Bistey András: Az idő rendje (Az időben rend van)
Jenei Gyula immár hatodik verseskötetében építi életművét, amely egyre sajátságosabb, egyedibb vonásokat kap. A csöndes hang, a visszafogottság mögött mind nyilvánvalóbban egy esztétikailag és erkölcsileg egyaránt erősen megalapozott költészet áll, amely kerüli a kinyilatkoztatásokat, nem akar sem tanítani, sem mozgósítani, „csupán” számba veszi a környező világ dolgait. Ezt azonban úgy teszi, hogy az olvasót is rádöbbenti saját világában azokra a jelenségekre, amelyeket talán észre sem vett, vagy csak felszínesen regisztrált magában, anélkül, hogy igazi jelentőségüket felfogta volna.
Az időben rend van című kötet verseinek többségében a költő egyes szám első személyben szólal meg. Kivételként szinte csak a Vaktükörszilánk ciklus költeményeit lehet említeni, ezekben költő és képzőművész barátok alakját és munkásságát idézi föl.
A környező világot megfigyelő, annak dolgait a káoszból rendbe rakó költői magatartás legjellemzőbb verse a kötet első darabja, a Hajnali éberség, amely hangsúlyozottan Kosztolányi Hajnali részegségének ihletében született. Ugyanaz az alaphelyzet, az álmatlanságtól szenvedő költő az ablak elé áll, és a derengő hajnali fényben ismeretlen tájként tárul föl előtte a jól ismert környék. A forma is hasonló, a váltakozó hosszúságú sorok szabálytalan egymásutánban fölcsendülő rímeivel. A hasonlóság azonban ezzel véget is ér. Kosztolányinál euforikus állapotot idéznek elő a hajnali világ képei, mintha Isten közelségének élményét élte volna át. Jenei Gyula világában szó sincs eufóriáról, nála „… reggelre az ábrándok elúsznak, / és nem tudjuk, az álmon túl mi vár.” De nem ez, a szövegkörnyezetéből kiragadva kissé dalszerűen hangzó két sor a vers csúcspontja, hanem a befejezés a maga puritán egyszerűségében:
nem tudtam aludni, csak forgolódtam,
pedig nem volt gondolatom
akkor épp a halálra;
aztán egyszerre csak arra riadtam,
tűz a nap a szobámba.
Már ezekben a sorokban is felbukkan a halál, bár itt csak gondolatban, azaz a hiányával, hogy a további költeményekben majd egyre fontosabb szerepet kapjon, s végül az anya haldoklásának szentelt ciklusban róla szóljanak a versek.
Az idő és a halál sajátos szimbiózisban bukkan föl a költeményekben.
A Másként mesélnéd ciklus verseinek fő témája az idő. A gyermekkor világát idézi meg, azt a világot, amelyben még sem az idő-, sem a haláltudat nem létezik, vagy legalábbis a halált a gyermek még nem képes érzelmi-gondolati síkon magára vonatkoztatni. Majd az ifjúkor képei, emlékei következnek, egyre több szállal kapcsolódva a jelenhez.
emlékek: fagyott madártetemek zu‑
hannak a múlt és a jövő közt…
(Úgy örömtelen)
„Az emberélet útjának felén” lassan túllépő költő számára egyre gyakrabban felötlik a halál gondolata, ha egyelőre még csak távoli lehetőségként is. Erről szól az Ok és okozat ciklus több verse.
Az idő – fogytán – egyre fontosabbá válik, s összefonódik a halál gondolatának mind gyakoribb felbukkanásával. Itt még csak távoli, bár egyre nyomasztóbb a gondolat, mint a Mohóvá tette az öregedés című versben, vagy csak átsuhanó árnyék, mint a ragadozó madár árnyéka a Kertben című költeményben. A Milyen lesz témája már egyértelműen a halál, még akkor is, ha egyelőre inkább csak kíváncsiságból próbálja felidézni az utolsó napok, órák, percek történéseit és hangulatát. Próbálja elgondolni, hogy milyen lehet tiszta tudattal várni a véget, vagy „… milyen lesz ha / föl nem foghatom / csak a zsigerek érzik / s nem tudom / hogy a palánk / milyen messze van”.
