Bátorligeti Mária: Inhalálom inhalálod (Az időben rend van)
Jenei Gyula legújabb verseskötete (Az időben rend van) életközépi létérzés terméke. A kötetbe foglalt negyvennégy vers számvető, élményösszegző írói gesztusról árulkodik. Az alkotások mintázatát az időegészen belüli időrendszerek többé-kevésbé megbízható referenciáinak bemutatása képezi. Az idő-tudással ősidők óta küzdelmet vív az ember. A különböző időképzetek közül leginkább mégis a személyes lét végével történő szembesüléskor torpan meg a tudat. Maga a rákérdezés halál felől megközelítve (Vajon mennyi van még hátra?), illetve a jelenvaló lét felől nézve (Mennyi állhat még előttem?) egy zabolázatlanul működő, szubjektív időszerkezetet tükröz. Az személyes létidőben működő időrend(etlenség) nyelvi leképezésének bonyolultságát az is okozza, hogy éppen a két alapvető támpont (születés és halál) esik kívül az emberi tudat megismerő tevékenységén, s a bemutatásban keserű egyértelműséggel válik nyilvánvalóvá a halálra való felkészülés képtelenségének botránya. Olyan ősi riadalommal szembesítenek a műalkotások, mint amilyen az öntudatra ébredés szakaszában éri az embert. Napjainkban a hét halált haló számítógépes figurák, a média halálhírözöne a megszokottság szintjére süllyeszti az elmúlást. Az ontológiai meghatározottságú léttragédia mibenléte elsősorban a magunkkal cipelt halálképzettel történő szembesüléskor kapja vissza eredendő szerepét. Jenei Gyula önazonosnak vélhető narrátora az elmúlás jeleinek lenyomatairól készít műalkotás-leltárt. A régi házfal, a repedéses járda, a barátok távozása, egy műalkotás, egy hangulat vagy akár egy szó is jelzés értékű szereppel rendelkezik. Ilyen az inhalál szó is, mely gyógyhatású gőz belélegzését jelenti. A nyelvi jelek hihetetlen mértékben képesek alkalmazkodni a narrátor habitusához. Az inhalál szó például kettéválik egy prefixumként értelmezhető in szóelemre és a halál főnévre, mely birtokjeles formában patinás veretű, dallamos szerkezetet eredményez: „inhalálom inhalálod / ő halála”. Az igeként és főnévként egyaránt viselkedő szó egyszerre rejti magában az élet és a halál jelentéstartományát. A sűrítésben megtapasztalt nyelvi, szemantikai lelemény sajátos vonása a kötet többi versének is, melyek végletekig redukált, vers formájú regényrészletekként hatnak. A szerkezetileg különálló textúrák koherenciáját a személyes időélmény többféle szempontú boncolgatása biztosítja: Egymásba „tolató időt” jelez a posztmodern ballada, múlt időt „kopog” az epigramma, téridőben jelenik meg a „múlt heti télből” a hóvirágot áruló, „fejkendős öregasszony”. A szubjektív időélményben „elrobognak, ellobognak / sárgán izzó évszakok”; a szabálytalan formájú haikuban „számolatlanul szállnak az évek”, az Ok és okozat című vers felcserélt idődimenziójában az okozat megelőzi az okot; a Kosztolányi-versátirat pedig előrevetíti a személyes lét végét: „megizzadtam, nyirkos lett lepedőm, / szobámban elfogyott a levegőm, / mint majd a végén” (Hajnali éberség). Egy modern, szerelmi románcban az iwiw-en megkeresett, 20 éve nem látott kedves „máris mosolyog” a „kristályfolyadékos képernyőről”. A gép által visszahozott múlt illúzióját a „digitális kép kinagyítható részletei” rombolják le, melyek bemutatják (Vajda Jánost megidézve) a „versenyt kacérkodó, huncut gödröcskéken” kívül az idő lenyomatáról árulkodó szarkalábas arcot, melyet villoni gesztussal „leltároz” a versbeszélő (Kereső). A időben érzékelhető diszharmóniát felerősíti a hétköznapi nyelvhasználat és az önreferenciális élmények létfilozófiai mélysége között húzódó látszólagos ellentét.
