodó, tárgyakkal-emlékekkel bíbelődő, érzékeny versek a Ha kérdenéd szövegei, miközben képek segítségével idézik a múltat és közelmúltat. Ezek a képek tíz vers erejéig nagyon is „valóságos” képek, hiszen a fekete-fehér című ciklus az idén 103 éves „szociofotós”, Tabák Lajos fotográfiáira írott költeményeket tartalmaz. A fekete-fehér a kötet talán legizgalmasabb blokkja: esztétikai hitelességén túl morális elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot, s a másodmodernségre jellemző szolidaritás-lírát megidézve szól arról, hogy „a szegénységnek is vannak / fokozatai.”. A tíz vers kísérletnek is felfogható – hogyan viszonyul az írás-tett a fény-tetthez, a költői mű a fény művéhez: „hátulról zuhan rá a fény. megrajzolja / sziluettjét. sziluettjét rajzolja meg.” (Ezerkilencszázötvenhárom). A fel- és megidézett képek olykor nosztalgiáról árulkodnak (a „kantáros nadrágban” játszó kisfiú mellett „a homokozóban hihetően süt a nap” – Mintha hatalmas), olykor szociografikus üzenetük is fölsejlik („az autók régen szétrohadtak, gazdáik / újakat vettek vagy meghaltak. az ablakok // ugyanolyanok ma is. az erkélyek is.” – A háttérben panelek). A szociográfia eredendően a problematikusan definiálható néphez, a vidékhez kapcsolódó műfaj. Ennek megfelelően a proletár világ kellékei mellett a földből élők keserűsége is szóhoz jut: a beszédes Mintha ugyanaz című versben a kép-író áldásos tevékenysége nyomán „a kopott kucsma” alatti „vastag ráncok”, „a trágyát szóró / paraszt lába” és a tudatlan / cseléd” alakja is örökebb életre kel.
A kötet alaphangját a Kép című vers adja meg, amelyben a „mint időn ütött lyukak” hasonlat és a „mozaikokra tört konyha” metaforája az emlékezés természetére irányítja az figyelmet: „légypapírba ragadt délután, / múlt időben verdes hosszan, / emlékek hártyás szárnyai / megkötnek majd a ragacsban.”. Az ezt kísérő – többszörösen – elégikus hangulat („a mozaikok is összetörnek”) a kötet második versében, a Fosztóképzésben, egészen pontosan az első versszaknak a műfajt alapvetően jellemző idő- és értékszembesítésekor mutatkozik meg teljes valójában – „a harsány szavakhoz fiatalság / kellett. a dolgok osztatlan szemlélése, / amikor a részek még nem nyerték el / árnyalataikat” –, s ez a kissé lemondó, beletörődő hang innentől kezdve a kötet egészében érződik, egyben természetesnek, hitelesnek is tetszik.
A múltba néző kísérletek sora hívja elő az utazás toposzát. A versek beszélője gyakran van úton (keze ügyében bőröndje, abban: összegyűrt ruhák, szennyes), s ebből a megfigyelői pozícióból veszi szemügyre környezetét, hogy a tényleges nézelődés, a táj szemlélése előbb-utóbb az időbe tekintéssé formálódjon. A múltra eszmélést, a bergsoni időélményt érintő kétely mintha József Attila hangján szólalna meg – „ami elmúlt, csak az vibrál / szüntelen” –, miközben épp ebben a Befejezetlen múlt című versben merül föl rengeteg költői (?) kérdés a múlttal, annak jelenre vonatkoztathatóságával kapcsolatosan. A kérdőjelet az indokolja, hogy a sorjázó kérdések csupán látszólag árulkodnak bizonytalanságról („az udvarvégi bodzáról égbe dobált kicsi / alumíniumrepülő vagy az ereszalji veréb- // fészkek zseblámpafényben szétcsúzlizott / nyugalma bennem él még?”) – mögöttük, bennük ott van a címbe emelt bizonyosság tudata. A Párhuzamosok „mindig hazafelé megyek” tagmondata is azt a létbölcseletet fogalmazza meg a szentenciákra jellemző határozottsággal, amit majd a Jelentésszintek paradoxonja vet föl újra: „végtelennel kezdett mondatnak hol / a vége?”
Jenei Gyula verseinek nyelve néhol a klasszikus modernséget idézi, elsősorban a megújulni itt sem képes „fáradt” jelző ragozott alakjaival, amit a másodmodernség lírájára emlékeztető, a múlt század húszas-harmincas éveinek fordulóján gyökeret eresztett epikus dikció ellensúlyoz, vagy épp ír fölül, mint az a Mellérendelő utolsó néhány strófájában is megfigyelhető, ahol ráadásként az enjambement stilisztikai erejével produkál izgalmas költői játékot: „…anyám templomba jár, / és naponta több órát imádkozik, / nem néz televíziót, kilószámra // gyártja a süteményeket, hogy / legyen mit ennem. némelyikben / néha ősz hajszálat találok. anyám / leheletén érződik, hogy cukorbeteg.”
A kötet utolsó ciklusa mindössze három verset foglal magába. Ahogy az első blokk előkészítette a könyvet, fölvillantva a legfontosabb motívumokat, kialakítva a később következetesen végigvitt hangot, a záró ciklus az összegzés feladatát látja el, utalva egyben a továbblépés elkerülhetetlenségére is („távoli mozdulatok / közt válogatok: kezem kotorászva keresgél.” – Nem szomorú, nem vidám). A Másutt esendőbb ennek a summának úgy az egész kötetre, mint a szóban forgó ciklusra érvényes összefoglalását adja, hiszen a mostanra már sokszorosan tudatosított időbe vetettség („játszik az idő, halad”), a mozaikosra törött múlt-élmény („a történelem történetekre / esett”) és a tágabb értelemben vett családi líra elemei egyként föllelhetők benne („másutt esendőbb vagyok / s nyelvtelen – mégsem / tudom, hazám ez // vagy kényszerlakhelyem.”). Így lesz a könyv záróakkordja két nagyvers, a rég halott nagyapa ezüst zsebórájának tanulmányozásából a jelen idő állapotáig ironikusan eljutó Ha kérdenéd („20:45. nem történt semmi – ma sem.”), illetve a záró darab, az idézett Kosztolányi-átirat: a beérkezésen túli állapot rajza.
Jenei Gyula alig több, mint hetven oldalra rúgó kötetében bizonyára van pár olyan szöveg, amely átgondolható, továbbformázható volna, bizonyára olyan is akad, amely nem föltétlen találja meg helyét a kialakított kontextusban, de fontosabb, hogy a könyv nem egy olyan verssel, sőt strófával, s akár sorral is megajándékozza olvasóját, amelyhez tanácsos lesz majd néhányszor visszatérni, például, utazás közben. Mondjuk, „áll nagyanyám a szakadó / esőben.”
IRODALMI JELEN