A rendkívül tudatosan megszerkesztett könyv második felét szinte teljes egészében egyetlen ciklus tölti ki, amelynek címe: egy érzés leltározhatatlansága. Ez a ciklus egy haldoklás története, az anya haldoklásáé. A téma itt bomlik ki a maga valóban leltározhatatlan teljességében, hiszen nem csupán az anya haldoklásáról van szó, ugyanolyan fontos témává válik, hogy a fiú hogyan éli meg mindezt. Nemcsak az anyát, önmagát is figyeli, értelmezi a saját érzéseit, valóságos erkölcsi önélveboncolást végez. A környezetet néhol a mikrorealizmus módszerével mutatja be, ez a mikrorealizmus olykor már abszurdba hajlik, például, amikor hangyákat szedeget a kórházban fekvő anya ágyneműjéről (Lassan magamra).
Önkínzó őszinteséggel néz szembe a saját érzéseivel, szinte megriad, amikor kételye támad, hogy valóban szereti, szerette-e az anyját.
… rohannom
kéne anyámhoz, de dolgozni megyek.
különben, biztosan nem lesz semmi
gond, nyugtatgatom magam. aztán arra
gondolok, más sietne az anyjához
ilyenkor. hajtaná az ösztön vagy
a szeretet. esetleg jobban meg akarna
felelni az elvárásnak, hogy tudniillik
a gyerekek szeretik az anyjukat.
főleg a fiúgyerekek. én nem tudom,
talán úgy, mint más.
Emlékeket kutat föl a múltból, amelyek választ adhatnának erre a kérdésre.
… amikor szüleim veszekedtek,
mindig apám pártjára álltam, pedig
apámban zavart, hogy öreg.
Fájdalmas az anya halála, de ugyanolyan fájdalmas, hogy úgy érzi, nem tudta igazán kimutatni a szeretetét, és még az elmúlás előtti utolsó lehetőségeket sem képes erre kihasználni. Szemérmesség, a társadalmi konvenciók tisztelete vagy a szülőktől elváló, saját életét élő gyermek természetes viselkedésmódja ez? Nem tud elmerülni, ellazulni a szeretetben, mintha mindig kívülről is figyelné önmagát. A haldokló anya hajának suta megsimogatásakor is az jut eszébe, hogy amikor ő simogatta meg gyerekkorában, „a simogatásba / mindig beleakadt törött‑görbe / kisujjad” (ülök ágyadnál). Érzi, hogy valami hiányzik, talán mindig is hiányzott a kapcsolatukból, és ezt a hiányt már nem lehet megszüntetni. Egy általános érzést, az elkésettség érzését is elemzik a költemények, amely akkor fog el bennünket, ha rádöbbenünk, hogy egy szeretett személynek adósai vagyunk, mert életében nem mondtuk el neki, nem érzékeltettük vele hogy fontos a számunkra, hogy szeretjük. Fáj neki, hogy nem tudott igazán fontos dolgokról beszélni az anyjával, elbeszéltek egymás mellett, mert nem ugyanaz volt számukra fontos. És azt is tudja, hogy „mit mondhat az élő a halónak?” (Nem hívtam), hiszen mindenki egyedül hal meg, akkor is, ha fogják a kezét a halál pillanatában.
Mentségeket keres önmaga számára, miközben tudja, hogy nincs mentség.
… felmentést,
adhat‑e, legalább részlegest, hogy egy
kapcsolat mindig két emberen múlik.
s a szülőn inkább, mint a gyereken.
(Anyám kórházban)
A költőnek az anya haláláról mind gyakrabban a saját halála jut eszébe. A címadó ciklus két hosszabb költeménye mintegy összefoglalja a kötet legfontosabb motívumait, de több is összefoglalásnál, tovább is lép a költő az utolsó két versben. Az első a címadó költemény a gyerekkor világát idézi föl, de a költő már férfiként járja be gyerekkorának színtereit. Minden a helyére kerül, az időben valóban megteremti önmaga számára a rendet: az anya halála a múltat immár visszahozhatatlanul lezárja, múlttá teszi.
A kötet utolsó verse, a Ritmuszavar még egy lépés az időben, immár a jelenben vagyunk, de olyan jelenben, amely mégis ezer szállal kötődik a lezárt múlthoz. Egy éjszakai szívritmuszavar saját lehetséges halálával szembesíti a költőt. Bár kiderül, hogy a baj nem komoly, átéli a beteg magára hagyatottságát. Ebben a versben nem jelenik meg az anya alakja, de az olvasó nem tud nem gondolni a helyzetük hasonlóságára. A költő átél valamit, amit nem tudott, mert nem is lehetett átélni az anya haldoklásában. Mintha ő lépne most a halott anya helyére, mert az időben rend van…
EZREDVÉG, 2011/12