A korábban megjelent öt verseskötet viszonylatában nézve az Időben rend van esetében nem beszélhetünk alapvető költői szemléletváltásról. Meglepően új vonás viszont az anya haldoklását és látogatásokat megörökítő fejezet (Egy érzés leltározhatatlansága), melyhez a kötet többi öt fejezete finoman kidolgozott motivikus hálózattal kapcsolódik. Az első és az utolsó versek (Hajnali éberség, Ritmuszavar) egymásba forduló szövegpántként fogják közre a kötet tartalmát. Az első versben bemutatott felriadás nyugtalanító lelkiállapota árnyként vetül a kötet többi versére, jelezvén, „megy minden tovább”, de az idő mindenen és mindenkin „betelik” majd. Nyugtalanítóak Verebes György festőművész alvó titánjai, Várszegi Tibor táncjátékának mozdulatai, Körmendi Lajos képversének ráktérképe vagy S. Gy.-ről bemutatott pillanatkép, ahogy egy könyvhéten, „csontfehér ruhában” ült „a napon egyedül / és öregen”, s hogy talán már nem vett magának másik öltönyt, „arra gondolt, / mennyi ruhája sorakozik / otthon a szekrényben. / s hogy talán már azokat sem” (Ingek és öltönyök). Elmúlásról szól a spleenes élethelyzet (Belefárad) poentírozott zárlata is.
A kötet az anya haldoklását bemutató versekben tetőződik, majd a megismétlődő éjszakai felriadás halálfélelemmel terhes bemutatásával záródik. A narrátor önmagát is mint bemutatandó tárgyat kezeli, mégsem gondolnám, hogy a szerző-narrátor élményeinek szövegtükre feltétlenül garancia volna arra, hogy biográfiailag teljes mértékig lefedett megszólalásokról van szó, hiszen szerepjátszásról árulkodik a következő gondolat: „összegyűjtöd legszebb álarcaidat / mögöttük az arc a tiéd” (Legszebb álarcai).
A versszövegek önreflexív gondolatai eleve elutasítják az események tudattal történő objektiválhatóságát. Másként mesélnéd című versben megszólított alany (a csatornapartra bicikliző kedves) tudati működése másként rekonstruálná ugyanazokat az emlékeket: a hangulatokat, a szeretkezést megzavaró környezeti hatásokat. A valóság annyiban létezik, amennyit az én képes belőle tudomásul venni, tudatában „gombostűre tűzött” gyűjteményként leltározni. Ezek az elemek „tanulságot adnak”, hogy „nincsen vissza / út”, az idő csak az emlékezésben és az újra megtörténő eseményekben képes visszafelé „tolatni”, a nagy időegész rendjét viszont semmi nem képes megbolygatni.
A kötet jól követhető időmintázatát számok, adatok biztosítják, ilyen a nagyapa házának építési éve, a szerzői életkor, az anya kora stb. A dokumentáló igényű biotextben szűkszavúan leképeződik a családi háttér néhány mozzanata is. A jelen pozíciójában láttatott narrátor gyerekkori emlékei később, az anya halálát követően kapnak jelentést, amikor a narrátor véglegesen megszűnik anya-gyerek kapcsolatban létezni. A versbeszélő jövője tehát megelőzi a múltját, így a majd jegyében halmozódnak fel a verselemek. A Milyen lesz című vers kérdése („ha majd meghalok / s lesz előtte még / töretlen tudatom / milyen lesz a félelem...”) megismétlődik az anya haldoklásának leírásában.
