Murányi Gábor: Csöndes patriotizmus (Ívek és törések)
Legegyszerűbb, ha bevallom: Jenei Gyula beszélgetéskönyvét Ember Mária miatt vettem a kezembe. Noha az anyamesteremmel még 2001-ben készült interjút jól ismertem, egykor kéziratban is olvastam, szűk évtized után hajtott az emlékez(tet)ő kíváncsiság. Véleményemet az újraolvasás után sem kellett módosítanom: Jenei az egész életmű ismeretében nagyszerűen kérdezett, érzékenységével, empátiájával olyan bensőséges, időn kívüli hangulatot teremtett, hogy a kérdezett – feledve halálos betegségét, fájdalmait – levetette évtizedeken át viselt önvédelmi páncélját, és beszélt és mesélt. Persze, igaz az is, hogy Jenei „jó pillanatban”, az élettől való búcsúzás, a visszatekintő összegzés hónapjaiban faggatta a Hajtűkanyar íróját, akiből, nemzedéke és saját sorsán meditálva bukott ki a keserűség diktálta félsz, hogy „talán több és jobb telt volna tőlünk, ha a szabadság körülményei között dolgozunk”.
Évtized távlatából az Életmű a történelem árnyékában című Ember Mária-interjú egyik momentuma valósággal fejbekólintó. A kérdező, az Eső című Jász-Nagykun-Szolnok megyei folyóirat főszerkesztője nyilvánosan is megkövette a „megbántódott” Ember Máriát. Tette ezt azért, mert belátta, szerkesztőként hibázott: átsiklott egy, a folyóiratában megjelent recenzensi mondaton. Az El a faluból című Ember-kötetet méltató, nem mellesleg: azt maximálisan elismerő kritikus, Szekér Endre tollára ugyanis az a megállapítás csúszott, hogy az írónőt „sok helyre hívták”, s hogy „mehetett volna másik hazájába” is. „Nekem csak egy hazát adott a végzetem” – reflektált az érzéketlen kijelentésre Ember Mária, hozzátéve, hogy „ez a bizonyos félmondat, biztos, hogy nem rosszindulatból íródott. Ellenben veszélyes jelenség, mert ha az embernek a fülébe naponta csöpögtetik a mérget, megszokja, s néha még írástudók sem veszik észre, milyen jelentéstöbblete lehet egy félmondatnak.”
Akkor, 2001-ben, még itt tartottunk.
De mielőtt végképp elkanyarodnék, vissza az interjúkötethez, amely az elmúlt hetekben engem temérdek bepótolni valóra figyelmeztetett. Az Ívek és törésekben a maga is többkötetes költő, Jenei – aki 1998-ban indította útjára pátriája, a megye literátorait összefogó folyóiratát (esztétikai és politikai irányzatoktól függetlenül) – ezúttal a szerkesztőtársaival, szerzőivel, barátaival, sorstársaival folytatott beszélgetésekből állított össze egy kötetnyit. Az Eső belső vagy külső holdudvarához tartózó tíz megkérdezett alkotó közül háromnak, négynek a nevét sem hallottam. Ha Ember Máriát és a minap a digitális akadémikusok közé választott Darvasi Lászlót leszámítom, igencsak bajban lennék, ha a meginterjúvoltak könyveinek akár csak a címét kellene felsorolnom…
Az országos irodalmi kánonon kívülrekedtekről szóló írásokat gyakran lengi körül a gyanú: „nyilván” a kompenzáló vidékiség belterjes sirámairól esik majd szó. Ezen előítéletnek az Ívek és törések csendesen megrendítő cáfolata: a minden porcikájukban a művészetben (de többnyire nem abból) élő – és valamilyen szálon a megyéhez kötődő – alkotók mesélnek, anekdotáznak könnyed iróniával vagy depressziómélyből felfakadó gyónással, elmondják magán- és közéleti gondjaikat, reményeiket, helyeselnek és ellentmondanak a műveiket, életüket és helyzetüket talán mindenki másnál behatóbban ismerő Jenei Gyulának. Igazi párbeszédeket, a kérdések fő sodrától ráérősen el-elkalandozó, majd oda visszatérő társalgásokat rögzített a riporteri szerepet vállaló Jenei mikrofonja; ez által, s így lett a kötet a csöndes patriotizmus könyve is.
A meghittségük ellenére is kemény beszélgetéseket olvasván rajtam zavarba ejtő kettősség lett úrrá: a kifaggatott írók, költők ugyanis közeli ismerőseimmé váltak, a műveikből idézett frappáns mondatok, emlékezetessé rögzült verssorok nyomán már-már abba az illúzióba is ringhattam magam, hogy valamelyest már a műveket is ismerem. Aztán, a disputa újabb fordulatánál kiderült, hogy ezt és azt, azután meg amazt, ezért vagy azért, de feltétlenül el kell majd olvasnom. Mondom, írtam, hiánypótlásban vagyok, például Dienes Eszter hátborzongatóan gyönyörűséges verseiből – melyekhez a beszélgetés címéül választott („Élve megmaradva, meghalni volna jó”) sor vezetett el – jónéhányra nem csak rábukkantam az Eső honlapján (http://esolap.hu<http://esolap.hu/>), de digitális archívumomba is másoltam, ami már majdnem olyan, mintha meg is vettem volna egy verseskönyvet…
És előjegyeztem magamnak Benedek Szabolcs 1997-es, első regényét, a Nagy Degenerációt. Erről a kötetről ugyan hallottam a megjelenésekor, de most – jó, elismerem, ha pozitíven is, de előítélet ez is – azt olvastam, hogy Benedek útját az egyik legbiztosabb szemű szerkesztő, Domokos Mátyás egyengette, s hogy ugyanő a kézhez kapott Benedek-zsengékre rendületlenül fogalmazott, olykor csak párszavas megjegyzést, de az, mondta az érintett, „pont elég is volt”. És most derült ki számomra, hogy érdemes jóval figyelmesebben újraolvasnom az egykor kutyafuttában végiglapozott Naplómmal szemközt című Saád Katalin-kötetet, vagy hogy – Jeneivel együtt – immár engem is egyre jobban foglalkoztat az, hogy három kötettel a háta mögött Újvidékről Szolnokra érkező, kenyerét tanárként kereső P. Nagy Istvánnal mi történt? Miért kódoltatott bele életébe az elhallgatás, valóban „csak” az „értő-éltető közeg eltűnése” s a „becsvágy apadása” lenne az ok? Kíváncsiságomat ez esetben az a paradoxon keltette fel, hogy egy költő a róla szóló beszélgetésben jobbnál jobb verssorokat idéz, ám – egy kivétellel – valamennyit mástól.
Az alkotáslélektani vallomásokból, a felemelően vagy felkavaróan alakuló sorsokból végül is 10 remekbeszabott portré kerekedett ki. Helyénvalóbb lenne, persze 11 arcképről szólni, hiszen a szelíden provokáló kérdéseivel, találó megjegyzéseivel a beszélgetésben intenzíven jelenlévő szerkesztő és irodalomszervező Jenei is igen pontosan megismerhető.
KÖNYVHÉT – 2011. október