Jenei Gyula versszövegei végleges elmúlásról beszélnek: „Minek is járunk / temetésre? A holttest sosem az, akit szerettünk, / akihez viszonyultunk. hisz addig vagyunk, / amíg a tudat” - olvasható egy korábbi, P. Z. halálára írt versben (Nem maradt idő). Ebből a létfilozófiából adódik a versvilágokból áradó idegenségérzet. Az anya idegen a saját halálában, a narrátor a halállal történő közvetlen szembesülésben, a régvolt szerelmekben, a hajnali éberségekben. Magát a nehezen szemantizálható létet is áthatja egyféle ontológiai magány („újra és újra érzem: milyen / magányosak vagyunk / e földi létben.”). A kórházban haldokló, bepelenkázott testű anya is mint elidegenített lény jelenik meg. Távolról meg kell éreznünk a narrátorban egyféle meursault-i alkatot. Mikor Meursault meglátja az otthonban meghalt anyja tetemét, szeretet helyett idegenséget érez. Jenei narrátora lényegesen összetettebb érzésekkel rendelkezik. Ezek egy részét megnevezi, ám a nehezen leltározható érzések szöveggé alakítva jelennek meg. Az irtózattal vegyes törődésről mégsem tudható, ösztönből, szeretetből, esetleg társadalmi elvárásoknak történő megfelelésből fakad-e. A narrátor a megkövesedett társadalmi szemlélettel szembeforduló önreflexiókban keres igazolást: ”én nem tudom, / hogy szerettem-e, s hogy mennyire / talán úgy mint más, csak több bennem a kétely.” Tudjuk, a szeretet érdekből fakadó érték. (Ez még Istenhez fűződő viszonyban is tetten érhető.) De vajon képviselhet-e a haldokló értéket? Jenei szövegeinek beszélője nem tud hazudni. Az Anyám című versben József Attila-i őszinteséggel vetülnek ki a belső tartalmak: „anyám arca izzadt és zsíros. / amikor megcsókolom, zavar / hogy ragadós és nyirkos-hideg” (…) „Anyám nem / szép, nem is bölcs. Ha mondok neki / valamit, folyton visszakérdez // vagy másról beszél”. A sokféle helyzetben ábrázolt anya-képben megismerjük azt az anyát is, aki „süteményeket gyártott kilószámra”, hogy „legyen mit enni”, vagy ahogy „törött-görbe ujjával” megsimogatta a gyerekét… Amikor a narrátor a szenvedő anya fejére rakja a kezét, „ahogyan még sosem”, megtörténik a feloldódás a szeretetben, de a narrátort a vonat indulására figyelmezteti az óra, az objektív idő, mely rendteremtő meghatározottsággal van jelen a létben.
A haldokló (lelki)világába történő belépéssel a narrátor egyszerre éli önmaga és az anya életét. „Jó lenne már, ha meghalnál, anyám” óhajban a szenvedő iránt érzett irgalom és a saját halálképpel kapcsolatos elgondolás fogalmazódik meg. A szoba szarkában lévő óriáspelenka-csomag látványa a születést hívja elő a versbeszélőben: „(két zárójel közé szültél / anyám.)”. Kommunikációs eszközként a zárójelek általában az egészhez viszonyított mellékest zárják közre, ami akár el is hagyható anélkül, hogy az egész sérülne. Ezt és a hasonlóan könyörtelen, jeneis üzenetet nehéz tudomásul venni. „Kit anya szült, az mind csalódik végül” - perlekedő hang helyett a szerző-narrátor morális tartást igénylő, beletörődő magatartását tapasztaljuk meg. S végtére is létrejön az anya számára a papírsír, melyen a halálnak nincs hatalma, mert a műalkotás kívül helyezkedik a halálon. Az érzések gyűjteményében viszont még nincs elrendezett helye az anya hiányának.
Megejtő egyszerűség uralja a művilágot. Ismerősnek tűnnek a kisszerű helyzetek, például ahogy a nagybeteg anya az ápolónőknek akarja ajándékozni elhunyt férje használatlan öltönynadrágját, vagy ahogy a feleség „gyakorlatiasan” elhozza a meghalt anya után maradt párnát és a két takarót. A hiányozó refelxiók ellenére is tudjuk, az élőknek szükségük lehet az elhaltak után maradt holmikra.
Megrendítő élményt nyújthatnak a művek, és nem csak azok számára, akiknek „nem / délibábos költészet már a szarkaláb”.
KALLIGRAM 2012/4
